"Csak. Egy. Szerep. Volt. Újrakezdeni."
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 6. (692.) SZÁM – MÁRCIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A titkos forradalom
Pintér Viktória
„Nem akartam gúzsba kötve táncolni” - Beszélgetés Géczi Jánossal
Ármos Lóránd
Versek
Balrog Károly
Próza
Rajvinder Singh
Versek
Száz Pál
Rövidprózák
Sára Gergely
Versek
Kerber Balázs
Conquest III
Varga Borbála
Versek
Solymár András
Karácsony
Szőcs István
Rozsdásszemű
Marcsák Gergely
Kaland
FELLINGER KÁROLY
Versek
Pomogáts Béla
Cselekvő népszolgálat
Gyenge Zsolt
Törvényen kívül
FISCHER BOTOND
Relationship: it’s complicated
MOLNÁR ZSÓFIA
Szemes, szemtelen életlövedékek
Papp Attila Zsolt
Az elszabadult regényhős és más történetek
Horváth Előd Benjámin
Homogén színes
Jakabffy Tamás
Magasabb, azaz mélyebb világba
Túros Eszter
Gaál András 80
Áprilisi évfordulók
 
FISCHER BOTOND
Relationship: it’s complicated
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 6. (692.) SZÁM – MÁRCIUS 25.

Nagyon szeretném megdicsérni a Nagyváradi Szigligeti Színház társulatát. Igazából dicsértem, dicsérem is őket, mert az utóbbi időben egyértelműen felfelé ível a „teljesítménymutatójuk” (ha van ilyen), ami a színészi játékot és általában a minőséget illeti. De valahogy az általam látott előadásokat sosem sikerül úgy kifognom, hogy őszintén dicsérhessek.
Christopher Hampton Choderlos de Laclos tizennyolcadik századi regényéből írt színdarabot 1985-ben a Royal Shakespeare Company számára, aztán szintén az ő közreműködésével forgatták a híres 1988-as filmváltozatot John Malkovich-csal és Uma Thurmannal. Ezt a szöveget vette elő Hargitai Iván rendező, hogy 2016-ban Nagyváradon elődást rendezzen. A sztori tehát meglehetősen jól ismert. A szinopszis és más marketinganyagok alapján úgy tűnik, a koncepció az lehetett, hogy a történetet az X-generáció recepciós terébe helyezzék, a digitális faluba, facebook-bejegyzések, sms-ek, bepötyögött üzenetek, okostelefonok és alkalmazások hálójába. Nos, számomra ebből annyi jött le, hogy a díszletben valóban hangsúlyosan megjelenik a digitalitás, a kellékek között több mobiltelefon is akad, a térrel való játék egyik fontos eszköze pedig egy kamera, valamint a kamera által vett kép. De ezeken a digitális kellékeken-kulisszákon túl nem láttam, hogy mitől lenne bármiben is más a történet, a viszonyrendszer, egyáltalán, bármi ezekben a veszedelmes viszonyokban. Odabiggyesztett tárgyak maradtak, amelyek nem tettek hozzá semmit a drámához. Bár igaz, hogy az előadást háromnegyed nézőtérnyi középiskolással együtt láttam, és határozottan úgy tűnt, élvezik, ami a színpadon történik, leköti őket, és fogékonyak rá. Szóval lehet, hogy van ennek értelme így is. De nem biztos, hogy emiatt. (Az én generációm számára lásd még: Cruel Intentions – ja, és itt meg is valósul a szándék, hogy a kortárs kontextus visszahasson magára a szüzsére.)
A játéktér használata tipikus példája annak, mikor a játék terei, a színpad tehát nem egyezik meg a reprezentált, „valós” terekkel. A színpad részei a színészi játék fizikai terei, a megjelenítendő terek, a történet terei pedig a játék által teremtődnek meg. Kézenfekvő megoldás ez egy ilyen „filmes logika” szerint megírt szöveg esetében. A konvenció pedig működik. De erőssége a rendezésnek, hogy kezd valamit ezzel a helyzettel. Egyrészt szépen, következetesen viszi végig, nem erőlködik egyik jelenetben sem, hogy színpadra hozzon valamiféle realista térelemet. Másrészt az így felszabadult színpadot valóban felhasználja másra: játékteret épít. A leghangsúlyosabb térelem a középen elhelyezett ágy, mellette a kamera, fölötte a képernyő, amin azt látjuk, amit a kamera éppen rögzít. Az ágyon történő cselekvések így megduplázódnak, de a duplikátum nem azonos az eredetivel, más perspektívából látjuk a történéseket, fekete-fehérben elidegenítve. A tér lezárásaként hátul vászon, erre időnként kivetítenek egy-egy képsort. Nem lesz ez a tér meghosszabítása, és szerencsére nem hoz be valódi külső vagy belső helyszíneket, a vetítések díszletként funkcionálnak, jól.
Középen az ágy tehát. Mert kezd az előadás valamit, több mindent a szexualitással, nyilván, kezdenie is kell a szöveg alapján. Nem szégyenlősködik, szerencsére. De nem is megy le a mélybe. Mintha azt látnám, hogy szex helyett az erotikát akarja megjeleníteni, és ez néhol sikerül is. Néhol viszont prüdériát érzékelek: nehogy kivillanjon egy mellbimbó a nagyon is szexi melltartó alól. A hangzó közeg is erotikus, főként trip-hop, downtempo stílusú zenék csendülnek fel, az előadás kezdetén például Portishead szól, mikor bevonulunk (az All Mine című szám, jó választás: „don’t resist, we shall exist until the day I die, all mine... you have to be”).
Az alakítások jók. Három pillér tartja az előadást, három karakter. Tóth Tünde Merteuil márkinéja nem tipikus. Kifinomultságnak nyoma sincs benne, ez a márkiné szemtelenül opportunista, nem igazán játssza meg magát, aki hisz neki, az saját hülyeségének áldozata. Ebben az előadásban tényleg ő az igazi csúcsragadozó. Szabó Eduárd Valmont szerepében előbb inkább csak a jól ismert macsó karaktert hozza. Aztán ahogy haladunk előre, finomul valamelyest a figura, de igazából ez a Valmont ugyanúgy macsóként hal meg, a szerelem nem sokat puhít rajta. Ami sikeres az alakításban, az az, hogy a mikor-játszom-szerepet-mikor-nem ingázás nem sematikus benne, átmenetek és valósan megélt helyzetek vannak, mégis jól lekövethető, hogy Valmont most mit miért is mond, csinál. Tourvelnét Pitz Melinda játssza. Aznap este ő volt a legjobb a színpadon. (Számomra, nyilván.) A többi színésznél azt éreztem, hogy keresik a helyüket a Szigligeti stúdiójában. Néha túljátszották a teret, mintha nagyszínpadon lennének, néha viszont egyszerűen nem hallottam, mit beszélnek. Pitz viszont eltalálta a mértéket. Hihető volt a frigid nő, hihető volt, ahogyan ez a frigiditás átalakult vággyá és aztán a vágy őrületté. És ezt az utat finom eszközökkel járja végig, miközben a feszültséget (legyen az szexuális vagy csak a fájdalom) érezni a nézőtéren.
Magamnak kell összeraknom, hogy mi történt, mert a tapsrend után még nem egyértelmű számomra. Kiüresedett világot láttam, ahol, igen, digitális kütyük erőterében gátlástalan, gazdag emberek játszanak mocskos játékokat, és ahol ezek a mocskos játékok akár etikusnak is tűnhetnek: a szex csak szex. Egy szerelem hamvába hal a szex miatt, egy másik szerelem viszont megtörténik, igazán, erotikává nemesítve a közösülést, tragédiává nemesítve a drámát. De a végén mintha mi sem történt volna, marad mindenki ugyanaz, gazdag, gátlástalan, cinikus, frigid, hülye stb. Még a halottak is.
Újra azzal az érzéssel maradtam Nagyváradon, mint legutóbb. Láttam egy előadást, amelyik egyáltalán nem rossz, de mintha félne önmagától. Mintha félne a szélsőségek felé való elsodródástól, félne az erős, intenzív pillanatoktól, félne a harsányságtól, mintha egyensúlyozni akarna, nehogy lebillenjen az arany középútról. Miközben az alkotóknak ott van a kezében minden eszköz, miközben az előadásban benne lenne a potenciál, hogy igenis billenjen valahova, ahol megtörténik valami.
Az előadás megtörtént. Lépjünk tovább.


Nagyváradi Szigligeti Színház. Cho­derlos de Laclos – Christopher Hampton: Veszedelmes viszonyok. Rendező: Hargitai Iván. Szereplők: Tóth Tünde, Firtos Edit, Jerovszky Tímea, Szabó Eduárd, Kiss Csaba, Fábián Enikő, Pitz Melinda, Kerekes Dalma, Szabó Enikő Ágnes, Gaál Attila Csaba. Díszlettervező: Cziegler Balázs, jelmeztervező: Kárpáti Enikő, ügyelő: Joó Emilía, súgó: Körner Anna.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében