A skandináv krimi fenegyerekének, Jo Nesbønek a könyveivel a Harry Hole-sorozat óta én már csak úgy vagyok, hogy mindegy, mit ír, megveszem és elolvasom. Kíváncsi is voltam, mi újat tud írni, miután lezárta a világhírű, több mint negyven nyelvre lefordított, tíz kötetre rúgó Harry Hole-történet után. Még akkor is, ha a 2014-ben megjelent A fiú, illetve a tavaly megjelent Vér a havon elolvasása után úgy éreztem, hőséhez hasonlóan a szerző is kezdett kifulladni, s nehezen tudja a mércét tartani.
A tavalyi év végén megjelent Fehér éjszaka című kötete már nem is tekinthető kifejezetten kriminek, előző köteteihez csak a háttérszál – az oslói drogbáró elől menekülű díler, Jon flashbackszerűen felidézett múltja – köti. A történet jelene inkább az isten háta mögötti lappföldre menekülő, ott egy félreeső vadászkunyhóban túlélni próbáló magányos ember vívódását követi nyomon, ahol a felidézett emlékek és a fehér éjszakák okozta hallucinoid élmények dominálnak, s mindehhez hátteret a számi közösség mindennapjai szolgáltatnak. Ez a fajta, a szociográfiát sem nélkülöző kulturális háttér teljesen újnak számít az Oslo komfortzónájához szokott olvasónak, s ha magát a bűnügyi szálba bújtatott szerelmi történetet nézzük, szükséges is ahhoz, hogy a regény megálljon a saját lábán. Ezért nehéz Nesbø legújabb kötetét kriminek nevezni, inkább közelebb vihet a skandináv filmekben és irodalomban oly nehezen megközelíthetőnek tűnő lelkivilág, társadalom stb. problémáinak a megértéséhez, egy zárt, vallásos közösség mindennapjai és a közéjük véletlenszerűen bepottyanó, nagyvárosi drogárus közti ellentét nemcsak a szereplők önmegismerését, de egyben a kultúrán belüli rétegzettségekre, hogy ne mondjam, értékítéletekre is rávilágít. Mindezek mellett Nesbø legújabb kötete amolyan egyestés, egydélutános téli olvasmány, amelynek befejeztével csak azt tudom mondani: kérem vissza Harry Holét.
Jo Nesbø: Fehér éjszaka. Animus Kiadó, Budapest, 2015. Fordította Petrikovics Edit.
