Kezdünk úgy járni, mint akik a szobai kályhával a nyitott ablakok mellett már nem az otthont, a lakást, hanem az egész utcát fűtik. Itthon maholnap nemhogy Nobel-díjasaink nem maradtak, hanem már nyugdíjasok és vízdíjasok is alig. A kulturális örökség néha, évfordulózásokon főleg, a visszatérő pátosz művirág koszorúja; család, egyház, neveltetés, szenvedés már kezd nem egy nemzet, hanem a magánemlékezés, privát hangulat erőforrása, akkumulátora lenni. Magyar az, akinek nincs még kellő ügyessége, tarzánsága egy jobban termő másik majomkenyérfára mászni át? Nos ez nem lesz elég. Ez válhat végzetessé: ez az érzelmi fogyatékosság, még akkor is, hogyha anyagi újjászületés ,,fenyegetné” a magyar társadalmat. Mind az öt-hat-hét bukszáját, erszényét, átalvetőjét. A Bibliában másképp, és napjainkban más értelem-, más jelentésárnyalattal emlegetett tálentumok körüli gazdálkodáson múlik minden: nekünk (mint kezdet óta) még mindig telik egy Duna-medencére. Melybe tiszta vizet lehet önteni. Akár egy pohárba. Csak a fejekben ne váljék bekerítetté, behatárolttá.
A kérdés mindig ez, hogy a nagy alkalmak idején a lehető legtöbbet kell megpróbálni, tárgyalásos alapon, avagy a tömegek erejével ostromolni meg a jövendőt? Ám a történelem tanúsága szerint a torokvihar elültével lehet csak könny és pernye marad, nem haladás. Egyiket Széchenyi, másikat Kossuth nevével hozzuk mindörökre kapcsolatba. A tények mindkét irányzatot érvényesnek fogják tekinteni, míg helyüket kereső emberi társadalmak lesznek a földön És nincs olyan nemzeti jellem, nemzeti nyelven kifejezhető eszmény a világon, mely elutasítaná a szabadságot.
Emberek, akiknek fejében csak annyi feszült valaha, amennyit a zsoltárok elősorolnak, már szembe mertek feszülni Rómával, császáraival, Pilátusaival és légióival, meg vadállatokkal tele cirkuszaival. A harc tartalma alig változik, a kivégzőosztagok az igazán változatosak.
Mindezen dolgok, folyamatok, törvényszerűségek közül sok csakis később, madártávlatból válik láthatóvá, ott közel átélőik ezek nyilvánvalósága nélküli tudatban halnak ki, szakadnak, szoknak bele.
Az ,,Akasszátok fel a királyokat” ... radikális plebejussága még az előző század végén a Batsányi-féle ,,Jertek, hogy sorsotok előre nézzétek, / Vigyázó szemetek Párizsra vessétek” programjára felel, miszerint ,,Ti is kiknek vérét a természet kéri: hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri ...” Ez akkor egyetemes európai találmány volt. Eurokonform, ahogy ma mondanánk, mely az Aranybullától, Bánk bános tagadó toporzékolástól, Koncz, a kemény vitéz vérpadi szerepétől jóval a XX. század közepén túl, ott van történelmünkben is. Az Úr e programjához a világdemokrácia apostolaként egy költőt, Petőfi Sándort küldte ki nevünkben!
1848–49-ben ezzel is egy világcsúcsra adott alkalmat számunkra: mit ér az eszme, a poézis, a kultúra hordereje és motorja: a költő? Türtaioszt Athén egy hadsereg helyett kölcsönözte a megszorult Spártának. A Don Quijote szerzőjéről van egy anekdota, miszerint II. Fülöp (lám egy király) egyszer csak arra figyelt fel, hogy egy deák egy könyvet olvas és hol felkacag, hol elérzékenyül. Rövid töprengés után rájön: ez a diák vagy bolond, vagy Cervantest olvassa.
Petőfitől Tőzsér Árpádig (aki szerint bizony mi éppen a homokóra nyakába méltóztattunk telepedni annak idején) nagyobb versországon királyok a magyar költők, mint ami testüket, lelküket körülállhatná. Bartókunk egyenesen Amerikából tihanylik vissza.
Csak hát minden fokozatos változás, fokozatos elszakadás. Isten tudja az okát: október ötödike mívesnap, október hetedike újra az. Közéjük Ő maga állította a virágvázát. Ezekért az október hatodikákért személyesen az Öregisten felel, mint magáról megfeledkezett Haynau.
Toltékok, aztékok, maják, inkák, dzsungelharcosok, Mauglik, nagy kultúrák romjelképei elégikusan őrzik a régi nagyságot. A Tejút, Csaba királyfi és a Dán Holger szinte hasonló legenda-forgatókönyv szerint hajlandó visszajárni, ha visszahívják. Pedig nem valamennyien hősi Trója vagy Masszada, vagy Egervár vívásában estek áldozatul, mikor ,,kő kövön nem maradt”. De visszavárásukban, mint az ezertornyú ANI esetében is, mely nagyrészt, mint a görögök Akropolisza, földrengésben pusztult el, a legfontosabb mozzanatként emberkéz pro és kontra hősiessége, valami balladás, historikus, eposzba illő van beleépítve. Az élet, a jövő Szezám, tárulj jelszava, a kiút ígérete.
Ősnépek nagy masszájából a Nagy Fazekas egy-egy csuporravalót leszakít. A magyarok is így szakadtak ki. Az örmények is; hogy még hány nép, annak a lengyel, szerb, horvát, német nevű őseink a megmondhatói, szerelem és más egyedem-begyedem szerint párosítva. És feltétlenül mindig volt egy pont, egy pillanat, egy fázis, amikor még egy elég erős vonzás határán vissza lehetett volna fordulni, a sok Fordulj, lovam, fordulj Lengyelország felé, a sok Hosszú útra megyek, meg a sok ,,híres szép Erdélyországból” való elindulás, a sok Elment a rózsám Dél-Amerikába közepette, mielőtt azokká váltunk, akikről József Attila higgadtan beírja a rubrikába, hogy ,,mai magyarok”.
Innen, ebből maradt az örök elképzelés egyetlenegy nyelv (mely sosem létezett, csak szép bábelek és gyönyörű káoszok) csodatévő hatásáról. Minden kultúra egy más helyszín és kommunikáció köré alakult és keletkezett. Szenvedve és boldogan, mint a gyerekszülés.
Sajnos épp a modern korokban jött el a haladás felszíni vagy felszínes hódítása, mint új történés, de lehet, mint valami hanyatlás megnyilvánulása. Az átmenetek új kínjaiba legalább annyi nehéz időket átvészelt etnikum, árnyalatot hordozó és mentő kisközösség pusztul bele, mint amennyi a történelem korábbi kohófázisaiban elég gyorsan egymásba olvadt. Hol vannak a gepidák, a longobárdok, az avarok, a besenyők, a kunok? De például a magyarok örményként is itt vannak és az örmények magyarként is.
Büszkék lehetünk arra, hogyan vonzottuk más nemzetek fiait magunkhoz a kezdeményező bátorságunkkal, hogyan lettünk maga a Forradalom, hogyan lettünk nemzeti ügyként nemzetközi üggyé, és büszkék lehetünk arra, amiben már felzárkóztunk, újra csatlakozhattunk az élen gondolkodókhoz és cselekvőkhöz, arra, amiben a ma oly divatossá és ridegen kizárólagossá váló Európához való csatlakozást mérik. ,,Ne ily mércét adj, Istenem!” – kiáltana fel a mindig heves, a mindig türelmetlen, de mindig igazságos poéta, ha a közélet annyit adna még az Írás jegyeire, mint a banknak az ő jegyeire.
Maga az emberiség sem áll végestelen-végig a maga legjobb szintjén. A haza sem. Mint önző szülők – önző hazák is zsarnokoskodhatnak fiaikon. Avagy letargiába süllyedhetnek egy-egy középszerű nemzedéktől, hiába várják a megváltást.
Elveszített jog nincs, csak feladott jogok vannak – figyelmeztetett Deák Ferenc. És szemben vele van az önbizalom-túltengés, az önérzet inerciája, viszketegsége. A világon mindenütt mindenki átesett ezeken a betegségeken. A szerencsések hamarabb felépülnek belőlük. Árnyalat vagy agresszivitás követelni, remélni olyan jogokat, melyeket már-már puszta létünk újabb fordulataival feladtunk? Egyes népek, a mindegyre például említett ,,mívelt nyugaton” is már angolul vagy spanyolul fognak hozzá kisebbségi követeléseik megfogalmazásához mostoha nyelvvesztő, kihaló, beolvasztó századok után. A mai baszkok 30%-a beszél baszk nyelven, de azok nem baszk eredetűek, hanem a nagy iparosodás korszakában odagyűlt nyomorgók utódai. És bizony Verespatakon, nem kis mértékben 1848–49 következményeképpen, ma egy százfőnyi unitárius, magyar neveket viselő gyülekezetből senki se tud már magyarul. Viszont a közel 2000 éves kopt egyház, a látszólag mindent kibírás után, most vezeti be kopt vallási szövegeibe ősi keresztény énekei helyett az arab nyelvűt.
