"kiállított tárgyak beszélnek"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 2. (688.) SZÁM – JANUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Alexandru Mușina
A világ
Papp Attila Zsolt
Nincs fikció – beszélgetés Bartis Attila íróval, fotográfussal
Werner Lutz
Versek
Medgyesi Emese
Porból nőtt
Nagy Koppány Zsolt
A visszaváltozás
Eszteró István
Hálózsákból bújt ki e cifra pillangó
Barcsai László
Idomár
Bartók Imre – Sirokai Mátyás
Versek
Purosz Leonidasz
Versek
GONDOS MÁRIA-MAGDOLNA
A legtöbb, mi adható
HORVÁTH BENJI
Pavilon slam
FISCHER BOTOND
Versek
Nagy Kalliopé Mária
Versek
Haklik Norbert
Bukarestből Bukarestbe
Borsodi L. László
Az éleslátás iróniája
Balázs Tibor
Fókácskával Tusnádon
Szőcs István
A Magányos Cédrus gyökerei
Jakab-Benke Nándor
A legújabb legkisebb királyfi legfrissebb kalandjai
Péter Beáta
Mesejáték Mátyásról
KÉSZ ORSOLYA
Milyen is egy találkozás?
Erdős Katalin
A ragasztott történet
Kivégzés játékból
Jakabffy Tamás
Missa A. Martoni
Portik Blénessy Ágota
Egy kis feketét? – Berszán Zsolt az Ecsetgyárban
Februári évfordulók
 
Bartók Imre – Sirokai Mátyás
Versek
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 2. (688.) SZÁM – JANUÁR 25.

Hidegség

Áttörjük a falakat.
 Az ég hidraulikája
  legyőzi a nehézkedési erőt.
   Az összeomlás egyfajta lebegést,
    horizontális lefedettséget hoz létre.

Többé nem lesznek üres helyek.
 Vákuum. Az emberek közötti
  hidegség. Mindez megszűnik.
   Megszűnnek azok a helyek,
    ahol szabad oxidációnak
     vannak kitéve a csontok,
      ahol kővé dermed a szív.

Csak egy rés kell,
 egy szökésvonal,
  amelyen keresztül elillan
   a fájdalmas jövendő,
    és eloszlik odafönt,

más lények egébe
 szövődve, más lények egének
  ózonlyukain át leszivárog
   e más lények városaira,
    erdőire, beeszi magát
     más lények bőrébe,
      bebújik a csontjaikba,
       szivacsos kis tagjaikba,
        és őket őrjíti majd meg,
         őket, őket, mindig csak a másikat.


Szent Elmo

Olyan volt, mint egy űrutazás
a retenció üstökösének sugárviharában.
Fény, amely kioltja azt, amire rávetül.
   A nagyság kezdete ez,
a perzselő elektromosság ideje,
amikor megmérettetnek a gondolatok.

Az idő visszamászott a héjába,
és elszenderedett. Az enyészet helyére
új frissesség került, a régieket
   új érzések váltották fel:
harag, látomásosság, szégyen.
Szent Elmo kezében kékes fénnyel
izzik a messzeség fáklyája.

Akár egy törzs utolsó túlélője
a korallzátonyon nagyböjt végén,
   úgy mosolygott.
Védelmezőn ölelték körül
a tenger mélyéről felemelkedő,
part felé nyújtózó csápok.

Felhevül minden az emberben,
miközben a természet
ijedten összehúzza magát
   önnön csapásai alatt.


A Napba öltözött ember

Minden egyes sírkő
egy-egy villámhárító,
ami energiát szállít
a szétporladt holtaknak.
Vajon mi lehet velük odalent?
Nyugodtak? Idegesek?
A legtöbb halott feszült,
köhög, és aggódik valamiért.

Ki ezért, ki azért,
de mindnek vannak
rendezetlen ügyei.
Jövője, amely sohasem
válik jelenné. Jelene,
amely sohasem válhatott
múlttá. Árulóként állnak
saját maguk mellett,
hogy végül önmagukat
cserbenhagyva alászálljanak
a puha és nyirkos
földrétegek közé.

Tájékozódó képességüket
veszített sirályok verdesnek
egy felhőcsoport tengelye körül.
Meghasadnak az ég kútjai,
és mindent elborít a füst,
és a füstből idegen
teremtmények rajzanak elő.

Tízezer új faj, amelyek ellen
nem véd a Napba öltözött ember.
Egy óriási állat próbálgatja így
az erejét, valami, amit most
a világra szabadítanak,
hogy végre megszülessen.
A ravasz, a csúf és a mutáns

A modellezések során megbecsült,
lenyűgöző mortalitási mutatókat
a valóság elégedett vigyorral az arcán
igazolja vissza, de még ezek az eredmények
is elhomályosulnak a mutáció káprázatos
formagazdagsága mellett.

A szív megszakad, a föld megőszül.
A fáradt anyag mélyén valami új
indul növekedésnek. Megannyi
csáprágójával kinyújtózik a feledés,
de az elváltozott élőlények
tudatában még dereng az öröm emléke.

Azok, akik nem ismerik a történelmet,
arra ítéltettek, hogy megismételjék azt.
Ellenben azoknak, akik ismerik,
muszáj lesz végignézniük, ahogy a többiek
megismétlik az ő hibáikat.


Eredet

Persze, hogy nincs eredet,
csak az ismétlés van,
és a madarak röpte mindig ugyanaz,
a párhuzamos kiáltások összeérnek
a végtelenben.

Nincs eredet, vagyis nincsen folytatás sem.
Egyszer születünk, és az eszményi pillanat
máris elillant.
A madarak röpte mindig ugyanaz, és mi

hiába igyekszünk egyensúlyozni
a boldogság ujjbegyén.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében