"újból befutnak a keringésbe"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 5. (691.) SZÁM – MÁRCIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A prágai rózsatemető
MOLNÁR ZSÓFIA
Lemondani a latin és keresztény örökségről: öngyilkosság - beszélgetés Szörényi László irodalomtörténésszel, kritikussal
Nora Gomringer
Versek
Sebestyén Mihály
A tudomány oltára
Dimény H. Árpád
Versek
Borcsa Imola
Karácsony
VARGA LÁSZLÓ EDGÁR
marius meg egy magyar nő
Ughy Szabina
Házibuli
Nagy Márta Júlia
Versek
Makkai Zsófia
Emlékekbe zárt fordított neveléstörténet
Hajdú-Farkas Zoltán
Időtlen virrasztás
Sári Mihály
A magyar kultúra Erdély olvasztótégelyében
Haklik Norbert
Vidám embermesék a végről
Szőcs István
Van Tantan? (Szaktantárgy az anyanyelv?)
Jakab-Benke Nándor
Ez nem az a holokausztfilm
Bréda Ferenc
THEATRUM TEMPORIS - Levelek az Utókornak
Benke András
A létezést állítani kell, nem bizonyítani
TŐTŐS DOROTTYA
Moszkvától Háromszékig az ördöggel
Virágzó csa­lánba feküdni
Jakabffy Tamás
Az élemedett korú, rózsás arcú Csárdáskirálynő
Portik Blénessy Ágota
Fény- és árnyjátékok. Szabó András: Istenek és szörnyek
Hírek
 
Dimény H. Árpád
Versek
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 5. (691.) SZÁM – MÁRCIUS 10.

azéletszép

nincs olyan, hogy szaladunk,
és a lejtőt a végére tartogatjuk.
nincs olyan, hogy egyszerű hazaút,
csak függőleges, rezzenetlen fénysáv
a szálakra feslő éjszakában,
és így tovább.

úgy érzem, azon szaladok,
kétoldalt velem fut az árok,
ahol a gyárak vize folyt el,
szegélye még zöld, mint az élet,
mely a földön mindenütt megkapaszkodik,
és így tovább.

a földön, a szándékosan észre
nem vett jelzések világában,
ahol egymásnak hátat fordítva alszunk el,
mint messzire sodort planéták,
s bár a köztünk levő távolság eltűnt,
vastagabb bőrt növesztünk,
és így tovább.

nincs olyan, hogy egyszerű élet,
csak a sejtés, hogy pusztuló testünk csapdába ejtett.
most még simogatom a selymes
bőröd finom kis zsírhalmait.
de mindez nem egyszer nem lesz fontos,
csak a hazaút a szálakra feslő éjszakában,
és fénysávjaink párhuzama,
még ha egymásnak hátat fordítva is,
és így tovább.

vérritkítók, élénkítő szerek, vitamininjekciók oszlanak bennem,
a szívem a pericardiumban meghúzódva ül,
míg a holnapi esőhöz gyülekeznek a felhők,
szürkék, mint a gyárak vize,
szürkülnek, ahogy velünk öregszik a délután,
és így tovább.

fénysávjaink a semmibe,
mert a semmiben van valami tisztaság.
ami nincs a megfutásban,
és így tovább.


kórelőzmény

verejtékfolt üt át a mellkasnál hamis
röntgenkép ez itt az emeleti forduló
nem szörnyek csak a fény hiánya

fogak koccanó zajában bedőlt
szájboltozat a salak között árnyék
szörcsög szűkölő meleg huzat

téged magamból kiadja vizet a test
gonosz epébe fúló eltúlzott jelentés
a legapróbb helyszínről a szív csúcsából

van ez a kiszabott tér s ezen belül
az ünnepélyes körforgás de formailag
nem pontos émelyít erjedt és rozsdás

megfutamodom tőled a mélységen át
elvétem a fordulót zörgök kulcs a zárban
nézzek abba az irányba mert onnan

aztán rátelepszem az elbontott idő
furcsa szerkezetére s langyos vizet
eresztek a még langyosabb vérre
ezért szeretlek

valami a szájad szélén,
egy készülő, még érthetetlen szó,
akadozó zúgása elfojtott sírásaidnak.
lám, kitanultad, hogy kell bánni velük.
a test gyenge fércei
összeöltik bőrödön az idő hasadékait,
mert bennük van a vizek cselekvő hatalma.

valami a szádban,
a verőfény olvadó szirupja,
dús földi illata a vágynak,
mint bensőmben az ital,
mely belobbantja a gyomromat,
falait a hőség rágja,
akár a közös térbe nyíló szobánkat,
melyet az örök nyár dohos darabjaival bútoroztunk be.

valami a fogaid között,
száraz föld, te azt viszed a túlsó szerelemre.
földet, a csendjeink mély gyökereivel,
fekete földet, ahová nyugodni tér
haragvó fájdalmad,
földet, ahová ledőlünk,
ha eljön az éjjel.


amelyben a madárderekú múzsa
cirkuszi attrakciót hajt végre
hogy felhívja magára más férfiak figyelmét

megtiltottam neki
ő mégis felmászott
lábujjheggyel tapogatta a perem szélét
a keresztgerendát eléri-e

„nem tudok repülni
alant férfiak néznek
ruhám csillogó fecskeszárnyát ha kibontom

köröznek alattam
azt akarják alázuhanjak
akkor aztán mint csőrös csuka
húzza be a hínáros zöld vízbe
elgyengült áldozatát mondjuk egy fecskét”

megcsúszott kilengett
lent ösztönös szisszenés
lendült röptét kimérve
lökte el magát távol férfiak tekintetében
én sértődötten nem vettem részt a játékban
még visszanéz rám néz azaz nézne
de engem már eltakar az élősövény
viszi a lendület
de hiányzik a fecske könnyed ívelése
és nemcsak a férfiak
a föld is ölelni akarja

madárként verdesett
ölembe emeltem fejét
mellkasa tollpihéin vörös folt ütött lyukat
a rőt hab ajkán mint elkenődött rúzs
szidtam ellöktem magamtól
aztán benyúltam élettelen teste alá
sértődötten összecsomagoltam
többet nem viszlek magammal sehova
sziszegtem és hazamentünk




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében