Annak a napnak hajnalán, amikor a környékbeli bányászok első alkalommal indultak botokkal felszerelve teherkocsik platóján a városba, Holencsuk képzelt alezredes öt óra negyvenkettőkor, mint minden reggel, kilépett a fülkéből. Ragaszkodott a pontossághoz, talán túlzottan is, pedig a vagon nem gördült volna sehova vele. A vasúti kocsi nem volt mozdonyra vagy semmiféle vontatószerkezetre csatlakozva, sín sem futott alatta, kerekei sem voltak, és vasutas sem lépett padlójára azóta, hogy tréleren felhozták ide, a hegység szívébe, s daruval lepakolták a felhagyott kőbánya legfelső teraszára. A százados a folyosón balra fordult, a kocsi végébe ment, kinyitotta annak ajtaját, lelépkedett a három lépcsőfokon, krákogott, egyet köpött, megigazította a sapkáját, és indult volna a dolgait intézni. Ám halasztania kellett, mivel a vagon körül előforduló méretes kövek egyikének szélén egy meglehetősen vegyes – a bányászruhák és a hegyivadászok ruházatából összeválogatott, vagy inkább találomra összeszedett – öltözetű férfi ült, és láthatóan őrá várt. Amint meglátta, előre köszönt:
– Jó napot, százados.
– Alezredes – felelte Holencsuk.
– Á, én civil vagyok – válaszolt az idegen.
– Mármint én vagyok alezredes.
– Nos, ahogy óhajtja – fricskázta el a másik a csikket. Szűrős cigi volt, gyanús portéka azon a vidéken, fel is tűnt Holencsuknak.
– Mi járatban? – kérdezte katonásan az idegentől.
– Boksát raknék.
Holencsuk meglepődött. Mi a fenének rakna valaki itt boksát? Főleg olyan ember, aki szűrős cigarettával flancol? Nem kell a szén senkinek… Az utolsó szénégetők, Kopf, Veka meg Patrubán már évekkel ezelőtt leléptek a völgyből.
– Valóban? És minek azt?
– Szükség lesz rá, higgye el nekem – győzködte az idegen.
– Ugyan miért? – kérdezte Holencsuk, és hirtelen arra gondolt, hogy esetleg megvonják a bányászoktól az ingyenes áramot az új vezérek…
– Bízzon bennem – kínálta cigarettával a másik.
Elfogadta. Talán egy pillanattal tovább forgatta és szagolgatta, mint illett volna.
– Mindenről tudni fog – emelte arcmagasságukba a benzines gyújtót a jövevény.
Mindkét cigaretta felparázslott. Az idegen a lépcső korlátjára tette a doboz Marlborót, felkapta a zsákját, és elköszönt:
– Akkor én mennék is. Minden jót!
Meglepte a finom dohány aromája, az idegen bőkezűséggel vegyes arroganciája, ezért csak akkor kiáltott utána, amikor az már bő tizenöt lépésnyire eltávolodott:
– Mit is mondott, mi a neve?
– Nem mondtam – fordult felé amaz.
– Valamilyen nevet azért mondjon.
– Hányadika van ma?
– 28. Január 28.
– Hmm. Akkor a nevem Vajda.
*
Nagyjából öt nappal később látta meg Holencsuk felemelkedni a füstöt. A Nyestek vizének szurdokából indult, s a nyomott légben inkább ellaposodott a táj felett, mintsem a magasba szállt volna. A füst hamarosan bökdösni kezdte a Holencsuk vagonjának helyet adó dombot is. Égett hús és bőr szagát tömködte a bánya kövei közti résekbe a hömpöly, ezért az alezredes úgy döntött, meglátogatja a szénégetőket: talán valami hiba csúszott a boksarakásba.
Egy óra múlva már a szénégetők lakául szolgáló, kerekeit rég elgurított lakókocsi ajtaján zörgetett. Az ekkorra subás paraszttá változott idegen a háta mögül üdvözölte:
– Isten hozta! Bukur vagyok, a szénégető.
Holencsuk kissé zavarba jött:
– Úgy emlékeztem, hogy Vajdának hívják.
– Hja, naponta változik a helyzet. Én is századosnak tudtam magát, s mégis őrnagy.
– Alezredes.
– Látja, pont erre gondolok – válaszolta vidáman a subás, majd széles gesztussal invitálta a tisztet: – Arra tessék.
A boksa szakszerűen volt megrakva, már amennyire Holencsuk ezt meg tudta állapítani. Kopf, Veka meg Patrubán azt magyarázta annak idején, hogy a farakást avarral, erdei haraszttal fedik be, amire félarasznyi földréteget terítenek. A boksa legtetején egylábnyi átmérőjű lyukat hagynak, majd a gyújtólyukon át begyújtják a gyújtóbelet. Mindezt az idegen meg a dinkának látszó segédje is megtette.
– És ki ez a legény? – kérdezte.
– Én csak Izének hívom – válaszolta a borostáját zörögtetve Bukur. – Találtam. Hé, Izé, gyere ide – intett a kölyöknek.
A fiú odaszaladt.
– Mondd el szépen a századosnak, hogy ki vagy.
A srác mutatta: nem tud beszélni.
– Kivágták a nyelvét gyerekkorában – szólt Bukur. Erre a legény meglökte a főnökét, aki bokán rúgta, majd egy seggberúgással utalta arrébb Izét.
Holencsuknak nem akaródzott sokáig időzni, ezért rátért látogatása okára:
– Igazából az érdekel… – kezdte, de az idegen a szavába vágott:
– Á, a bűz, persze. Az erdészek hoztak néhány hullott állatot. Természetvédelmi szempontból szükséges elégetni a fertőzött vadat, ezért megengedtem, hogy bedobálják a boksába.
Holencsuk jól tudta, hogy az erdészek fegyverestől-mindenestől hónapokkal korábban elszöktek…
*
Még háromszor-négyszer ellenőrizte a szénégetőket. Nem sikerült megkedvelnie őket. Leginkább az zavarta, hogy ha kezével letakarta bal szemét, mindig csak a főnököt látta, aki mindig más néven nevezte magát. Ha viszont a jobb szemét takarta le, vagy csak behunyta, mert a jobb szemével ezt meg tudta tenni, csak Izét látta, a néma segédet, akinek még név sem jutott a világból, csak egy mutatás, csak ennyi: Izé. Holencsuk hátán éveken keresztül futkosott a hideg, ha a Nyestek vizének völgyében volt elintéznivalója. Az égett hús és bőr szaga pedig megült a zuzmókon meg a mohákon, és megtöltötte a vargányák pórusait, valahányszor a bottal felszerelt bányászokat visszahozták a városból a teherkocsik platóján.
*
Aztán egy hajnalban, öt-negyvenegykor valaki dörömbölni kezdett Holencsuk vagonjának ajtaján.
– Százados! Százados! – verte Izé az ajtót.
– Alezredes – nyitotta rá az ajtót Holencsuk.
– A főnök küldi magának ezt – mondta a néma Izé, és felmutatott egy táskarádiót. – Be van állítva, csak hallgassa – tette hozzá, és beszaladt a fák közé.
Aznap még egyszer utoljára kigyalogolt a boksákhoz. Az idegen saját meg Izé cókmókját pakolta egy rendszám nélküli öreg IMS-be. Ismét bemutatkozott: Holencsuk vagyok. Az nem lehet, mert az én vagyok. Lehet, nem lehet, ki tudja, mondta, majd beült a vén terepjáróba, és lassan, de magabiztosan távozott.
Nem sok nappal azután, hogy a bányászokat utoljára vitték haza a városból, egy vegyesen vájárnak meg hegyivadásznak öltözött ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt. Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
*
Szénégetéssel azóta sem próbálkozott senki a Nyestek vizének völgyében. Évekkel később, azt beszélik, megtelepedtek ott az emberevők.
