Esteban Zazpi de Vascos
1746 (?) - 1821 (?)
Spanyol-portugál, egészen pontosan ibér dalköltő. Zsoldos, kincskereső, forradalmár, csempész, geográfus, szélhámos, több mint szabadszájúnak nevezhető röplapíró, örök békétlen, mindenkivel tengelytakasztó, összevesző ponyvahős, akinek még pontos születési helye és ideje sem ismert. Az 1746-os dátum is csak egyik írásának a keltezése alapján valószínűsíthető, amelyből azt tudjuk meg, hogy betöltötte az ötvenet és VI. Ferdinánd uralkodása alatt látta meg a napvilágot. Bár verseinek keltezése alapján sem lehetünk semmiben biztosak. Baszk származású volt, hisz a neve ezt eléggé egyértelművé teszi: a Zazpi de Vascos vezetéknév (amely lehet felvett írói álnév is), annyit jelent, mint Hét-Hetedik Baszk (a zazpi baszkul hetet jelent s a spanyolok a baszkokat vascosnak nevezik). Egyaránt írt spanyolul, gallego-portugálul, az Ibér-félsziget valamennyi nyelvjárását ismerte, de indián kecsuául is tudott. Baszk nyelven írott szövege eddig még nem került elő, de verseiben többször hivatkozik szülőföldjére, származására. Gondolhatunk arra, hogy már zsenge gyermekkorában kiszakadt a baszk környezetből, az is lehetséges,hogy árva volt, talán valamelyik szerzetesrend lelencházában nőtt fel. Tanulmányairól sincs biztos adat, de néhány keltezés, lábjegyzet alapján arra következtethetünk, hogy megfordult a córdobai, salamancai univerzitások környékén. Hosszabb időtt töltött Toledóban mint katona, ahonnan többször megszökött, Portugáliában bujkált, biztosan elfogták, mert vagy rabként, vagy büntetőszázadi katonaként, Bourbon-házi III. Károly uralkodása idején kerül ki az Újvilágba. Szolgált az Új-Granadai és a La Plata-i Alkirályságok hadseregeiben, nem sokat. Biztos onnan is megszökik, még talán fővesztésre is ítélik. Nem tudunk biztosan semmit, csak annyit, hogy ott van a történések sűrűjében, serény részese a latin-amerikai függetlenségi harcoknak. Az 1780-as évek már az utolsó inka király leszármazottja, José Gabriel Tupac Amaru felkelő sergei környékén találják, de ott van Miranda tábornok, majd Bolivar csapataiban is, részt vesz a az El Libertador 1813-as caracai bevonulásán, a cartagenai vesztes csatában meg is sebesül. Hányódott a potosi-i ezüstbányák környékén, csempészet aranyat, gyarmatárut, embert, irtott erdőt, hittérítők nyomán eljut a legeldugottabb indián falvakba. 182o - 21 táján az Amazonas őserdőiben nyoma vész.
Bizonyos, hogy nem róla lehet megmintázni a rettenthetetlen hős szobrát, hisz ha hinni lehet a róla feljegyzett legendáknak, pletykáknak, még útonállásra is adta a fejét, nem volt idegen a kártyabarlangok, bordélyházak világában sem, talán néhány árulásnak is lehetett részese. Katonának sem volt a legkiválóbb, hisz ha szerét ejthette, mindig megszökött, nem csak a kaszárnyákból, hanem a harcok sűrűjéből is. Úgy hisszük, hogy a túlélést kereste mindenáron. Hányódásai során eljutott Dél-Amerika szinte minden tájára. Megfordult La Pazban, Limában, Cuzcóban, Macondóban, Bogotában, Qxyhuatwandzán, Trujillóban, Caracasban, Belémben, de az Antillákon, Mexikóban is hagyott nyomokat. Szédelgéseinek helyszínei számtalanok, életét verseinek, írásainak keltezése alapján (már amelyiket keltezett), amolyan puzzle-szerűen lehet összerakni, de rengeteg a fehér folt. Nincs összegyűjtött mű, feldolgozott életút.
Csak egy bizonyosság van: szövegeinek állandó múzsája egy córdobai illetőségű hölgy (vagy hölgyek), a titokzatos szenyóra, donna D. (Dolores, Deborah, Diana?), akit hol Amaryllaként, hol Fekete Liliomként emleget. Egyik Santiago de Compostellában keltezett dalában Szent Ferenc lányának nevezi, ami azt sejteti, hogy a hölgynek köze volt a klarisszákhoz, délamerikai találkozásaikban is vannak ilyen jelzések, bár szinte biztosra vehető, hogy ideig-óráig férjezett volt.
Máshol viszont ordináré módon lekurvázza, bordélyházi szukának nevezi, poklok mélyére átkozza. Néhány töredékből az is kitűnik, hogy talán a hölgy miatt szökött meg, szándékoltan került a fegyencszállítmányba, hogy eljuson az Újvilágba, bár fordítva is történhettek e „párviadal” eseményei. Nem kizárt, hogy a hölgy hajózott utána. Semmit sem tudunk biztosan. Csak egy igaz: múzsánk (múzsák?) feltűnik dalnokunk kalandos életének legtöbb helyszínén. Meglehet, hogy az ő élete is éppoly veszélyekkel és veszteségekkel telített, a túlélést kereső szenvedély és szenvedés volt. Hogy ennek a kapcsolatoknak voltak-e boldog, beteljesedett pillanatai, nem lehet tudni. Talán egy középszerű latin-amerikai ponyva az egész.
Don Esteban (így írt alá) műveinek egy töredékére a nyolcvanas évek elején találtam rá a tordai ferences kolostor padlásán egy egerekrágta papírcsomag kibontásakor. Szerzetes nagybátyám szerint állítólag egy Pacho Benignusz nevezetű szerzetes hagyatékából került ide, aki mint misszionárius a XIX. század végén Dél-Amerikát is megjárta. Azóta dél-amerikai magyar ismerőseim is küldtek nyersfordított Zazpi-verseket, aki tulajdonképpen egy nagy utánzó volt, hisz számos irománya elején hivatkozik nagy elődjei valamelyikére és megjelöli a versformát is. Nem szuverén költészet ez, de egyfajta bűbáj lengi át. Az örökkös hiányról, a mérhetetlen sóvárgásról, az élet hiábavalóságairól, az elmúlásról, a szerelem sivatagjairól, a vágyakozásról, honvágyról, hazavesztésről, a lehetetlenről, születésről, halálról üzennek szövegei. Akár kortársunk is lehetne.
Ferenczes István
Törtlábú dal
Szenyóra, nem vagy te Vénusz,
Szellőkben hajlongó cédrus,
Jól látom én,
De jön mámora az éjnek,
S megadod magad a kéjnek,
Jól tudom én.
Néhanap tengernek látszol,
Mosolyogsz, hullámot játszol,
Jól hallom én,
Pedig csak leomló part vagy
Ott, hol a kócsagok halnak –
Jól tudom én.
Számodra nincsen hiszekegy,
Szeretsz, nem szeretsz, egyre megy,
Jól érzem én,
Meghaltál bennem már százszor,
Csak a senkinek hiányzol
Jól tudom én.
Feslett a lelked, a tested,
Örülten várod a nyestet,
Jól látom én,
De mikor eljön a reggel,
A tükörben megöregszel –
Jól tudom én.
Árad a paráznaságod,
Eltakarja árvaságod,
Jól látom én –
Egy nap valaki rád lehel,
Meztelen, néma seb leszel…
S meghalok én…
Potosi, 1790
A megszállókra*
Darabokra szaggattátok a hazámat,
Csigazabáló, gloire-ba nyekkent
Franczúzok, az égbolt is belesápadt,
Amint átgázoltatok a berkeken...
Rettentő gigászai a gonosznak,
Hitszegőbbek vagytok a cigánynál,
Fiaid nemcsak ölnek, rabolnak, lopnak –
Táncot járnak a siralomháznál.
Szabadság, egyenlőség, testvériség
Nevében ácsol igát a zsarnok,
Dicsőségünket arcátlan tépi szét
A szörnyeteg, átkot átokra mond,
Gaz homlokán glória, babérlevél,
Nemcsak gúzsba köt, meg is szégyenít,
Mint büdös kapcátokat, fújja a szél
Európa letiport népeit...
Szétosztottákok a rokonok között,
Csúffá tettétek hazám, franciák,
Torkunkba fojtottátok a nagy ködöt –
Átkunk rendezzen nektek orgiát.
La Paz, 1808
* Ezt a cantiga de maldiziert (ford.: átok-éneket) Jóseph Bonaparte trónra léptetésének hírére írám.Madrid megérte, hogy újból elfoglalták a franciák, s a diktátor öccsét tette meg spanyol királynak
Egy alkirályra
Nyalod a seggit a madridiaknak,
Aranyat, ezüstöt versz ki belőlünk,
Mesztic szüzeket küldesz mitőlünk
Az orgiákon devernyázó uraknak…
Csak az arany, csak az ezüst, a mita*
Érdekel, felfele nyalsz, lefele rúgsz,
Napestig vedlő takony, szüzekre buksz,
Te elkurvult, töketlen bandita.
San Cristobal, 1798
*kényszermunka a spanyol Latin-Amerikában
A honvágyról
A nevedet sem tudom kimondani
Te ország, te messzi komp-haza,
Pedig úgy fájsz, mint hajója roncsai
A tengerésznek, kit a partra
Dobott megcsonkítottan az óceán,
Némán idegenül néz vissza már,
Hiába énekel a csábos hableány –
Szeméből kihalt a láthatár...
Pedig ma ki akartalak mondani,
Akár a szerelmet, a vágyat
Mely éget és egyre jobban szomjasít –
Rólad az álom is csak látszat,
Alázat: holnap már gyalázat
A messzi valaminek romjain –
Többé nem leljük soha azt a házat,
Hol tisztán ki tudunk mondani...
A Csendes-óceán partján, Trujillo, 1816
Copla egy forradalmárról
Minden forradalmárban
Ott él a majdani tirán,
Mert a koncért a pácban
Csodás a dúlás, nász van –
Unalmas lenne egy pinán
Megélni, hisz úgy viszket
Minden, legfőképpen a száj –
Minek néki a kisebb
Ha jól ityeg a fityeg
S övé lehet a kupleráj
Egészt – fel ott forradott
Ő volt ott a genitális.
Sátánhoz is járhatott,
Eképp lett a legnagyobb:
Nemcsak kúr, de gyilkolász is!
Cartagena, 1812
BASZKOK*
Gőgös, mogorva népség,
Magába menekvő
Fajta, kit senki se véd,
Csak árnyék, csak felhő,
Kit rettegnek mindenek
A sziklabércek közt,
Alant pediglen tengert
Fél sok hajótörött.
Csempész az egyik, kalóz
A másik, mind talány,
Tán szabadságért hajóz –
Velük az ősmagány.
Rokontalanul élnek,
Csak távoli barát,
Kelta, skót vagy székely
Koccint rájuk pohárt...
Atlantiszt örökölni !
Micsoda szent teher,
Muszáj hát élni vagy ölni,
Jó Isten, meg ne verj...
Szép s hős voltál baszk haza,
Nagy Károly bősz hada
Sem győzött le Navarra !
Csak zsarnokok sara
Mocskol, két haza üldöz,
Mindkettő mostoha,
Nékük mindenki bűnös,
Mindenki ostoba...
Fönt a Monte Perdido,
Lent gyászol az Ebró
Partján csöndben élni, ó ...
Hol a tavalyi ló?!
Braga, 1769
*Szökésben valék, amikor ezt irám gallegóul.
Ford.megj.: Esteban Zazpi de Vascos baszk kötődéseiről eddig mindössze ennyi, ez a három vers került elő. A Roland töredéket és az Etxachunhoz címzett verseket spanyolul írta.
Advent a tengeren
Jöjj, urunk Jézus király,
Te vagy a fehér sirály,
Ki az árbócunkra száll:
Földet kiált - új hazát.
S talán egy más csillagot,
Amely nappal is ragyog,
Nekem ha nem, hát másnak,
Csodát hoz, békét, házat,
Tűndéri látszatot,
Teremtő alázatot...
Jöjj, szegények királya,
Lelkemnek te légy virága,
Hisz megőszülten várlak,
Mint ki örökre fáradt,
Mint az oktalan állat
Keresem azt a jászlat,
Ágyat s mélyén a vágyat,
A semmibe tűnt társat,
Ki poharamba bort önt,
mert értem csak egy vers jön,
Tán a hazám lesz, rejtek
Hol nem sír föl a gyermek...
Az anyaországról
(1. Copla de arte menor)
Mostohánk lettél spanyol hon,
Mint sárgult levél az ágról,
Leszakad rólunk az otthon,
Mert kiutálsz…S meg sem gyászol
Az ország, ki tán anyánk volt,
Szíve alatt dobogtunk,
Szerettük, mégis elpártolt…
Ne várd hát, hogy könnyet ontsunk…
(2. Copla de arte maior)
Mint szomorúságba feketedett inkák,
Úgy néznek feléd fiaid, Spanyolország,
Hatalmasnak képzelt, tarháló mostohánk…
Új hazába: magunkba fordulunk inkább.
Hajóid rabokat hoznak, lőszert, zsoldost,
Vissza nem veszik már a felszabadultat,
Utálsz, hát megutált a mesztic, a mulatt,
Az ibér – egybe már az Isten sem foltoz…
Cartagena, 1812
Emlékezés Hispániára*
Messziről jöttem, tengeren túlról,
Aki itt él, az már nem én vagyok,
Múlt éltem nap mint nap kigúnyol
A balga vágyért, mely éget újból –
Nem én, az ország volt, ki elhagyott…
Nem hagyott nékem mást, csak bánatot,
Ifjúságom s szerelmem vette el,
Irigy lett, mert boldognak láthatott –
Törvényre emelte a látszatot,
Mellébeszél és lassan elfelejt.
Árnya lettem egykori magamnak,
Hontalanul járom a nagy vadont,
Cifra rongy, álom, minden leszakad,
Belőlem is lassan csak por marad –
„Az az ország is… Bennem már halott.”**
Bogota,l8l6
* Bogota spanyol visszafoglalásakor, nagybetegen sinylődtem egy kunyhóban
**Ford. megj.: Az eredeti szövegben valami olyasmi áll, hogy „a haza hamvaimba hamvadott”. Pontosabbnak találtuk Fernando Pessoa egyik kölcsönvett sorával zárni Zazpi szövegét.
