"Torkukba fojtották a nagy ködöt"
Kereső  »
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 23. (469.) SZÁM - DECEMBER 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Lajtos Nóra
Domokos-napi gondolatok
Sulyok Vince
Mediterrán hajnal
Lászlóffy Aladár
A forradalom és demokrácia, amikor testet öltenek, egymásnak is esnek
Szőcs István
Gén, műgén, álgén III. (befejezés)
Esteban Zazpi de vascos
Versek
Lászlóffy Csaba
Az egyedüllétre nyíló reggel
Ha te volnál (s miért ne lehetnél?) Sába királynője - rólad szólna
Nagy Ágnes
a boszorkánygyermek mítosza
búcsú a kövektől
szerafina
hét szó a testről
László Szabolcs
A juh mindig feladja
Kész vagy
Lecsapolások
Varga Anikó
Én, te, ő, x
Zirkuli Péter
Koestler-napló (Az életrajz vége)
Bereczki András
Hét és fél nap (folytatás előző számunkból)
Jancsó Miklós
Tűnődések egy antik vitrin előtt,
Terényi Ede
MOZARTRÓL, MOZARTTAL - "A sír üres..."
Hírek
 
Lászlóffy Csaba
Az egyedüllétre nyíló reggel
XVII. ÉVFOLYAM 2006. 23. (469.) SZÁM - DECEMBER 10.

Az egyedüllétre nyíló reggel

Lélegzésem felgyorsult, ébredésem nem egyszerű fölriadás volt – heves köhögési rohamtól tágul pupillám a világra. Különös álmom volt. Ám amint körülnézek, úgy tűnik, hogy az ismerős bútorok és tárgyak is különös fényt kaptak a delejes csillogásban. És éles szél fúj be a nyitva hagyott ajtón. Az éjjel nehezen aludtam el; amikor lefeküdtem, tiszta egű idő volt, kellemes vénasszonyok nyara. Most viszont…
Ezek szerint mégsem álmodtam mindent. A képtelenség riasztójelzései működésbe hozzák emlékezetemet és képzeletemet. De kivárom, hogy tudatom, minden apróságot számba véve, tisztázza majd ezt a megmagyarázhatatlan jelenséget.    
A legközönségesebb módon ülök fel az ágyban és forgolódom, bal könyököm a párnába fúródik, jobb tenyerem ösztönös mozdulattal homlokomra tapad, hajtincsemhez érve talán meg is vakarom fejbőrömet, a hajam tövét.
Pillantásom előbb csak mint a lepkeszárny érint meg egy violaszín árnyékú sziklát; az élmény, bármilyen váratlan és erős, eszembe sem jut attól tartani, hogy a kő csipkézete felsebez bennem valamit. Tekintetem, mondhatni lépésről lépésre közelíti meg a szeptemberi reggel fénysugaraitól ragyogó kilátást, látom – vagy talán már érzem is magam alatt – a kőrengeteghez fölvezető ösvényt. Mintha egy kihalt nép állította volna fel (honnan bukkan elő ez az idők homályába veszett gondolat?) a magasban álló, kőábrázatú titánoknak ezt a sorát, holmi démonok tiszteletére. Sosem voltam babonás, de a kőalak-csoport – semmiképp sem nyájképzet, inkább valamilyen szabadulást sugall, vagy ígér – mintha élne, mozogna, remeg a levegő körülöttük. (”Lelke van a kőnek”.) Hirtelen erőt vesz rajtam az első futó szorongás; mert akárhogy is vegye az ember: a görcsbe rántó vágyakozás (elég kinézni a szabadba) és az érthetetlen (abszurd!) klíma- és környezetváltozás ellentmondásos feszültségét nem olyan könnyű letörölni a színről egy régóta lényünkben rejtőző, magányra csábító öröm mindent átmosó derűjével.
Beesett arcomról, kezemről, lám, eltűntek az ólomszínű fáradtságfoltok. Kedvem volna bebarangolni a teremtés csupa-fényét, csupa-árnyékát váratlanul nekem ajándékozó gránitszigetet. Csak hát az egész látvány még hihetetlen ebben az öreg házban, amely eddig legfeljebb a múltba tűnt árnyak kísértetjárásával ingerelte újabban eléggé aluszékony fantáziámat. Minek nevezhetném az ébredésemet követő zaklató tüneményt? Eleve elrendelésnek?…
Kinézek az ajtón vagy az ablakon, s a veteményes kert meg a virágágyások helyén egy fenséges és titokzatos táj kér bebocsátást (mert közben a sziklák és az ösvény és a mélység mohás teknőinek borzongatóan fehér habokba bújtatott kövei a rátapadó makacs csigákkal és nyálkás tengerifűvel, s a hullámzásban pillanatokként támadt és eltűnt vízesések pillanatokra kitakart, pezsgő, dagadozó s fogyó asszonyöle és a tajtékzó sziklagátak repedésein áttetsző homok zöld és fekete fénytörései mind közelebb kerülnek hozzám, úgyszólván bekérezkednek a házba).   
A buja völgyek pázsitja láttán (óriásisra nőtt csalánok lengedeznek és meglegyint a bürökillat, a lenti mormolástól az ereim is hevesebben lüktetnek – időnként mintha hajóroncs nyöszörögne), és az elomló vízzuhatag tovább fecsegő-locsogó, időtlen idők óta ismétlődő játékára figyelve, ezután már lehetetlen lesz elaludni ebben a magasságot a mélységgel egybemosó, eleven zúgással.
Még hátravan az együgyű félelem, mely előbb mozdulatlanságra késztetett, majd mind áttetszőbb sugarakkal világítja meg a tágas, kihalt házat, valahogy élesebbé téve az ócska bútorok – a kopott komód, a fekete, szúette szekrények – árnyékát. Csak most veszem észre, hogy amikor a súlyos tölgyfaajtó nyitva áll, mennyivel tágasabb és visszhangos a ház. A máskor a bizonytalan, fojtott csendben felerősödő tompa, szinte kivehetetlen zajok a külső mormolásba, zúgásba olvadnak. A fémes belső neszeket mintha egyre jobban elnyomná egy álmosító zizegés. Már-már azt akartam mondani, hogy: tündéri zümmögés.

Ki tudja, mióta állok a nyitott térben. Már tudom (beletörődtem), hogy megmagyarázhatatlan jelenséggel van dolgom. Minden új részlet (varázs)erővel hat rám; csak a szúnyogok csípése kiábrándítóan a szokásos. «Nesze neked! – vigasztalom magam gúnyolódva. – A tudatalattid mindig változatosságra vágyott.«  Most mintha még sötétebbnek látszana az a rés a tüdőszínbe játszó északi felhők között. Ha majd teljesen összezárul, az egész csalóka külső kép – képzelgéseim burjánzó sejtfallá szövődő, észbontó, vagy reményt is bontogató káprázata – egyből hamuszürkeségbe vész.
Mint aki súlyos testi megpróbáltatásnak van kitéve, már sejtem, hogy még hátravan a fergeteg zaja, s az ürességbe becsapó orkán panaszos indulata (ha nem is síró üvöltése). Ki fogom várni, ha szakállt eresztek is időközben. Különös Isten-szaga van a beáramló levegőnek; telefirkált papírjaimat írópolcomról lesöpörte a szél; nedves, izgató tapintásának kiszolgáltatva jobban érzem tehetetlenségemet. Ágyam is himbálózott, amíg úgy ültem benne, mint egy aszálytól megkukult, ütődött paraszt, aki eddig csak háztáji, szárazföldi viharokat élt meg, s fogalma sincs arról, milyen egy messzeségbe sodródó, a tenger hullámkarjaiban vergődő vízbefúlt, akit – mialatt lassan, észrevétlenül felfúvódik – szellemősei helyett a holtak serege környékez meg egyszerre, még ha akaratán kívül tévedt is tiltott területre.
Még érzem, mint lüktet alattam a szikla, de elkorcsosult végtagjaim az örvénylő, zajos fergeteggel sodródva már iszonyú mélységbe nyúlnak.
Az ajtó nyitva van. Kiáltani szeretnék. Vagy száraz lábbal és lélekkel átkelni a tengeren. Mint Ő.
   
2005. február 28.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében