Sugárút. Szatmári Műhely. Negyedéves kulturális és társadalmi folyóirat. Kétezer-tizenöt – tél, I. évfolyam, 1. szám.
„Olyan teremtő energiák halmozódtak fel és olyan alkotó ambíciók munkálkodnak ismét itt a szatmári régióban, amelyek negyedéves nyomtatott fórumot tudnak létrehozni és működtetni.” – olvashatjuk a vadiúj Sugárút folyóirat vezércikkében. És valóban, a Szatmári Műhelynek sikerült egy színvonalas, felépítésében és hangulatában is többnyire homogén folyóiratot létrehoznia. Már a hátlapon feltüntetett szerzőgárda is önmagában igen sokat ígér (a teljesség igénye nélkül: Láng Zsolt, Papp Sándor Zsigmond, Bogdán László, Antal Balázs, Vida Gábor, Markó Béla, Kántor Lajos, Bertha Zoltán), de a tartalmi struktúra is könnyedén áttekinthető (rovatok: Szépirodalom; Tanulmány, recenzió, kritika; Társművészetek; Évforduló; Események), bárki eligazodhat benne érdekeltség szerint.
Mindenütt igen különböző hangok, nyelvek szólalnak meg, és egészítik ki egymást, a szépirodalmi rovatban kapunk önéletrajzi írást Vida Gábortól, esszészerű prózát Láng Zsolttól, Vaszilij Bogdanovot követhetjük versutazásaiban a rémek között, Papp Sándor Zsigmond regényrészletében ismerkedhetünk Marci nevű főhősével együtt a gyűlölet elvetett magjaival. Ugyanilyen színes paletta foltjai továbbá Józsa T. István mélyreható értekezése Tarkovszkij realizmusáról, Muhi Sándor képzőművészeti elemzései, a történelmi tanulmányok Szatmárnémetiről és Szatmár megyéről, a Jászi Oszkárra emlékező, őt és munkásságát, levelezését bemutató és elemző blokk és az érmindszenti irodalmi találkozó kapcsán született írások. A lapszámot egy Ady-vers zárja (A sorsom ellopója), mellette Muhi Sándor tollrajza a költőről.
Ám bármilyen színes is a paletta, bármily eltérő hangokkal, meglátásokkal találkozunk, a Sugárút folyóirat első száma lapjain mindvégig hitelesen tükrözi a vezércikkben összefoglaltakat, miszerint értelmezni szeretné kora és régiója jelenségeit, történéseit az „egyetemes életérzés és gondolat jegyében”, illetve azt a hangulatot, amit a szatmári lét áraszt, amelyben talán ereje és tragédiája is megmutatkozik, az „átmeneti szellemi létforma”, a küzdelem az érvényesülésért, a meditáció, a „gyötrő önvizsgálat” „szélsőségek magasfeszültségében” „a megismeréstől a felismerésig” – ilyes dolgokban talán érdemes volna odafigyelni e régió hangjára, történelmi és személyes tapasztalataira.