"nincs élő, ki innét üresen távozik"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 4. (690.) SZÁM – FEBRUÁR 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Vida Gábor
A Bodor-paródia
Molnár Vilmos
Egy jó hely
Antal Balázs
A szavak súlya
Vincze Ferenc
A köpönyeg
Király Farkas
Füstbe mentek
Szakács István Péter
Visszatérni
Karácsonyi Zsolt
Versek
Skobrák Máté
Versek
ANDRÉ FERENC
Útikalauz ornitofóbiába (február)
Toroczkay András
Egyik sem igaz
Nagy Hajnal Csilla
Versek
HORVÁTH BENJI
Ojniczáné, nem parafrázis
Kántor Lajos
A Fehér kakas (egyelőre) elbúcsúzik
Jancsik Pál
Versek
Ivan Miroslav Ambruš
Versek
Szőcs István
Újdondászok az ósdik ellen
Ferenczi Szilárd
Az enyészet biztos tudatának gyötrelme
FISCHER BOTOND
Miféle üres tér?
Tamás Dénes
Elveszítve megtalálni
Codău Annamária
Van-e szívgarancia?
Szembesülések
Jakabffy Tamás
Kurtág 90 – Kolozsváron is
Portik Blénessy Ágota
A sokszínűség jegyében
Márciusi évfordulók
 
Vincze Ferenc
A köpönyeg
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 4. (690.) SZÁM – FEBRUÁR 25.


Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt.
Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
Percek múltak, de a vonat még mindig nem indult. Térdét nyomták a kavicsok, némelyik élesen áthatolt a nadrágján, szinte befúrta magát bőrébe. Kitartott. Fejét továbbra is a sínre hajtotta, két kezébe közben szintén befurakodtak a töltés apró törmelékövei.
Hosszú percek teltek így.
Kényelmetlen volt ez a várakozás. Nem így képzelte. Gyorsnak, pillanatnyinak, villanásnyinak. Bármilyennek, de nem ilyennek. A vonat újra fütyült, de aztán nem történt semmi.
Nem tudta, mennyi idő telhetett el, míg ebben a felettébb alkalmatlan pozitúrában a hideg sínekre hajtott nyakkal várakozott. Egyszer csak hirtelen felemelte a fejét. Megunta. Lassan, elgémberedett tagjait óvatosan nyújtóztatva felemelkedett. Nem nézett semerre, átegyensúlyozott a sínek közti talpfákon, majd a töltés másik oldalán lesétált. Az apró törmelékköveken meg-megcsúszott. Amikor leért, elnézett még a távoli állomás irányába, ahonnan csak nem jött meg a várva várt vonat, majd elindult kifele a városból.
Nem volt nála semmi. Még kabátját is otthon hagyta, hátha jó lesz majd valakinek. Ingzsebében volt még egy szál cigaretta. Elővette, nadrágzsebéből kihúzta a gyufát és rágyújtott. A füst furcsán tekergőzött az ég felé. Ekkor jutott eszébe, hogy nem is szívta el az utolsó szál cigit. Pedig utolsónak tartogatta. Még erről is megfeledkezett nagy igyekezetében. Ennek most a füstöt eregetve felettébb megörült.
A töltés mellett haladt, és pár perc alatt kiért a városból. Szinte teljesen sötét volt már, csupán az egyik utolsó utcából szivárgott felé az egyik utcalámpa koszossárga fénye. Még egyszer visszapillantott. A távolban ismét fütyült a vonat. Az alig megvilágított kisváros tompán csillogott az éjszakában. Ahogy továbbindult, a töltésen valami elterülő feketeségre lett figyelmes. Az a valami ott lapult fent a sínek mellett, mint pár perccel korábban ő lapult sötét alaktalan valamiként a sínekre hajolva.
Továbbment. Viszont pár lépés után megtorpant és visszanézett. A valami továbbra is ott lapult mozdulatlanul. Nemcsak fejével, de egész testével fordult ekkor vissza, és tovább figyelte a sötétlő mozdulatlanságot. Annyira koncentrált, hogy egészen belefájdult a szeme a nézésbe. Néha úgy érezte, nem bír már különbséget tenni sötétség és sötétlés között. Talán csak hallucinál, gondolta egy idő után, de ekkor, mindig ekkor, újra kivehetővé vált a mozdulatlan és alaktalan valami.
Ki tudja, mennyi ideje álldogált ott a töltés alján a sötétben. Mindenesetre soknak érezte az eltelt időt. És ekkor irigykedni kezdett. Nagyon jól tartotta magát a mozdulatlan valami, mivel egyetlen mozdulatot sem tett. Egy pisszenésnyi hang sem hagyta el a torkát. Bár csak ő tudott volna ilyen dermedten térdelni az állomástól nem messze sínre hajtott nyakkal. Nem tudott, állapította meg lemondóan, és elpöckölte a csonkig szívott cigarettát.
Még nézte egy darabig, majd hirtelen elhatározással ismét felkapaszkodott a töltésre. Az apró törmelékköveken ismét meg-megcsúszott, de végül felért. A valami továbbra is mozdulatlan maradt, pedig bizonyára hallania kellett fújtatását és érkezését. Ahogy állt ott pár méternyire a sötétlő mozdulatlanságtól, a korábbi irigységet kezdte felváltani a düh. Legalábbis összekeveredtek, és már bánta, hogy nem volt nála még egy szál cigaretta, mivel ismét rágyújtott volna. Ott toporgott pár méternyire tehát, és meresztette a szemét, de továbbra sem tudta kivenni, ki vagy mi hever vagy fekszik a síneken.
Kis idő múltán rászánta magát. Jó estét, mondta határozottan, s egyúttal közelebb is lépett. Mintha mi sem történt volna, továbbra is csak hevert ott a sötétlő mozdulatlanság. Bizonyára hallania kellett a köszönést, állapította meg, és bizonyára annyira erőlködik a fura és felettébb kellemetlen pozitúra fenntartásán, hogy meg sem hallja az üdvözlést. Jó estét, lépett bátorságát összeszedve közelebb, és közben le is hajolt, hogy a köszönést egy óvatos vállérintéssel nyomatékosítsa. Hogy a sínen heverő köpönyeg nem válaszolt, valahol érthető volt. A férfi előbb végigtapogatta a ruhadarabot még ott fektében, aztán felemelte. Apró törmelékkövek hulltak le róla, s hogy az összestől megszabaduljon, vagy kétszer rendesen meg is rázta a köpönyeget.
Csak ekkor vette rendesebben szemügyre, már amennyire a sötétben ez tenni lehetett. Hosszú, gyaníthatóan barna vagy sötétzöld köpönyeget tartott a kezében, mindkét oldalán egy-egy zsebbel, vékony gallérral, nagy, sima és kerek gombokkal. Elindult visszafelé, s mikor az utolsó utcából odaszűrődő lámpa fénye erősebbé vált, ismét megállt, és megint szemügyre vette a portékát. A térdig érő köpönyeg, jól sejtette, barna volt, kicsit kopott, de teljesen ép, sehol sem foszlott szét az anyag, és hónaljában sem tátongtak lyukak. Előbb színéből ítélve munkásköpenynek gondolta, aztán ahogy forgatta, felrémlett neki, hogy a munkások nem viselnek köpönyeget. A munkafelügyelők annál inkább. Vagy esetleg a tanügyi káderek szoktak volt még ilyen típusú, gyakran méret után készített darabot viselni. Valamelyik nap a főutcán lévő italbolt tulajdonosa is egy ilyen köpönyegben feszített. Kívül durva, strapabíró anyaga volt, belülre leheletvékony bélést varrtak, mely könnyebbé tette a belebújást. Belül is végigsimította kezével, amikor valami megzördült. A köpönyeg belső zsebében egy csomag cigaretta lapult. A szinte teljesen összegyűrődött csomagban egyetlen szál árválkodott.
Ekkor a férfi hirtelen ötlettől vezérelve belebújt a köpönyegbe. Vállban egészen passzolt, azonban a begombolás során rájött, hajdani gazdája nála jóval vékonyabb lehetett. Begombolva derékban és hasban eléggé kellemetlen volt viselni, minden mozdulatnál érezte a szorító kényelmetlen érzést. Mint mikor szűk a bőre az embernek. De ezért csak nem akarta levetni, inkább kigombolta, majd leült a sínek közt az egyik talpfára. Otthonosan nyúlt a köpönyeg belső zsebébe, előhúzta a cigarettáscsomagot, majd kivette a megmaradt utolsó szálat és rágyújtott. A füst bodorodva tekergőzött az ég felé.  
Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson újra fütyül a vonat, megmozdult. Elpöckölte a cigit, és felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Tett néhány lépést lassan a törmelékköveken a város felé, és a sínek előtt újra letérdelt.
Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében