Ha az erdő talajából kifordítunk egy nagy követ vagy tuskót gyökerestől, ugyanaz az életnyüzsgés tárul szemünk elé – írja Hamvas Béla –, mint a tengerpartok víz alatti részén: gyűrűző, vonagló, nyúlánkozó férgek, álcák, százlábúszerűségek: a természet egyetlen tartománya, amely mer nem szép lenni!
E rángó, ficánkoló, arctalan (arcátlan) élethemzsegéstől – folytatja a filozófus – valami megdobban a testünk alsó felében. A rekeszizom alatti „őslényeink”, a belek, mirigyek, hólyagok, nyúlványok reagálnak a szemérmetlen rokonság látványára.
Vajon génállományunk hányadrésze kapcsolódik ehhez a régióhoz? S a gének, azonkívül, hogy e rút formavilágot hordozzák, mit közvetítenek nekünk még, milyen ősvilágból? Mindenesetre a szépséget nem... a szépség valahol messzebb, fennebb kezdődik, amikor ezt a falánkul működő belsőt már színes-fényes pikkely, bőr, burok borítja, legalábbis kagylóhéj; a formai állandóság eszméjét és a szabályosságét már képviselő csigaház. Vagyis: a külalak! A szervezett, tartásos forma. Amely a szépségnek – mije is? A tartaléka, (viszonyulási) alapja? Hogy hol s mennyiben tér el tőle?
A rendezett harmonikus alak az élővilág előtt is létezett: a kristályokban! Pedig azoknak biztosan nincsenek kimutatható génjeik. Mi közvetíti formaviláguk alapelveit? A vízcseppekből keletkező hókristályok, ahogy lelkesen le szoktuk írni őket: mind csodálatos, harmonikus formaszépség megtestesülései. (Állítólag nincs két egyforma hópehely – ám hogy lehet ezt ellenőrizni?) Van azonban ennek a hókristály ügynek egy félreháríthatatlan esztétikai tanulsága: a „szabályos” formakincs sokkal nagyobb változatosságot tesz lehetővé, mint a kötetlen, mint az „őszinte”, természetes.
Arra kell gondolnunk, hogy már maga a természet – értve ezen nemcsak az élővilágot, hanem az egész kozmoszt – nemcsak anyagszerűségükben kimutatható géneket alkalmaz programjai továbbítására, hanem kultúrgének is, illetve „ál-” vagy kvázi-géneket. Ezeknek az örök üzeneteknek a hordozói mindenekelőtt számok, illetve számokkal kifejezhető arányok lehetnek. (A régimódi zeneszerzők meg is vannak győződve erről, úgy hiszem, a lelkük mélyén.) Ilyesmit, gondolom, ilyen címszók alatt lehet tárgyalni: „A szimmetriák és aszimmetriák titkos üzenetei”, „Arányok és irányok, mint a lélek tartalmai” stb.
Ezzel kapcsolatban a leginkább ismert fogalom az aranymetszésé (sectio aurea, golden number), az építészetben és a képzőművészetben évezredek óta alkalmazott (és gyakran tanulmányozott) szerkesztési elv, egy sajátos esete az „aszimmetrikus harmóniának”. Ennek alapján, ha pl. egy távolságot kétfele kell osztanunk, a rövidebb résznek úgy kell aránylani a nagyobbikhoz, mint a nagyobbiknak az egészhez. Egy méteres rúd az aranymetszés szerint kettéosztva 382:618=618:1000. Kapcsolatban van a Fibonacchi számsorral: a két tetszőlegesen választott első tag összege adja a harmadik tagot s így tovább: 1, 2, 3, 5, 8, 21 stb. (Föltűnhet, hogy az első három számjegy között még nincs ugrás; azért, mert három a harmónia száma, magyarul a két szó majdnem ugyanaz, a negyedik tag már ugrik, mert a négyes a tagadásé, a „fekete angyalé”, nemhiába kezdődik magyarul (és még tőle két nagyon távoli nyelvben) a tagadás szava úgy, mint a negyediké: ne...
Olvashatni, hogy az aranymetszés szabálya kikövetkeztethető az emberi test arányaiból; és hogy egyes növények szárain a lapik a Fibonacchi számsor szerint helyezkednek el; ehhez már nem értek. Ám olyasmit hallottam, hogy a marxista esztétika tetőzése idején, tán a hetvenes években, egyes baráti országokban az aranymetszést megmorogták és a művészeti oktatás az alkalmazását tiltotta. Hogy ez igaz-e vagy sem, nem tudhatom; annyit viszont tapasztaltam, hogy bizonyos kelet-európai egyetemeken tanult esztétáknak és műtörténészeknek fogalmuk sem volt róla.
Persze akkor, ott az idealizmussal való kapcsolata körül lehetett valami baj, mivel léteznek olyan (akár babonának is felfogható) hiedelmek, hogy az ördögnek mindazon hatalma van, amit megszámolhat vagy megmérhet, s mint kiváltképpen való racionalista, szereti a szimmetriát, mivel az alkalmas a tájékozódásra, az aranymetszés azonban zavarba hozza. Ezért is szerették alkalmazni a gótikában szerkesztési elvül. (A kolozsvári Szent Mihály székesegyház arányain is valamennyire megfigyelhető e jelenség, de több régi magyarországi, a román stílus korából való templomon is.)
És ha nem egyszerűen csak két részre osztásról van szó, még rejtélyesebb üzenetek lehetnek az arányokba kódolva! Például itt van mindjárt a háromszög, a delta és a deltoid nevű síkidom, amit sárkánynégyszögnek is hívnak. Sokat gondolkoztam azon, hogy lehet, hogy álomképekben a kutya és a ló gyakran a „lehető legrosszabb jelentésű” látomás, halálközeli állapotokban vagy szívzavaroknál a beteg gyakran álmodik fenyegetően közeledő kutyákkal, ezek vagy barnák (oroszlánszínűek), vagy feketék. A ló is, álomban vagy hallucinációban, nagyon fenyegető, nyomasztó jelenés. Hogyan „itatódtak ezek bele a génekbe”, okoskodna az ember, hiszen a kutya alig múlt százezer éves társa az embernek, a ló pedig még sokkal fiatalabb?
Ha már ördögről esett szó, az ördögarc sémája egy heggyel lefele állított hosszúszárú háromszög vagy deltoid. Szemből nézve ilyen a lehajtott fejű kutya és a ló is; a szemeken át húzott egyenes és a szájnyílás, illetve az orrhegy közti távolság aránytalanul hosszú az arc többi részéhez képest. Néha még az ölebek közt is akadnak meghökkentően ördögképűek, azaz Mefisztó arcúak. Az „ördögi bálványoknak” is gyakran ló-, szamár- vagy bikafeje volt. (Lásd: Mammon.)
Ha az ember elképzel egy magasból letekintő valamilyen őshüllőt, ilyen-olyan szauruszt, a feje ugyancsak ilyen ördögarcként hathatott az „előemberre”. Mivel azonban a legtöbb tudós szerint a sárkánygyíkok korszakában még eleink sem éltek, valószínű, hogy a természet „általánosítva” bizonyos idomokat, arányokat programozott be az emberbe és az emuba, mint riasztó, fenyegető jelképeket, figyelmeztetést az ösztön számára?
A hegyével felfele néző háromszög- pozitív, biztató jel (mint ahogy a dallam emelkedése Bach zenéjében közelítés Isten felé). A hegyével lefele irányított és hosszúkásabb háromszög vagy deltoid a halálos riasztás jele; éppúgy, mint bizonyos címerpajzsok (és Bach zenéjében a lefele tartó dallam íve.)
A kör viszont, e hegyek, szögletek nélküli idom, egyértelműen a tökéletesség és a „jóság” programját hirdeti. Sokszor mondogatják – „egyesek”, persze –, hogy ha valamennyi gerinces fajta élőlény arcvonásait, szemközti nézetből, számítógépbe táplálnánk be, középarányosként egy kerekded kisgyerek arca tekintene ránk. A Kisded arca, a Megváltóé...
Néha úgy tűnik az embernek, hogy a géntechnológia feladata nem is az volna, hogy „gazdagítsa”, bővítse, javítsa a géneket, hanem ellenkezőleg: hogy megőrizze az eredeti génállományt. Mert az nem biztos, hogy javulhat, az biztos, hogy – romolhat, leromolhat, degenerálódhat.
Amikor arról beszélnek, hogy a torzszülöttek, a rendellenesek az atavizmus, az öröklés hibái, az emberben felrémlik a gondolat: és vajon nem a jövő mutánsai-e? (Vajon mindazok a „darwini” stádiumok, amelyeken az „ébreny”, azaz a magzat általmegy, nem a múlt maradványai, hanem a jövő még ki nem bontott programjai? (Utoljára Paganiniről írták valahol, hogy mutáns lehetett.)
A görögök és társaik gyakran ábrázoltak olyan lényeket, melyek felül emberek, alul állatok, az egyiptomiaknál még gyakoribb volt – az istenábrázolások között –, hogy szép emberi testen állatfej ül. (Sakál – az alvilágba levivő kutya pl.) Érdekes volna, ha a genetikusok is összehasonlításaikat ilyen irányokba kiterjesztenék: miért volt így?
Különben itt egy névsor: sárkány – németül Schreck (rém); srákon, trákon, drákon – sárkány és ördög! Shark – angolul cápa, egy ugyancsak háromszegletű fejű szörny… és még mondják, hogy nincs „közös örökség”!
