(Szisznek Odaátra)
Emlékszem még, ott a sepsiszentgyörgyi
kopjafa mellett – nagyanyád kalácsba font
haját bontogatja és tűzpiros masnit tűz bele
leánykora hajnalpír-sugarából, majd táncra
perdül egy irigykedő rigófüttyre –
te pedig csak ott állsz, kószán elnyúló, méla
cigarettafüstöd végzetes ígéretében, mint egy
hosszú, szánalmas nyávogás, hej –
úgy nyeled a párás ködöt és mi mögötted
elszavalunk akkor ott magunknak egy
egész temetőnyi csöndet és még
mindig az jár az eszünkben, hogy hátha
tévedtél talán és két ember közt a
legrövidebb út mégis a halál, hej –
hej, szénája, szénája, széna kaszálója,
szénát kaszál egy legény, aranyos fiúcska,
a kalapját pörgeti, a kaszáját lengeti,
úgy hívja a párját, hej –
így igaz, anyáink mind halottak, mert sovány
vigasz a Beszéd a halottnak:
hogy por vagyunk és homu vogymuk –
porról porra, hamuról hamura
hullunk ki végül úgyis durva
posztógatyánk szárain át,
mint két vagy egy seholsemvolt
történet, egy lázadás, mely valaha
kapukat zörgetett, és úgy dübörögte, hogy
nyitva vana zaranykapu csakbú jatok raj ta
rajta, rajta ( ) – – ( ) – –
de rémisztő most, és a lábnyomaid porát lehet, hogy
belepi egy háromdimenziós tőmorféma, hej –
hej, szénája, szénája, széna kaszálója,
szénát kaszál egy leány, aranyos Mariska,
a szoknyáját pörgeti (a babája döngeti),
úgy járja a táncát, hej –
de te csak tedd össze szépen
két kezed, mintha imádkoznál,
közben pedig csak én fogom tudni,
hogy valójában tenyerek közé zárt
emlékeket szelídítesz –
és hogy mire emlékszem
egykori Utunkból? ne kérdezd,
inkább hidd el nekem:
hidat verni a mulandóság
és az örökkévalóság közé,
ez már olyan út,
(és hogy kívánkozna most rímnek az az édes ének!)
amelyen akár a szarvasfiúk is hazatérhetnének,
érted?! hej –
A SZARVASFIÚK IS HAZATÉRHETNÉNEK!
(Érted!)
