Az öregek keltek fel mindig a legkorábban. Vagy tán le sem feküdtek. Mindig úgy készülődtek, mintha hosszú útra indulnának: vastag alsógatyát vettek magukra vagy dinamóbugyit, amin a gyerekek minden alkalommal jól mulattak. Nyáron is télikabátba burkolóztak, ósdi fülvédőt s gyapjúkendőt tettek a fejükre. Mintha nagyon hosszú útra indulnának. És hosszan búcsúzkodtak, elinduláskor vissza-visszanéztek, arcukon a sokat tudók mosolyával.
Csak az alimentára előtt bizonytalanodtak el egy kicsit, megállapítva, hogy megelőzték őket. A többiek, úgy látszik, virgoncabbak, hamarabb kijöttek, s már hangosan trécselnek, kártyáznak, üres szatyraikat a lábuk között szorongatják, vagy az üzlet bejárata elé rakják, hogy jelezzék a később érkezőknek gazdájuk kizárólagos helyét az eljövendő éjszakában. Az egymásután következés szigorába hamarosan a későbben érkezők is belenyugodnak, és elkezdődhet a szívet vigasztaló panaszkodások hosszú litániája, apák s anyák üres ládákat táncoltató szellemének megidézése. A második háborút meglett családapákként, édesanyákként megélt társaság nosztalgiázik egy sort a gyermekként átélt békeidőről, aztán az emlékezet valamelyik bugyrából előbújnak a szovjet katonák, az „oroszok”, egytől egyig keleti emberek, élelmet adnak az éhezőknek, a tehetősebbektől mindent elvesznek, hogy fekete kenyérrel vigasztalják nincstelenné tett áldozataikat (svájci karórából, pecsétgyűrűkből, násfákból nem lehet levest főzni a gyerekeknek). A nagyapákká-nagyanyákká vénült derékhad ma már nem számíthat holmi vörös csillagos, mosdatlan idegenek jóindulatára. Az éjszaka közepén felkel, meleg ruhába öltözik, és lemegy a sarki alimentára elé, hogy a reggel hétkor nyitó, ismeretlen szörnyek ábrázatát idéző repedezett cementpadlós üzletben, a katonás hangon csattogó, kövér boltosoktól megvásárolhassa a család aprajának-nagyjának mindennapi betevőjét: két liter híg tejet, néhány borkán joghurtot, három franzellát, s ha éppen a szerencse kegyeltje, fél kiló szürkés-zöldes színű parizert. Ez vékony szeletekre vágva és kirántva a vasárnapi ebéd csúcspontjaként fog a nemes damasztabrosszal, kék mintás, opálos fényű porcelánnal, nehéz ezüst evőeszközzel megterített asztalra kerülni.
Az újsütetű békében a megfőzött krumplihéj még a mesebeli kakastejes kenyér ízére hasonlított, s az avasodó zsírban felejtett kolbászvég tiszteletére hetedhét országra szóló lakomát rendeztek, amelynek során jóízűen felfalták az ünnepeltet. A leszálló éjfélben a várakozók ezeket a békebelinek már semmiképpen sem nevezhető evészeteket idézik fel, jobban mondva azt a sok elhangzó viccelődést, évődést, ami a résztvevőket megóvta a mindent feladó elkeseredéstől és szolgalelkűségtől. – Minden jónak eljön a böjtje, bólogatnak megadóan. A hideg szélben előtűnő hold sugarai az Örök Ifjúság szökőkútjának permetével borítják be a megfonnyadt arcokat. Remegő kezek, dérfehér kacsók egymás szorítását keresik. A mát nem érdemes komolyan venni, olcsóbb, szürkébb kiadása a legalább tragikusnak mutatkozó múltnak. És kezdetét veszi a mindentszabad-játék: ötven éve elmulasztott, reszkető ajakkal elzümmögött virágénekek, gyengülő szemmel megírt szerelmes levelek az üres ládák ferde tornyának árnyékában.
Ötéves Ipse álmában nagyapját keresi: felébred, szólongatja, nagyanyjuk óriásian horkol, a falióra ötször kongat, ki a takaró alól, bele a vastag filcből készült, barna-fekete kockás házipapucsba, gondosan rácsattintani a pléhcsatot, és elindulni a holdfény irányába, a konyha ajtaja felé, aztán a sötétzöldre festett kapun keresztül, az utcán cserebogarak köröznek a neonlámpák körül, tudja, hogy kétszer balra kell térnie, elhaladni a nappal is fekete nenea Cosma gumiabroncsokat javító, vulkanizáló műhelye előtt, majd egyenesen fel az enyhe kaptatón, a sarki alimentáráig, a sorban állók tömege már a fekete műhely előtt melléje szegődött, suttogások, sikolyok, apróz Ipse az árnyak mellett, között, összeszorított foggal, egyre kétségbeesettebben, mert nagyapja sehol, a fekete sereg morgása felerősödik, szitkozódás, Ipse nyöszörög, nyávog, mit tehetne mást – : felzokog, valaki a sötétségből magához öleli, vastag, illatos báránybőrrel bélelt télikabátjával, betakarja, feje búbját megcsókolja:
NINCSEN SEMMI BAJ.
Az Ipsénk segítségére rendelt, hirtelen felcsendülő, többszólamú (inkább össze-vissza, a természet káoszát követő) hajnali csivitelés, szóval a madarak hajnali éneke pillanatok alatt szétfoszlatja a kísérteties álmokat: a hűvösségtől – mintha a Barlang bejáratához penderítette volna valaki a társaságot – elnémulnak az aggmorgások. MOST, a pillanat törtrészéig, csak a fákon ébredező madarak és a nagyapjuk hasán bóbiskoló Ipse egyenletes szuszogása hallatszik. KIVILÁGOSUL. A szellemjátéknak vége. Szipogások, hüppögések, orrfúvás lepedőnyi kockás zsebkendőkbe. Méghogy pajkos szerelmi suttogások. Az üres ládák pizzai ferdetornya sem a régi már: balkáni, szedett-vedett másolata az éjszakainak. A bizalom árnyéka szertefoszlik a hajnali fényben: lebomlik télikabátba burkolózó öregek ismeretlen múltjára. Mintha kelet felé dőlő fa-, vas- és márványkeresztek, dávidcsillagos obeliszkek gubbasztanának az ébredező világban.
A madaraknak ehhez persze semmi közük, éneküket nem az emberi emlékezés ihleti, az magából a Teremtésből származik.
Deus est anima brutorum – Isten az állatok lelkében lakozik – mondták a skolasztikusok. Ezzel a csodálatos mondattal azt a biztonságot kívánták megmagyarázni, amely az alacsonyabb rendű élőlények ösztöneit vezeti. De hát mindannyian alacsonyabb rendűek vagyunk, a beszéd és a gondolkodás sem más, mint újabb, s ezért az összes többinél bizonytalanabb ösztön. Isten mindennek a lelke.
Gyermek Ipse arcocskáját magához szorító Borostás Nagyapjuk: Hajnali Csivit Csendélet.
Később, ha erre a hajnalra gondol, Ipsének mindig eszébe jut egy régi történet: az állatok pompásan megvoltak a Paradicsomban, míg egy napon valamelyikük tűrhetetlennek érezte ezt az állapotot, lemondott a boldogságáról, és emberré vált. Állítólag ezzel a legelső szófogadatlansággal kezdődött az emberek története.
Ritkán látni ezeket az apró énekeseket, ravaszul rejtőzködnek, akár a fogamzás pillanata, s bár újjászületésüknél most csak penészes ládákon gubbasztó öregek bábáskodnak, nem csüggednek; az akaratán kívül gonoszkodó ébresztőtől az idő pillanatonként gyorsul.
A hajnalpír sötétre festi a ráncokat, felerősíti az összes vélt és valós bajt: hajdani táncokban habkönnyen ugrándozó lábak reumás fájdalmait, régmúlt szerelmeskedések huszáros középső ujjainak parkinsonos remegését, semmibe vesző lakomákról nosztalgiázó renyhe gyomrokat, s a friss fényből és hangból kovácsolt kiKelet késecskéi piranha-gyorsasággal eltüntetik a sötétséget.
Az újjászülető világ egykedvűen diadalmaskodik: mindennapos világrajövetel; az öregek buddhaarcán felcsillannak az első napsugarak. Az igézet még tart, de csak addig, míg szét nem csapódnak az üzlet ajtajának vasrácsai. A reggeli valóság első parancsára a megmeredt testek felemelkednek, és kénytelen-kelletlenül katonás sorba rendeződnek.
Nagyapjuk is feláll, a kék-barna kockás szatyor lecsúszik a térdéről, s az édesen alvó Ipsével karjában – felnyalábolja, magához szorítja – elindulnak hazafelé.
