Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt.
Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
A vonat még nem jött, s az ember kicsit tekergette nyakát a sínen, mint aki kényelmesebb pozíciót keres neki. De effélét nem könnyű találni egy kemény, hideg acélöntvényen. Rájöhetett maga is, egy idő után nem mocorgott tovább.
− Valahogy így csinálhatta – közölte halkan orra előtt a talpfával. − Mondják, a teste nem trancsírozódott szét. Lenyisszantott feje viszont jócskán elgurult. Mondanak ezt is, azt is.
A talpfa nem mutatott érdeklődést, és az ember most a fejét helyezte a sínre. Úgy csinálta, hogy füle a finoman rezonáló acélra kerüljön. Még nem volt látható a szerelvény, de a sín már kiválóan közvetítette, hogy rövidesen itt lesz. Érdekes élmény sínre tapasztott füllel figyelni egy vonat közeledtét. Bár nem mindenki érez kedvet kipróbálni.
Amikor a mozdony fénysugarat lövellő reflektorral előtűnt a kanyarból, az ember felállt a sínről. Egy nagyot lépett hátra. Többet aztán nem. Nem lehetett biztonságos távolságnak nevezni, de senki nem járt arra, aki rászólhatott volna.
A késő esti kocsárdi kursza a délutáni váltásból kijövőket viszi hazafelé. Megáll minden kis állomáson, megállóhelynél. Nem arról híres, hogy nagy sebességgel száguldozna. De egy lépés távolságra a sínektől még így is félelmetes robogásnak tűnt, ahogy a vagonok fülsiketítő kattogással elhúztak az ember előtt. Haját és kigombolt ballonkabátját vadul tépte a dübörgő vasparipa kavarta szél, de nem mozdult. Ökölbe szorított kezét kabátja zsebébe süllyesztette, s szemrebbenés nélkül meredt az elsuhanó szerelvényre.
A kocsárdi kursza már eltűnt az éjszakában, de az ember még mindig ott állt egy lépésre a sínektől. Görcsösen összeszorított kezét lassan előhúzta zsebéből. Erőlködnie kellett, hogy ujjait szétnyissa. Jobb tenyerében valami trutymót érzett. Kezét orra elé emelte, szagolgatta. Virágillata volt, ibolya vagy mi. Nemrég még takaros csokrocska lehetett. De mostanra egészen széttrancsírozódott a markában. Csodálkozva nézte, mint aki nem érti, hogyan került az oda. Ujjaival szórakozottan golyócskát gyúrt a ramatyból. A sínekre nézett, de a golyóbist nem helyezte rá, hanem nagy ívben elhajította valahová a sötétbe.
Az ember lassan botorkálva lejött a töltésről. A sínek mentén keskeny ösvény kígyózott a kis állomás felé. Bár jól ismerte, mégis óvatosan lépkedett rajta a sötétben. Az egyetlen fénypont az éjszakában a távoli kis állomás előtt világító lámpa volt. Ahogy a mindenféle törmelék között kanyargó ösvényen közeledett feléje, néha szem elől tévesztette. De tudta, csak az állomás melletti vasúti depó épülete takarja el időnként.
A vasúti depó sötét tömbje mogorván silbakolt a sínek mellett. Valamikor szenet tároltak benne, meg mindenféle egyebet. De már jó ideje nem nyitogatta senki az ajtaját, jókora lakat lógott rajta. A depó hátánál, az épület falától némi távolságra, használt autógumik kupacai magasodtak. A fal és a gumik közötti részt a kiugró tetőzet védte az esőtől, a gumik halma óvta a széltől. Alkalmatos hely volt erősen. Napvilágnál jól szemmel lehetett tartani onnan egyfelől az állomást, másfelől a vasútvonalat. A szemmel tartó közben észrevétlen maradhatott. Jó hely volt, de csak kevesen tudtak róla.
Az ember elhaladt a vasúti depó előtt. Nem nézett se jobbra, se balra, ment egyenesen előre. Már maga mögött hagyta az épületet, mikor a depó hátánál a sötétből utánaszólt valaki:
− Prezsmer úr, ha’ – mondta egy borízű hang – jöjjön ide kicsit az öreg Szávulyhoz. Mesélnék én magának valamit a kocsárdi kurszáról. Meg még valakiről. Tudom, érdekelni fogja.
A Prezsmer név hallatára az ember egy pillanatra megtorpant. Épp csak egy pillanatra. Mint akit nem így hívnak, csak rácsodálkozik kicsit a névre. Vagy mint akit így hívnak, csak nem esik jól neki, hogy felismerték.
De nem ment oda, nem is fordult hátra. Soha nem kedvelte a meséket. A kocsárdi kurszáról szólókat pláne. Ki lehet ez az okos, aki tudni véli, mi érdekli őt? Tudomása szerint nincs, soha nem is volt Szávuly nevű ismerőse. Sem rokona vagy ilyesmije. A kásás hang valahogy mégis olyan ismerősnek tetszett. Olyan szávulyosnak.
Nem baj. Az ember tudta, a következő vonattal úgyis el fog utazni. De valamikor, sok év múlva, ismét felkeresi ezeket a tájakat. Szépen elsétál megint a sínek mellett. Lehet, bekukkant a depó mögé is. Addigra nem valószínű, hogy ez a Szávuly vagy ki még mindig ott húzza meg magát. De valaki biztosan lesz a depó mögött. Mióta az eszét tudja, mindig dekkolt ott valaki. Egyszerűen túl jó hely volt ahhoz, hogy kihagyják.
Akkor pedig szeme közé néz majd ennek a Szávulynak. Vagy annak, aki akkor épp ott rontja a levegőt. Akinek Szávuly addigra biztosan továbbadta hülye meséit a kocsárdi kurszáról. A folklór búvópatakként megnyilvánuló csodája. Szávuly vagy nem Szávuly − nem érdekes. Részéről lehet nyugodtan akárki. Tiszta erőből majd jól tökön rúgja.