"kiállított tárgyak beszélnek"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 2. (688.) SZÁM – JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Alexandru Mușina
A világ
Papp Attila Zsolt
Nincs fikció – beszélgetés Bartis Attila íróval, fotográfussal
Werner Lutz
Versek
Medgyesi Emese
Porból nőtt
Nagy Koppány Zsolt
A visszaváltozás
Eszteró István
Hálózsákból bújt ki e cifra pillangó
Barcsai László
Idomár
Bartók Imre – Sirokai Mátyás
Versek
Purosz Leonidasz
Versek
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
A legtöbb, mi adható
HORVÁTH BENJI
Pavilon slam
FISCHER BOTOND
Versek
Nagy Kalliopé Mária
Versek
Haklik Norbert
Bukarestből Bukarestbe
Borsodi L. László
Az éleslátás iróniája
Balázs Tibor
Fókácskával Tusnádon
Szőcs István
A Magányos Cédrus gyökerei
Jakab-Benke Nándor
A legújabb legkisebb királyfi legfrissebb kalandjai
Péter Beáta
Mesejáték Mátyásról
KÉSZ ORSOLYA
Milyen is egy találkozás?
Erdős Katalin
A ragasztott történet
Kivégzés játékból
Jakabffy Tamás
Missa A. Martoni
Portik Blénessy Ágota
Egy kis feketét? – Berszán Zsolt az Ecsetgyárban
Februári évfordulók
 
Nagy Koppány Zsolt
A visszaváltozás
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 2. (688.) SZÁM – JANUÁR 25.

Amikor egy reggel Cirpi Manó nyugtalan álmából felébredt, szörnyű emberré változva találta magát egy ágyban. Azelőtt soha nem aludt ágyban, ezért annyira undorodott tőle, hogy azonmód kiugrott belőle. Nem tetszettek neki továbbá sem a lábai, sem a kezei, csodálkozva forgatta és nézegette őket.
Egy dolog azonban világos volt számára: fél hétre ki kell érnie az iskolába, ahol folyosóügyeletet bonyolít nyolcig, utána tanít. Nem is gondolkodott azon, honnan tudja mindezt, ijedten, kapkodva rohant a mosdóba, majd felöltözött, fogat mosott (ezen kicsit csodálkozott, mert eddig nem volt dolga foggal), és esetlenül – lábát még nem tudta rendesen használni – lebotorkált a lépcsőn.
A HÉV felé menet kezdte érezni a léptei ritmusát, de valahogy ez sem tette boldoggá. Cigarettát vett a boltban, rágyújtott, köhögött. Előtte azonban nem mulasztott el néhány szellemességet elejteni a trafikoslánynak („Ha mi ketten csótányok lennénk, kedvesem, / minden éjjel együtt surrannánk nesztelen!”), aki értetlen és álmos arccal nézte. Feltűnően gömbölyödött a hasa, de Cirpi Manó nem tudta, mitől.
Homályos emlékei voltak a boldog múltról, amikor a többiekkel együtt trópusi önfeledtségben tenyésztek, és a közösségi érzés volt a legfincsibb dolog a világon, már persze az elöl hagyott ételmaradék mellett. Mindezt a HÉV-en ábrándozta. Ábránd közben nekidőlt egy emberlánynak, aki mellette ült. Ez még nem is lett volna baj, ha nem ül az emberlány mellett egy emberfiú, aki kétszer akkora volt, mint Cirpi Manó. De ott ült.
A buszt épphogy elérte, furcsa, vörös lé folydogált az orrából. A buszon – nem tanult az esetből! – beszélgetni akart a többi emberrel, és titokban remélte, hogy összedörzsölik majd egymással a lábukat, és bebújnak egy mélyedésbe azzal a szép nővel, aki az előtte lévő ülésen utazott. Kiderült, hogy ő a fenntartó szervezet igazgatónője. Cirpi Manó megszégyenülten surrant odébb.
A buszról leszállva alig párszáz métert kellett menni az iskoláig: Manó végre kicsit jól érezte magát a sötétben. Egészen addig, amíg két kisdiák kést nem nyomott a hasának, és ki nem akarta rabolni. Cirpi Manó azonban nem rendelkezett földi javakkal, mert még nem dolgozott eleget az életben ahhoz, hogy rendelkezhessen. (Ezt is homályosan – és bűntudattal! – érzékelte.) Így nem tudtak elvenni tőle semmit.
Az iskolába érve elfoglalta őrhelyét a folyosón, bár az erős fény bántotta a szemét, és legszívesebben besurrant volna a mosdóba egy kis lábdörzsölésre a takarítónővel, aki azonban derekasan védekezett a felmosóronggyal. Cirpi Manó kezdte megérteni, hogy az emberek között nyoma sincs annak a kedves és szertelen szabadosságnak, amelyikben korábban csak úgy lubickolt. Ettől szomorú lett, de mivel egyik kollégája átnyújtott neki egy darab félig főtt életbölcsességet („A remény hal meg utoljára”, plusz vállveregetés, bátorító mosoly), nyomban meg is vigasztalódott. Cirpi Manó egyszerű lélek volt.
Mivel korábbi életében megszokta, hogy az erősebb csótányfik megküzdenek a szintén erős csótányfikkal, ügyelés közben sem avatkozott közbe, mikor a gyerekek verekedni kezdtek. Megérkezett azonban az igazgató, és óriási ribilliót csapott: Cirpi Manót utolsó figyelmeztetésbe részesítette, és megfenyegette, hogy többé nem rágcsálhat száraz kenyérhéjat (amit addig állítólag rágcsálhatott, hála bőséges fizetésének).
Manó beszélgetni próbált, de látta, hogy senki sem figyel rá, és aki ráfigyel, az is csak azért teszi, hogy aztán elmondhassa a maga baját. A kis tanítványok, a jövő reménységei, nyugdíjának biztosítói a padokon és egymáson ugráltak, és többször fejbe verték Cirpi Manót, mikor kinyitotta a könyvet, hogy a rovarokról olvassanak. Mire sikerült megfékeznie a gyerekeket, kicsöngettek.
Cirpi gyorsan tanult, ezért a folyosón mindenkit félrelökött maga elől, és másodikként érkezett a tanáriba, ahol a többi kollegával gyerekreggeli-maradékot fogyaszthatott (amolyan bónuszféleség volt ez). Tartott még pár órát, de immár pofozott, nyaklevesezett, vesepecsenyézett.
Mikor az órái véget értek, rémülten rohant a busz felé, hogy elérjen a második munkahelyére, amiről még nem tudta, micsoda. Gyerekeket lökött el, felrúgott egy kutyát. Észre sem vette, hogy átfut előtte egy csótány. Persze, ez nem igaz – észrevette, és csak azért is, lendületből és felugrásból eltaposta. Cirpi Hajna volt az, ifjúkora szerelme, vágya tárgya.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében