"a város lélegzése egyre gyorsult"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 7. (693.) SZÁM – ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Horváth Előd Benjámin
Titkos név
Papp Attila Zsolt
Álmaimban több a feszültség, mint egy középkori harctéren - beszélgetés Jánosi Andrea grafikussal
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Ördöglakat
Balthasar Waitz
Családi sír
Fried István
Egeres világjárás Kovács András Ferenccel
Csontos Márta
Versek
Hajós Eszter
Novellák
Dunajcsik Mátyás
Versek
Sági Enikő
De te ne hagyd
Németh Gábor Dávid
Versek
GOTHÁR TAMÁS
homokóra
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
Cseh Katalin
Versek
Szőcs István
Honnét ezen bájdalotskák-la?
Szántai János
A Lovasíjász – egy 115 perces reklám
CSUSZNER FERENCZ
Akár a víz
Fülöp Gábor
Éjjeli versek múzsája
Miklós Krisztina
A Szekuritáté árnyékában
Lakatos Artur
Legendás Kolozsvár
Jakabffy Tamás
A spaghettiwesterntől az Oscarig
DABÓCZI GÉZA
A mítosz valósága és a valóság mítosza
Hírek
 
Sági Enikő
De te ne hagyd
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 7. (693.) SZÁM – ÁPRILIS 10.

x
Megállt az idő. A karfa jéghideg volt, az ágy bőrhuzata viszont izzasztotta a derekam. Tágra nyílt szemmel meredtem a plafon neonjába. Megfeszült az összes izmom, az orvos gumikesztyűje égetett belül, minden mozdulata kényelmetlen, émelygős érzést okozott. Milyen érdekes, tolakodott be lelassult elmémbe a gondolat, hogy a férfiak a vezérigazgatók, a családfők, a büntetők és büntetettek, miközben folyamatosan turkálnak, kotornak bennünk, ügyetlenül, kontárkodva próbálnak rájönni a misztikumra, kísérlik megfejteni a titkot.
Kész vagyunk, mondta légüres térben töltött, meghatározhatatlan idő után az orvos. Gyengéd, halk hangon beszélt, lassan húzta le kezéről a kesztyűt. Rám mosolygott. Barátságos, vízkék szeme körül összefutottak a ráncok. Kopasz fején megcsillant a fény. Összezártam a lábam, a paraván mögé sétáltam. Még mindig éreztem magamban a hideg fémet. Milyen hülyeség paraván mögött öltözni, mikor úgyis csupasz valómban, sőt, még annál is meztelenebbül lát.

*
A nagyelőadóban dermesztő a hideg. Körülbelül kétszázan vagyunk, azt gondolják, úgyis fülledt lesz a levegő, november ténye ellenére pörög a légkondi. Nem vettem le a sálam, a karom összefogom magam körül. A professzor azt ismételgeti, némi gúnyos tónussal, hogy itt az egyetemen nem szabad politizálnia. Bár, ha megengedjük ezt neki, igazán nem politikai felhanggal, de elmondaná a véleményét arról, ki a hibás. Mosolygok. Egyazon állásponton vagyunk. Körbenézek. A legtöbben a semmibe merednek, valaki a telefonját nyomkodja, valaki alszik. Egy fiú az előttem levő sorból hátrafordul, egyenesen a szemembe mélyeszti tekintetét – én még mindig mosolyogva bólogatok a professzor felé –, majd gyűlölködő arckifejezéssel elfordul. Lefagyok. A rövid intermezzo után másra terelődik a szó, a fiú feláll, felveszi a kabátját, összepakolja a cuccait, és távozik. Nem néz rám.

*

Zökkenés nélkül siklik a hatos villamos. Nincs is szükség rá, hogy kapaszkodjak. Fáradt vagyok, fáj a lábam, elbambulva nézem a körút nyüzsgését. A legelső ajtóban állok, tele van a kocsi, soká tűnik fel a nyugtalan mozgolódás hátul. Mintha egy szégyenmenet tartana lassan felém, egyre közelebb érnek a felháborodás hangjai. Még mindig nem látok semmit az embertömegtől, de beszédfoszlányok már megütik a fülem:
– Minek adsz neki? Szerinted mire költi?
– 40 forint? 40 forintból biztosan tud új nadrágot venni…
Ki kéne irtani az összest. Méreggel. Ez már közvetlenül a fülem mellett hallatszik, össze is rezzenek. Hatvan körüli, ősz, kidülledő, kék szemű férfi áll mellettem. Hozzám beszél. Nagyon ismerős, pedig majdnem biztos vagyok benne, még sosem láttam. A szeme, hasít belém, a szeme ugyanolyan, mint a nőgyógyásznak. Csak a tekintete teljesen más. Végre megpillantom a közfelháborodás tárgyát. Középkorú férfi, egyik lábát húzza maga után. Arcán a végtelen lemondás kifejezése, hatalmas, kiütés sebezte barna kezében szorongatja szakadt, koszos táskáját. Előttem áll, belekapaszkodik a tekintetembe. Az idős férfi mellettem kiesik a látószögemből, de érzem az idegességét, cicceg, habozik, cselekedjen-e. Döccen a villamos, kis híján elvesztem az egyensúlyom. Végállomás. Az emberek kiáramlanak az ajtón, a csavargó vet rám még egy reményvesztett pillantást, majd ő is leszáll. Nehezen indulok, kavarog a fejem, én lépek le utoljára a járműről. Utánanézek, lassan halad, mégis hamar ködbe veszik az alakja.

 

 

Sági Enikő: 1995-ben született Sopronban. Jelenleg az ELTE magyar szakos hallgatója.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében