Egy ember ült valahol a város szélén, valami bokrok alatt, és várt. Késő este volt, majdnem vaksötét, csak a töltés fölött világított egy kicsit az ég. Nem lehetett látni a feje formáját, a lélegzését ebben a lapulásban. Olyan volt, mint egy darab valami, amit letettek és otthagytak. Amikor meghallotta, hogy távol a kis állomáson fütyül a vonat, megmozdult. Felállt. Úgy mozgott, mint akárki más, aki ültéből feláll és továbbindul. Felment lassan a törmelékköveken, és a sínek előtt letérdelt. Ráhajtotta a nyakát. Hideg volt, de nem érezte. Várt.
Este ruhástól feküdt le. Álláig felhúzta a pokrócot, pedig már senki sem ellenőrizte őket. A durva szövet szúrta a bőrét. Később, amikor a többiek már elcsendesedtek, fölkecmergett a fekhelyéről, feszesre húzta a lepedőt, s a pokrócot szabályosan összehajtogatva rátette. Fölhúzta nehéz, ormótlan bakancsát. Körülnézett. A rácsos ablakokon beszüremlő holdfény sárgás tócsákba gyűlt a linóleum padlón. Elindult a vaságyak közti keskeny átjárón. Kezét előrenyújtva, óvatosan lépegetett. Félt, hogy az elnyűtt testek kipárolgásából szövődött láthatatlan hálóba gabalyodik, s reggel majd úgy találnak rá a levegőben fennakadva. Az ajtó fölött az egyetlen égve hagyott villanykörte fáradt szemként hunyorgott a homályban. Visszanézett az alacsony, boltíves teremre. Észre sem fogják venni, hogy már nincs ott. Kint az éles levegő az arcába vágott. A szakadozott viharkabát csuklyáját kopasz fejére húzta, s átsietett a parkon. Az óriásira nőtt, halott fák tövében a jégzománcos fű kísértetiesen fénylett. A kapusszoba előtt önkéntelenül megállt, és belesett az ablakon. Márk arccal nyitott füzetére dőlve, részegen horkolt az asztalnál. Az üres pálinkás üveg ott hevert a lába mellett, a piszkos padlón.
Mielőtt kilépett volna a földbe süppedt, kovácsoltvas kapun, megtapogatta kabátja bal felső részét. A kartonlap ott lapult a szíve fölött, a bélésbe varrva. Elindult az állomás irányába. Léptei tompán koppantak az egyenetlen kockaköveken. Egy kóbor kutya a nyomába szegődött. Ijesztően sovány volt. Csontjai már-már átszúrták rövidszőrű, vörhenyes bundáját.
– Hát te mit akarsz tőlem? – fordult feléje. Hangja rekedt volt, szakadozott, nehézkesen forgott a nyelve. Mint aki már rég elszokott a beszédtől.
A kutya is megállt. Felemelt fejjel figyelte. Nagy szeme nedvesen csillogott. Aztán szűkölve a közeli kapualj felé iramodott.
– Semmit – nézett a kutya után. – Megijesztettelek. Már senki sem akar tőlem semmit.
Az állomás fehér, földszintes épületében csend honolt. A pénztárfülkében ücsörgő, egyenruhás emberke rezzenéstelen arccal figyelte, amint kopott pénztárcájából egyesével előkotorászta a réz és alumínium pénzérméket.
– Ez már nem érvényes – bökött tintafoltos ujjával az egyikre. – Ez pedig még nem – göcögött, egy másikra mutatva.
– Elnézést – motyogta zavartan. – Rég nem fizettem már…
A visszautasított érmék helyett másokat adott. Azt a kettőt, a jeggyel együtt a pénztárcájába csúsztatta.
– Bármelyik vagonba ülhet – szólt utána az egyenruhás emberke. – Nálunk nincs első- vagy másodosztály. S a jegyét sem fogják már ellenőrizni.
A váróterem órájára pillantott. Még huszonkét perc volt a vonat indulásáig. Leült a néptelen, petróleumszagú helyiségben, szemben a megsárgult menetrenddel. Csak ez az egy járat indult innen, a végállomásról. Lehetetlen volt eltéveszteni. Egy ideig a váróterem képeit nézegette. Az ódon óratornyot. A lépcsős sikátorokat. A tölgyekkel szegélyezett, várbeli terecskét. Aztán már nem bírta tovább, és kiment a peronra. Szemben, a sötétségbe dermedt domb tetejéről fénynyalábok pásztázták az eget. Föl-alá sétált a vágány mellett. Léptei türelmetlenül kopogtak a kicsorbult betonlapon. A sínpárt figyelte, a repedezett talpfák közt tenyésző gyomot. Végre befutott a vonat. A szerelvény mozdonyból és két vagonból állt. Fölszállt a másodikba, s leült az ablak mellé. Körbekémlelt. A vagonban senki sem volt rajta kívül. Rongyos átalvetők, szakadozott hátizsákok, ütött-kopott bőröndök árválkodtak a fémvázas csomagtartókon. Neki nem volt mit föltennie melléjük. A csuklyát lehúzta a fejéről. Mozdonyfütty hallatszott, a szerelvény megrándult, majd lassan, csikorogva kigördült az állomásról. Homlokát a nyirkos üveglaphoz nyomva figyelte, mint marad el az állomás földszintes épülete s mögötte a park, kiszáradt fáival és romos kastélyával. Az üresen maradt ágyra gondolt, a katonásan összehajtogatott pokrócra, mely alatt hosszú idő óta álmodott már erről az utazásról. A vonat felgyorsult. A vagon falára akasztott térképre nézett. Tekintete tétován követte a szeszélyesen kanyargó vonalakat. Ne félj, mondta neki Ádám. Ez a vonat egyenesen odavisz. Jó haver ez az Ádám. Sok évvel ezelőtt került közéjük. Egy dalról beszélt neki. Visszatérés az ártatlanságba. Valami ilyesmi a címe. Arról szól, magyarázta, hogy minden visszanyerheti eredeti alakját, visszajuthat romlatlan állapotába. A partot ért tajtékból hullám lesz újra, a kivágott fa fölegyenesedik a földről, a széttört üvegpalack darabjai összeforrnak. Ez az elkallódott emberekre is érvényes lehet. Akik elvesztek az idő útvesztőjében. Vissza kell menni a kiindulási ponthoz. Ez az egyetlen esélyed, hogy újrakezdhesd. Őt keresd, vett ki a párnája alól egy névvel ellátott fényképet. A kartonlapra ragasztott, megbarnult fotográfiáról ismeretlen, fiatal nő tekintett rá. A neve sem mondott semmit. Értelmetlen betűhalmaz volt csupán. Ádám szavai még ott visszhangoztak a fülében, amikor hirtelen iszonyú fáradtság nehezedett rá. Hátradőlt a kemény ülésen. Sok volt ez a mai nap neki, annyi tétlenségre ítélt év után. A feje a mellkasára csuklott. Mikor magához tért, már reggel volt. Hunyorogva nézett ki a szürkeségbe. Sáros szántóföldeket látott, csenevész bokrokkal benőtt, alacsony dombokat. Végre föltűnt a város is. Előbb a hajdani ipari zóna beton és fém maradványai, majd a külváros lepusztult tömbházai. Kormos falak, fénytelen ablakok, homályba vesző lépcsőházak. A vaskorlátos erkélyekre teregetett ruhák bágyadtan lebegtek a folyó felől fújdogáló szélben. A vonat lassított. Ódon, emeletes villák mellett döcögtek el. Mintha senki sem lakott volna már bennük. A kicsorbult kőlépcsőket benőtte a moha. A magas ablakokat korhadt zsalugáterek takarták. Kétarcú istenek, angyalok és démonok meredtek a homlokzatok málladozó reliefjeiről a semmibe. Egy rozoga vashídon haladtak át. Az éles kerekek fülsiketítően csattogtak. A levegőben rozsdapor szálldosott, lent szürkén örvénylett a víz. Aztán feltűnt az állomás fehér, földszintes épülete. Fekete hárászkendős asszonyok várakoztak a peronon fázósan összebújva. A kijáratnál hátát a falnak támasztva féllábú koldus ült. Lecsatolt falába koszos kalapja mellett hevert a földön. Tanácstalanul körülnézett, aztán vaktában elindult. Sokáig bolyongott az állomás körüli sáros útvesztőben, kezében a kartonlapra ragasztott, régi fényképpel.
– Nem, nem ismerjük – vonogatták a vállukat a járókelők a fotográfia láttán.
– Menjen a városházára – tanácsolta neki egy idős, tanár kinézetű férfi. – Ott majd biztosan utána tudnak nézni.
Hosszas keresgélés és többszöri tudakozódás után végre rátalált a sárga lábasházra.
– Első emelet, 32-es ajtó – mondta a kapus teli szájjal, anélkül, hogy felnézett volna újságpapírosra tett tízóraijáról.
Léptei zaját elnyelte a seszínű szőnyeg. A lakossági nyilvántartó osztályon egy apró kontyos, szemüveges nő átvette tőle a fényképet és az alája firkantott névre pillantott.
– Kérem, várjon kint. Ha idevaló a keresett személy, biztosan azonosítani tudjuk. Nekünk mindenkiről vannak adataink.
Kint, az ablak mellett leült egy székre. A folyosón senki sem járt. Mintha most látná először, alaposan szemügyre vette ormótlan, fekete bakancsát, kirojtosodott, szürke nadrágját, kopott, mustárzöld viharkabátját. Bogos ujjaival többször is végigsimított a fénykép helyén, az elszakított cérnaszálakat sodorgatta. Később az ablakhoz lépett. Szemben, a roskatag emeletes házak fölött kör alakú csillagvizsgáló állt a dombtetőn. Tűnődve nézte a beomlott tetejű, fehér épületet. Egy idő után megunta a céltalan nézelődést, és elindult a folyosón. Az első elágazás után azonban visszaforult. Félt, hogy eltéved az egymást keresztező, néma folyosókon. Visszaült a helyére. Fegyelmezetten várakozott. Végre kinyílt az ajtó.
– Sajnálom – nyomta a kezébe a megbarnult fényképet az apró kontyos, szemüveges nő. – A keresett személy nem szerepel a nyilvántartásban.
Komoran bolyongott a városban. Már semmire sem figyelt. Az sem vigasztalta, hogy visszakapta féltve őrzött fényképét. Nem ér semmit magára, gondolta. Árnya csupán annak a fiatal, ismeretlen nőnek.
Alkonyodott már, amikor betért egy városszéli kocsmába. A boltíves, alacsony helyiségben két elnyűtt arcú fazon iszogatott. A mennyezetről rácsos lámpatestek lógtak, sárgás fényt okádva a piszkos mozaikpadlóra. A mély ablaküregekben cipőkbe ültetett virágok porosodtak. Egy deci fehér rumot rendelt a pultnál.
– Nálunk előre kell fizetni, haver – figyelmeztette a kövér csapos. – Főleg, ha ilyen egzotikus piát akarsz.
– Tessék – tette eléje kopott pénztárcáját. – Vegye ki belőle az árát.
– Épp, hogy futja – adta vissza a pénztárcát vigyorogva a csapos.
Elővette a fényképet, s maga felé fordítva a poharához támasztotta. Az alkohol gyorsan a fejébe szállt. Mintha víz árasztotta volna el, az arcok elmosódottan lebegtek az alacsony helyiségben. Az ismeretlen fiatal nőé is. Mintha ott lett volna vele. A két vendég a pulthoz tántorgott. A fiatal nő láttán hátrahőköltek, s egymást lökdösve kitámolyogtak a kocsmából.
– A kurva anyját! – nézett a csapos is a képre, s halálsápadtan hátrált ki a pult mögötti függönyös benyílón.
Bárgyún nézett körül az üres helyiségben, majd a fényképet viharkabátja zsebébe tette, s kilépett ő is az éjszakába. Az éles levegő az arcába vágott. A csuklyát kopasz fejére húzva, lassan elindult. Sokáig bolyongott a zegzugos sikátorokban. Végre kiért egy sík, bokros területre. A felhőkön átszüremlő ónos fényben megcsillant a sínpár. Leült a bokrok tövébe. Lassan kitisztult a feje. Amikor meghallotta, hogy távol, az állomáson fütyül a vonat, fölkapaszkodott a magasított töltésre, letérdelt, és fejét a sínre hajtotta. Várt. A fém alig érezhetően vibrált alatta. Egy kanyar után föltűnt a vonat. Éles fájdalom nyilallt a tarkójába. Hátranézett. A féllábú koldus volt az. Ott állt mögötte, mankóját fenyegetően a magasba tartva.
– Takarodj innen! – mordult rá, foghíjas ínyét kivillantva, s újból a fejére sújtott. – Még bajt hozol ránk!
A sín remegése fölerősödött, a két fényszóró hatalmas szempárként meredt rá. A koldus lehajolt, s rángatni kezdte.
– Nem hallod?! Húzz már el a fenébe! – zihálta. – Semmi keresnivalód itt!
A vonat már egészen közel volt. Fülsiketítően zakatolt. Az erős fény elvakította. Nagyot lökött a kolduson. Összegabalyodva hengeredtek le a töltésről. A szerelvény pokoli csattogással robogott el felettük.
Föltápászkodik a mozdulatlan test mellől. Elindul az éjszakában. Lassan, botladozva megy. Már csak a törmelékkő halkuló ropogását hallani a sötétben. Aztán csend lesz. Mintha senki sem járna arrafelé.
