Bodor Ádám mondataira,
Bodor Ádám születésnapjára
Ha valaki a sínek túloldalán jött, és a szemét meregetve éppen jól odanézett, legfeljebb annyit láthatott, hogy egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt.
Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
Az a valaki, aki a város felől jött a sínek mellett, én voltam. Először azt hittem, hogy már elkéstem. Azután megláttam mögötte a másik kettőt. Akkorra valahol hátul a hármójuk mögötti térségen meggyújtották a fényszórót. És a fényben már láttam a negyediket is, hozzám közelébb, ahogy a löttyedt hókupacok közé pössent a töltés tövén, viccesen görbe lábbal döntve a derekát. Amikor meglátott, ijedten rántotta odébb a kukszerét.
Mire odaértem, az alak már nem térdelt. Az a kettő, aki vele jött, előbb felállította, a sínek közé irányította, aztán egész egyszerűen addig mutogatott neki, ameddig le nem feküdt végül ott éppen keresztben. A nyaka a sínpár egyik felén, a dereka tája meg a másikon. Mintha csak azt akarnák meglátni, vajon végigér-e.
A magasabbik idősebb, szemüveges ember, fehér bajuszos, a fején széles karimájú fekete kalap, amilyet a nagygazdák hordanak. Az alacsonyabbiknak a silány kis sildes sapkája alól kilógott a füle a fagyba. Mokány kis fekete bajuszkája úgy setétlett az orra alatt, mint a cipőkefe. Te ki vagy, kérdezte. Maga az a Vencel, biccentettem vissza. Bólintott, azt mondta, Mindjárt jövök, és az ujjával odamutatott a térség felé. A többiekre.
Az elhagyott, régi állomásépület előtt vagy tízen, tizenöten fagyoskodtak. Éppen csak kiléptem a sínek közül, de nem mentem hozzájuk közel. Első ránézésre nem ismertem senkit. Második ránézés meg valahogy nem nagyon akarózott. Mert talán a végén mégis lelnék valaki ismerőst.
A tag még mindig ott feküdt a síneken keresztben. Azok ketten a vágányt méregették. A lejtőt, a lapályt. Törhették a kövek a hátát. Arra meg nem is akartam gondolni, hogy milyen rideg lehet a sínvas. A nyaka csupaszon virított a hitvány semmi kis kabátja kikeshedt gallérja fölött. Vékonyka nyaka volt. Bár mindenestül olyan aprócskaformának látszott. Törékenynek a vastag téli ruhát viselő emberek mellett. Csak a durván nyírott haja volt amolyan dúsabb bugaforma. Rágyújtottam. A fenyves a domboldal mellől fehér párát lehelt a kivilágított tisztásra. Alig slukkoltam vagy kettőt, mikor rám szólt a kefebajszos Vencel a töltésről, hogy menjek már még odébb. És akkor odébb mentem.
Ha még tíz percig eltart, itt szarom össze magam, mondta egy nőnemű valaki az állomásépület elől. Önkéntelenül néztem meg az órám. Még egy ok, hogy ne menjek túl közel hozzájuk. Büdös lesz egykettőre.
Nemsoká beereszkedett a lejtőn a kis motorvonat, amelyik akkortájt fütyült, amikor odaértem. Az volt az embernek az érzése, hogy mindjárt kileheli a lelkét ott helyben, mert már nem bírja tovább. Miközben jóformán csak gurulnia kellett. Azok hárman lejöttek a töltésről. Amíg a szerelvény elhaladt, a fehér bajuszos szélesen mutogatva magyarázott valamit Vencelnek. Az meg csak bólogatott. A harmadik valakicsodát sehol nem láttam. Aztán észrevettem odébb a személykocsik ablakán kilobbanó fényben guggolva, hogy a kerekeket nézi, mint akit megbűvöltek.
A fehér bajuszos meg a Vencel nevű tag úgy álltak meg ott a közelemben, hogy mindent hallottam. Meg láttam. Az idősebb férfi a zsebébe túrt, de mindjárt, kicsit ügyetlenül, ki is húzta a kezét, azután nekilátott, hogy letornássza a kesztyűt az ujjairól. Jó finom, meleg bőrkesztyűje volt. Még abban a gyenge fényben is feltűnt. Puszta kézzel már mindjárt elő tudta halászni a tárcáját, a tárcájából a bankókat.
Amíg Vencel megszámolta és feljegyezte a pénzt, az ember levette a fejéről a hetyke kis fekete kalapját, ami olyanforma volt, mint az amerikai marhahajcsároké, csak ennek nem kanyarították be a karimáját, és forgatni kezdte a kezében. Valamikor masiniszta akartam lenni én is, mondta. Igen, kérdezett vissza Vencel, miközben körmölt. Majdnem az is lettem. De, mutatott a kormos ujja bötykével valahova a szemére, a szeme előtt a párás lencsékre, Emiatt nem lehettem. Vencel bólintott, Értem, mondta. Az ember vállat vont. Pedig különben abban az időben még a vasat is megettem. De ma már, rázta meg a fejét és lebiggyesztette a szája szélét. Vencel kezében megállt a toll a papír fölött. Ma már micsoda? Ma már nem eszem meg, mondta a gazdaember. A fejébe nyomta újra a kalapját. Ilyenkor kezdem újra bánni, hogy nem engedték, mondta még, Kivenném a részem az ország védelméből.
Amikor megkapta a szelvényt a megtett összegről, a fehér bajuszos lassan eloldalgott, és akkor Vencel odaintett. Visszaballagtunk a sínekhez. Na, várj egy kicsit, mondta. Elővett valahonnét egy tollformájú kislámpát, és annak a fényénél tüzetesen megvizsgálta a pofázmányom. Még a száját is eltátotta közben. Aha, mondta végül és kialudt a fény a kezében.
Errefele M43-ok közlekednek, mondtam. A nyílt térségen a nyakunkba fútt a szél. Azt én nem tudhatom, mondta kisvártatva Vencel. Az négyszázötven lóerőt jelent, mondtam tovább, Meg több, mint negyven tonnát. Éntőlem, vont vállat. Ami mind itt fog teljesen felgyorsulni, amikor ledübörög az aljba, mondtam tovább. Mondjuk, hogy tizenhárom százalékos a lejtő. Hallgattunk. Lefektessük, intett az embernek, de megállítottam, Nem kell. A felfestett jelet amúgyis láttam.
Ha megmondom előre, hogy itt lesz, arra mennyit ad, mutattam a talpfák közé a kövekre. Hol, kérdezte Vencel. Itt, mutattam neki megint. A szokásosat. De én nem a szokásosat mondom, mondtam, Hanem hogy éppen itt. Rám nézett. Micsodája, kérdezte. Megmutatom centire, micsodája hol, bólintottam. Nincs ilyen biznic, ingatta a fejét. Hogyhogy nincs? Nem szokott, mondta, Mert ezt például ki jegyzi meg? Hogy te mit mutatol. Van nálam kréta, mondtam. Jól néznék ki, ha mindenki jelölgethetné a maga tippjeit nekem azzal a krétával, vonta meg a vállát.
Odanéztem a tagra. Ott álldogált lehajtott fejjel mellettünk, mint akit már elveszejtettek. Nem saccolom többnek sokkal ötvenöt kilónál, méregettem csak úgy szemre, Hatvannál semmiképp se. Igaz, abból a feje a legnehezebb. Vencel megint csak ingatta a fejét, és végignézett a sínpálya hosszán. Felsóhajtott. Az ilyesmit nem lehet kiszámolni. Hogyne lehetne, mondtam neki. Csak úgy, hogy nem, vont vállat Vencel. Ez tisztán a szerencse dolga. A fizikában én jobban bízom, mondtam megint, A matematikában. Az a te dolgod.
Nem így szoktak az ilyesmihez hozzáállni, mondtam neki. Hát pedig így szoktak, vont vállat Vencel. Csak tudom tán, feleltem. Hát én is csak hadd tudjam már, biccentett erre ő. Nem először csinálok ilyen bizniszt, mondtam. Énvelem ugyan először, vonta meg a vállát. Megszívta az orrát, ellökte a csikket a kezéből. Néztem, hova repül. Látod, hogy nem látod?, mutatott utána. Mit gondolsz te, mi lesz itt? Nem láttál még ilyet. Hát éppen látni láttam, szóltam közbe. Ilyen setétségben a felit se leljük meg. Akkor majd mi a fene lesz, he? Itt fogol hisztizni rajtam, hogy merre hány centi. Hogy Ákhábel rakja tebeléd, mondtam magamban.
Mondok valamit, tartotta fel a kezét, minthogyha végső érvvel rukkolna elő most akkor mindjárt, Ha már szokatlant akarsz. A fütyi fizet a legjobban. Hogyha megmondod, melyik sínen lesz. Nem értettem. Eltalálhatod a kezit-lábát, a fejit, az is hozhat valamicskét neked. De itt most mindenki nagyban játszik. És mindenki a fütyölőjére tett. Nem is olyan sok pénzből most meggazdagodhat akárki. Nem értettem meg könnyen. Odanéztem a tagra és végigmértem. Ahhoz nekem látnom kéne. Mit kéne látnod? Hát azt a bizonyos részit nekije. No azt nem, ingatta a fejét Vencel, Nem vagyunk állatok, nem alázhatjuk meg. Pedig akkor tudnám megmondani, mondtam. Hogyhogy, kérdezett vissza. Akkor tudnám megmondani pontosan. Kiszámolni, hogy hol lesz. Ezt el ne kezd nekem megint, fordította az ég felé a két szemét, Nem kell túlokoskodni. A sín közé esik, vagy nem. Vagy a sínre, ha igazán nagy szorzót akarsz. Nem elég ez? Nem fogjuk méricskélni. Vagy ott van, vagy nincs ott. Ennyit még be tudunk világítani. Ha nincs ott, nem keresgéljük ám a sötét erdőben. Gondolom, nem olyan nagy neki, hogy könnyen meglátnánk, kacsintott. De azt csinálsz, amit akarsz, tartotta fel a két kezét, Nem muszáj a pucura tenned. Csak mondom, hogy ez fizet a legjobban. Meg hogy mindenki mást is egyedül ez érdekel. A többi olyan, na érted, uncsi. Már értettem.
No hogy legyen, kérdezte aztán, El kell dönteni. Most akkor nekem újra kell gondolnom az egészet, mondtam, Nem fog örülni a társam a bizonytalannak. Mi számokkal dolgozunk mindig, mondtam. Aha, bólintott, Nem mindig. Oszt a társad az ki, kérdezte még. Legyen a sínen akkor, feleltem. Mije? Megmondjál nekem mindent pontosan, hogy gondolod. Nagy tétje van most minden egyes szónak. Mondhatnám, súlya. Szóval? A kolbászkája. Ha egyszer az fizet a legjobban, mondtam. Annál már csak az, hogy egyben marad, nevetett. Ezt megmosolyogtam én is. Na akkor meggondoltad? Igen. Legyen így. A jobb sínen a város felől. Kiszámoltam a pénzt, Vencel meg zsebre vágta, felírta és ideadta a szelvényt.
A telep, amelyikhez az állomás tartozott, vagy tíz éve néptelenedett el. Aztán egyszercsak a vonatoknak sem volt már mért megállni itt. Azután eltűntek innen a vasutasok. És most meg már az egész hely szabad préda mindenféle kétes ügyletek lebonyolításához. Amivel itt a parasztok próbálkoznak. Meg az úri népek.
Az épületből vidám zene szólt, egy öreg parasztember nagy butykost cipelve hozzám is odasündörgött. Egy kis szíverősítő az izgalmak előtt, ajánlotta. Nem kértem. Vannak fínom leánykáink is ám, mondta még hunyorogva, Vagy amire szüksége volna az úrnak. Nekem semmire, mondtam neki. Amikor végre eloldalgott, még mindig maradt egy kis időm. Rágyújtottam.
Már semmi sem látszott a lámpák fénykörén túlról. Megnéztem az órám. Még vissza is kellett érnem. Vencel már újabb kuncsafttal foglalkozott. Az ember meg csak ott álldogált magában a sínek mellett. Tilos volt beszédbe elegyedni vele. Vagy akár csak cigarettával kínálni. Még mit nem? Különben akkor megbundázhatná akárkicsoda a végeredményt. Hogy hova hajintsa el majd fektéből a fütyülőjét például, azt bárki előre megtárgyalhatná vele.
Furcsa fejformája volt. Bár háttal állt a fénynek és messze tőle. Mégis, ennyiből is látszott rajta az idegenség. A szögletek, a nyers vonások, a visszavágva is dúsnak tetsző hajzat a keleti fajták képét idézték fel bennem az atlaszból. Hogy a bőre mennyivel sötétebb, az most nem látszott. A hitvány kabáton az ősi gyepűőrség emblémája, búcsúajándék a mezsgyék önkéntes felkentjeitől a hideg napokra. Ez a szerencsétlen azt hitte, mivelünk punnyadt fehérekkel könnyű kibaszni, és most meg mégis itt van, mert nyilván választott a maga élete meg a családja szabadsága között. Vagy valami hasonló véglet mentén. És neki nem kutyaviadal jutott. Nem volt akkora szerencséje. Pedig ki tudja, milyen messziről kínlódta magát el idáig, hozzánk, a szép Európába.
Ahogy figyeltem, egyszercsak megmozdult. Körülnézett, félig, óvatosan, azután a cserjék felé indult. Lassan, de határozottan. Közvetlen nem őrizték, ám attól még nem lehetett meglógni. A kutyás őrök láncot alkottak az elhagyott kis állomás körül. De csak a bokrok közé húzódott, nem akart menekülni. Tétován lépkedtem arra magam is, önkéntelen, mint aki a láthatatlan magasságot bámulja. Nem is mentem hozzá nagyon közel. Végül mégiscsak megláttam, ahogy ott kuporog guggolva, csupasz pecsája bőre barnán világított a tüskés bokrok között a rávetülő fényben, talán mert megizzadt a nagy erőlködéstől.
Istenem, rájött a szükség. Mint ahogy másra is rá akaródzott jönni a közönségből. És akkor hirtelen rádöbbentem. Pont mikor az újabb vonatfütty felhangzott. De ez már erőteljes volt. Egy M43-é. Átsüvöltötte még a zenét is. Azonnal meg kellett találnom Vencelt.
Jó kis kibaszás ez, mondtam neki, amikor utolértem. Megragadtam a karját, hogy figyeljen. Vencel megállt. Majdnem nevetek is, mondtam. Nem volt a közvetlen közelben senki, hogy halljon bennünket a víg zenebonában, mert még nem halkították le. De most akkor vissza az egész, mondtam most már a lehető legkomolyabban. Nem nagyon akart engedni a szorításnak, úgyhogy rántottam egyet a kabátján, ropogott a markomban a jó bőr. Nem lesz a síneken a fütyülője, sziszegtem neki. Széttárta a karját, A fogadás lezárult, mondta. Nem hinném, ingattam a fejem. De bizony, megtétettek a tétek, bólogatott. Szerintem baszhatod, ha megtudják, hogy ez nő. Úgy rándult össze rögtön, mint egy riadt állat. Figyeltek minket. Nem gondolhatott semmi rosszaságra.
Szerinted mi lesz, ha elkiáltom magam, kérdeztem tőle még mindig sziszegve. Oké, csak nyugodjál le, mondta gyorsan és a zsebébe túrt. Háttal mindenkinek, hogy a kezét ne lássák. Nem kell kiabálni. Azonnal leizzadt. Itt a pénzed. Meg még egy kis kamat. Nesze. A kezembe nyomta. Talán odébb is megy mindjárt, hogyha mozdulok. De én nem mozdultam. Most már eressz, mondta. A szeme még nem nyugodott meg. Micsoda kibaszás ez, ingattam a fejem. Többet akarsz, kérdezte. Mindkettőnket szorított az idő.
Felteszem rá, mondtam. Állt, nézett. A fogadás lezárult, mondta. Az előbb már mondtam, hogy nem hinném, ingattam újra a fejem. Mit akarsz még, kérdezte elgyötörten. Már a lámpa is átváltott. Felteszem rá, mondtam újra. Hogyhogy rá? Hogy egyben marad. Csak nézett hitetlenül, azután felnevetett, Na ne már. Komolyan beszélek. Erre még sose fogadott senki. Hogy a fenében maradhatna egyben? Az már nem a te gondod. Na az biztos. De utána nincs duma, mondta. Ha nem akarsz trükközni, válaszoltam. Felnevetett. Visszavette a pénzt és felírta. Elvettem tőle a cetlit. Különben se lesz már bizonyíték, mondta még.
Akkor kezdett nagy puha pelyhekben hullni a hó. Az emberek tudták, hogy ez már az a vonat lesz. A fogadás lezárult, hamarosan kiderül, kinek kedvez a szerencse. A nő, akit férfinek hittek, végigfeküdt a síneken. Mindenki izgatottan toporgott meg helyezkedett. Ha túl közel mennek, baszhatják a ruhájukat. Ha hátul maradnak, nem csak, hogy nem látnak mindent, de akár át is verhetik őket. Elvégre ki tudja, micsoda apró porcikácskáról van szó.
Csak engem nem izgatott már az egész itteni cirkusz. Rohantam vissza a sínek mellett a város felé, hogy még elérjem a vonatot az utolsó, Külső nevű megállóhely előtt. Várt a masiniszta a befektetésünkről szóló papírunkkal a piros mozdonyunkban. Ami azt illeti, már nagyon várt.
