Az ezredes izzad. Félti katonáit ezektől a vadállatoktól. Körülöttük süvítenek a gorgók. A kávézacc felsértette a szájpadlását, nyálával öblíti a száját. Olykor Odüsszeusznak látja magát. Nem is tagadná senki. Nagy tetteket hajtott végre, és már egy hete ellenséges földön harcolnak. A sötétség barlangjából kivezette őket. Fülükben viasszal vágták ki a szirének nyelvét, hogy zavartalanul meghághassák őket. Néma sírás és fogcsikorgatás kísérte őket útjukon. De mindig tudta, mit kell tennie. Ha maga elé idézte Ojniczáné arcát, az mindig megsúgta neki, mi következik. Egyszer a harc hevében valaki mögötte bele akart vágni a jobb vállába egy baltát. Ojniczáné ráförmedt, hogy forduljon már a bal oldalára, mert akkor elcsitul a horkolása, és ő is végre aluhat a kurva életbe, így mondta. Az ezredes, sértődötten bár, de éppen idejében fordult balra, hogy lenyisszanthassa merénylője karját baltástul. Fejét kardjára tűzte, és Keresztelő János jutott eszébe, miközben ezredét kivezette a veszedelemből. Aznap Ojniczánénak nyugodt álmai voltak.
Ha volt elég lélekjelenléte és ideje, azon képzelődött, milyen lesz, mikor hazatér. A ház előtt üldögélnek majd az élősködő kérők, a szendvicsemberek, a szépelgő, gyáva férgek. Számítgatják majd, hogyan kaparintsák meg az ebszemű Ojniczáné szívét és lába közét. Egy nyisszantással végez velük, és skalpjaikat övére tűzve, vérükből szőtt vörös szőnyegen bevonul majd szívének világszép asszonyához, aki ujjongva fogadja, és ő lefekteti vörös szőnyegére, hogy magáévá tegye újra, mintha először. Az istenek mosolyogni, a távolban harangozni fognak.
De most nincs idő, se lélekjelenlét. Hullanak körülötte hűséges társai. Ojniczánénak rossz napja van. Összeszorított fogakkal néz izzadó urára, mintha őt okolná, hogy esős vasárnap délután van, és megsokasodtak az árnyékok csillogó ebszemében. Csúfnak érzi magát, és elhanyagoltnak. Hiába, az ilyen esős vasárnap délutánokon eluralkodik a rossz közérzet a világ leggyönyörűbb asszonyain is. Látszik, hogy egész nap tépte magát, és a krumpligulyás is odaégett. De valami más is látszik. Valamit még sugall kisírt szeme, és mintha ezért is urát vádolná. Talán engedett valamelyik semmirekellő féregnek, hogy bánatát és magányát enyhítse? Megszegte volna legszentebb esküjét holmi esős vasárnapokhoz kötődő női szeszélyek indíttatására? Nem, ő nem tehet ilyet. Vagy mégis? Ojniczáné úgy néz urára, mintha szembe akarná köpni. Az ezredes érzi, ahogy eluralkodik rajta a pánik, amikor elébe hull a porba hűséges fegyverhordozójának feje. Látja a rémületet a többiek arcán. – Gyűlöllek. – sziszegi Ojniczáné.
Valami elpattan az agyában, maga elé köpi a kávézaccos vért, feláll a süvítő gorgók között, és támadást vezényel. A vadállatok megrettennek, puszta kézzel szaggatja a végtagokat. Társai felbátorodva, hangos kiáltások közepette kaszabolnak a nyomában. Arca már skarlátvörös a fröccsenő vértől, a vadállatok menekülőre fogják. Odüsszeusz kutya pöcse a Halál Angyala mellett, villan át az agyán. Ojniczáné fejeket fog vacsorálni. Lekaszabolt végtagokból épít majd neki ágyat és dohányzóasztalkát. Aztán kedvére okolhat mindenkit az átkozott esős vasárnap délutánjain. Érezze magát csúfnak akkor, amikor lepöccinti a cigarettahamut az önbizalmának állított véres oltárra. Áztassa majd a hullákat mindenféle alkalmi szeszélyek könnyeivel.
Szemei vérben forognak, társai tisztes távolságból folytatják a kaszabolást, nehogy véletlenül őket is utolérje szeretett vezérük haragja. Amely harag az aknákat is úgy tapossa, hogy azok szégyenükben robbani se merészelnek. Két tagbaszakadt vadállat támad rá, ő letépi karjukat, és azzal veri agyon a harmadikat.
– Elhagylak, te vadállat! – sziszegi Ojniczáné, mielőtt Ojnicza ezredes kettőbe tépi: – Elhallgass, asszony! – akkorát ordít, hogy hirtelen megáll az idő, legalábbis úgy tűnik. Bal szeme előtt lebegve közeledik egy gorgó, kitérne előle, de mintha nyakig homokban állna, csak lassan, nagyon lassan tud megmozdulni. Lassan, nagyon lassan csikorog a kávézacc szájpadlásán, lassan, nagyon lassan csorog az izzadság homlokáról. Ahogy a gorgó visszafordíthatatlanul elkezdi fúrni féreglyukát, bal látószögéből vakító vörös fény indul, és kezd el terjedni minden irányba. Ahogy betölti a képet és a hangot, egy utolsó lobbanással kialszik. A féreglyukból kimásznak az alantas férgek, és vad táncba fognak Ojniczáné testének mindkét felével. A tér és az idő meggörbül, és mindannyiukat elnyeli a fekete lyuk. Sic transit gloria mundi, gondolja magában utoljára a megilletődött ezred, miközben a vadállatok lakmározni kezdenek.
