Egy város rendszere
mint kint felejtett száradó ruhák
áztam ezekben a képtelenné tett
városrészekben és néztem ahogy az épületek
fényei újra és újra tócsákba lépnek
rendszerbe gyűltek körém a mintái
a bomló anyagba a gyász csendje befejtett
névtelenül jártam mintha lehetnék bárki
és tudtam hogy csak felejteni felejtek
én vagyok én és a többi minden más
de itt minden sarkon egy jövő kihal
és a városrészeket már nem ismerem fel
a ruhákat pedig elviszi a vihar
Egyszer már
először bennem láttad a megrepedt
égitesteket eltűnni hajnalban
látens pusztulását valami halhatatlan-
nak és onnan tudod hogy megmentelek
hogy látod ezt az analóg exitálást
az idő horizontján a kéklő hamut
fényt a folyón tükröt megszitálást
és hogy a parton kavicsként remeg a múlt
mert látni fogod ahogy szűkülnek az évek
hogy mennyi ég van egyetlen ujjamban
amivel először ebbe a folyóba lépek
mibe veled egyszer már belefulladtam
Kikötők
csak a kikötők akartak látszani
a szélvédőn az az égő folpakk
a másik kezeddel a kormányt fogtad
se benzin se akarat nem volt már annyi
én a vizet akartam látni te
a partot mindketten más-más fényeket
de a kikötőknél nincs képlékenyebb
éreztük jó lenne kapaszkodni bármibe
fekete nadrágomra nyomtad a kezed
mikor talán épp látszani kezdett
felülről egy-egy kihülő négyzet
elképzelt fodrok egy láthatatlan tóban
hogy minden ami van csak átfutóban
mint kék felsődön a gyűrődések
Otthon
Házam lett, és illata éppen olyan,
mint reggel
a tiéd.
Alszik a kertben a körtefa.
Szundít a zaj puha szemmel.
A kiélt
éjszaka reszket a vasban.
Tompul a fénytelen, zagyva
állapot.
Itt nyugalom van. (Itt van nyugalom.)
Rád vagyok hagyva,
várhatok.
Két kar a házam, s mindegyik
első alkalom, pillanat
itt honos.
Rácsok az ujjak. Egy ablak rácsai,
mikben a pirkadat
otthonos:
tágul a fény, baktat a padlón,
s távoli hang csak a felhő.
Áztatom
önmagam ebben a csendben.
Zúgást látok a fekvő
házakon.
Ébred a kertünk. Díszei zengnek.
Szerte hevernek
az árnyak.
Már csak a szél puha dallama-ritmusa
dörgöli meg-meg
a fákat.
Ébredek. Állsz. E lakatlan létből jöttem
menteni:
s itt vagyok.
Otthon a két karod. Ébred a fűben
a pára: a reggeli
illatod.
Körbezárt
I.
(mint akit akaratlanul
ott hagytak valahol.)
máshogy már nem. csak így vagyok:
maguNKban.
mint a lyukban
a fény játéka. az eltitkolt csillagok.
nélküled eddig reszketve aludtam
mint itt hagyott
illatod
szelíd remegése a pamutban.
II.
mert te voltál a sötét, mibe léptem,
már hiszek a rendnek,
hallgat és renget.
minden rejtett a nyújtózó éjben.
csak árnyékok maradnak. a tárgyak mennek.
vagyok és mégsem,
mint a kis résben
ajkaink között a percnyi csendek.
(mint akire véletlenül
rátalálnak bárhol.)
Sára Gergely: 1993-ban született Budapesten. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tanul magyar–média tanári szakon. Az írás mellett rappel, zenél, és slammel.