"a város lélegzése egyre gyorsult"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 7. (693.) SZÁM – ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Horváth Előd Benjámin
Titkos név
Papp Attila Zsolt
Álmaimban több a feszültség, mint egy középkori harctéren - beszélgetés Jánosi Andrea grafikussal
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Ördöglakat
Balthasar Waitz
Családi sír
Fried István
Egeres világjárás Kovács András Ferenccel
Csontos Márta
Versek
Hajós Eszter
Novellák
Dunajcsik Mátyás
Versek
Sági Enikő
De te ne hagyd
Németh Gábor Dávid
Versek
GOTHÁR TAMÁS
homokóra
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
Cseh Katalin
Versek
Szőcs István
Honnét ezen bájdalotskák-la?
Szántai János
A Lovasíjász – egy 115 perces reklám
CSUSZNER FERENCZ
Akár a víz
Fülöp Gábor
Éjjeli versek múzsája
Miklós Krisztina
A Szekuritáté árnyékában
Lakatos Artur
Legendás Kolozsvár
Jakabffy Tamás
A spaghettiwesterntől az Oscarig
DABÓCZI GÉZA
A mítosz valósága és a valóság mítosza
Hírek
 
Dunajcsik Mátyás
Versek
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 7. (693.) SZÁM – ÁPRILIS 10.

Urbi et Orbit

Álltunk a szögletes alkonyatban,
két levetett, még divatos cipő,
Vans vagy Converse, már jól kitaposva,
de tiszta nadrággal még épphogy menő,
a város lélegzése egyre gyorsult,
tág pupillákkal hiperventillált,
mi álltunk a szűkös lámpafényben,
vártuk a buszt, a metrót, a halált,
divatosak voltunk, bár szakadtak,
fiatalok, de már nem annyira:
a város körülöttünk egyre forgott,
az ég vörös volt, aztán sötétlila,
szemünkben épült és pusztult a látvány,
toronydaru állt féllábon középen,
ahol egy másik időben a házak
villogtak egy tank torkolattüzében,
elment mellettünk egy csapat neonáci,
a nyomukban egy német szellemhadtest,
poszttraumás stressz, épp regrediál,
mondtad, ahogy zihált a meggyötört test,
én meg, hogy az ész álma szörnyeket szül,
és az ébredése itt csak egyre késik:
egy Alzheimer-kóros helyen élünk,
ami önmagára is alig emlékszik.
Aztán lassan leszállt közénk az éjjel,
és neoncsövek álltak ki belőle,
a köd kicsapódott a betonra,
és fénylett, mint a megégettek bőre,
mehettünk volna már, a napnak vége volt,
de nem tudtunk egymástól elszakadni,
beszéltünk mindenről össze-vissza,
főleg a városról, hogy el kéne hagyni,
fejünkre a forgalom hamut szórt,
mint egy bűnbánó ókori alak,
én meg magamnak játszottam egy filmet,
amiben végül megcsókoltalak:
Amszterdam vagy Berlin volt az a hely,
csak azt tudtam, a nyelvet nem beszélem,
mégis máshogy merül fel a kérdés,
hogy mit teszek miért, és miért nem –
kívülről persze még nem látszott semmi,
két srác áll egy lámpaoszlop mellett,
ebből még egy profi helyszínelő
se képes összerakni egy szerelmet:
rojtos volt a hátizsákod pántja,
mesélted, hogy egyszer estél vele,
nekem a nadrágom volt kidörzsölődve
ott, ahol feltépte a griptape felülete,
az arcunkon még alig voltak ráncok,
de azért voltak már rajtunk történetek,
zsákutcák, főutak, sikátorok,
amikben a másik eltévedhetett;
körülöttünk egyre több lámpa gyúlt,
de csak a sötétség lett egyre sűrűbb,
mi meg, hogy nehogy egymáshoz érjen,
a kezünket a zsebünkbe gyűrtük.
Végül megkérdeztem, hogy van-e rágód,
és úgy hangzott, mintha búcsúzkodnék,
mire kettőt a kezembe nyomtál,
azt hiszem, Orbit volt és világoskék,
két szögletes, fehér, felfújt téglalap,
épp mint a párnák egy duplaágyon,
így inkább gyorsan a számba vettem,
hogy ne kelljen néznem és ne fájjon,
aztán fel is szálltam az első buszra:
onnan láttam már, hogy te is rágózol,
de az ablakból, a süket utastérben
úgy látszott, hogy beszélsz, és nekem szól,
amíg a busz végre el nem indult,
te meg szintén, csak másik irányba.
Éreztem a számban szétfolyni a mentolt,
ahogy rád vetült a csenevész fák árnya.




Fekete

Pallag Zoltán „Noir” című kötetére

Viharvert férfi, túl sok érzelemmel.
A benzinkútnál egy feketét iszik.
Motorját túráztatja kint a reggel,
a pincér álmos. A csészét elviszik.

Ledobja cuccát az anyósülésre,
az autópálya várja. Zajos magány.
A visszapillantó tükörből nézve
elmúlt harmincöt, de még elég vagány.

A rádióban Tóth Krisztina serceg,
emlékdizőz egy messzi stúdióban:
végsősoron zsír minden úgy, ahogy van,

ma sem leszel már szép fájdalomherceg,
s a sebességkorlát a karodra festve:
te varrattad rá, hogy festina lente.



A bálnaszív

Az óceánról érkeznek a felhők,
és piszkosszürkék, mint egy parkolóház;
a legtöbbjük már komoly, régi felnőtt,
és azt várja, hogy végleg kifacsarják.

A parton most egy púpos bálna fekszik,
senki nem tudja, hogyan került oda;
épp a bal alsó állkapcsát hegesztik,
mert a mosolya most még túl ostoba.

De néhányan már így is beköltöztek,
a penthouse foglalt, a gyomor kiadó;
a bérlők nem túl jólöltözöttek,
de még szóba áll velük a Híradó:

„Bentről a tenger hangja altatódal,
és a bálnazsír remekül szigetel!
Vontathatnának ide még hajókkal
ennél többet is – a parton volna hely.”

A felhőket lassanként kiürítik.
„Esős tavasz lesz”, szól az egyik munkás.
Amíg zuhog, a gumikesztyűs nénik
szüneteltetik az ételosztást.

A hús már úgyis elfogyott a végén,
s a belső szerveket mindenki unja;
csak a szív dobog még a gépház mélyén:
meleg vizet pumpál az otthonokba.

 

Dunajcsik Mátyás: 1983-ban született Budapesten. Legutóbbi kötete: Balbec Beach – tizenhárom távoli történet (Libri, Budapest, 2012).




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében