"a város lélegzése egyre gyorsult"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 7. (693.) SZÁM – ÁPRILIS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Horváth Előd Benjámin
Titkos név
Papp Attila Zsolt
Álmaimban több a feszültség, mint egy középkori harctéren - beszélgetés Jánosi Andrea grafikussal
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Ördöglakat
Balthasar Waitz
Családi sír
Fried István
Egeres világjárás Kovács András Ferenccel
Csontos Márta
Versek
Hajós Eszter
Novellák
Dunajcsik Mátyás
Versek
Sági Enikő
De te ne hagyd
Németh Gábor Dávid
Versek
GOTHÁR TAMÁS
homokóra
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
Cseh Katalin
Versek
Szőcs István
Honnét ezen bájdalotskák-la?
Szántai János
A Lovasíjász – egy 115 perces reklám
CSUSZNER FERENCZ
Akár a víz
Fülöp Gábor
Éjjeli versek múzsája
Miklós Krisztina
A Szekuritáté árnyékában
Lakatos Artur
Legendás Kolozsvár
Jakabffy Tamás
A spaghettiwesterntől az Oscarig
DABÓCZI GÉZA
A mítosz valósága és a valóság mítosza
Hírek
 
Zsidó Ferenc
Huszonnégy
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 7. (693.) SZÁM – ÁPRILIS 10.


(részlet egy készülő regényből)

Csak a második kopogtatás után jutott eszébe, kihez is fog bebocsátást nyerni: a Kalányos családhoz. János, a felesége, Ilona és két lánygyermek. Romák.  Vagyis, ahogy az itteniek emlegették őket, PC ide, EU-komform diskurzus oda: cigányok. Viszonylag fiatalok, Vajdánál csak pár évvel idősebbek. Az egyetlen romacsalád a tömbházban. A többi lakó hűvös, távolságtartó volt velük szemben. Úgymond, kegyes megtűrésben részesítette őket. Eme kegy talán azért járt ki Kalányoséknak, mert „rendes népek” voltak, környezetüket tisztán tartották, a fizetnivalókkal sosem voltak hátralékban. Egyetlen felróható hibájuk volt: zajosak voltak. Ezt aztán fel is rótták nekik, minduntalan. A lakóközösség irtózott a cigányoktól – okkal, ok nélkül –, Kalányosék beköltözésekor csak pillogtak kelletlenül, laposakat köpve. Nem, mintha Kalányosék rászolgáltak volna erre, csak mert...
Vajda Gergely sem bolondult különösebben a romákért – agyát több mázsányi előítélet súlya nyomta, bár újságíróként illett toleránsnak lennie –, Kalányos János azonban szimpatikus volt neki. Magas, csinos férfiember, hetyke bajusszal, fekete, mosolygós szemekkel, félrefésült, úrias frizurával. Ehhez a külsőhöz viszonylag jó modor társult: majd’ mindenkinek előre köszönt, Vajda Gergelynek legalábbis. És ez sokat jelent, hé! Azt, hogy időnként berúgott (állítólag a feleségével együtt), s ilyenkor hangosan, duhaj módra énekelt a lakásban, sokszor hajnalig, igazán meg lehet bocsátani neki!
Vajda Gergely kopogott, aztán megint és megint. Már igazán kinyithatnák, türelmetlenkedett. Bentről mintha hangfoszlányok szűrődtek volna ki. Aha, tehát ébren vannak, állapította meg Vajda, bár nem is számított másra. Gajdolást vélt hallani, felhangzó és elhaló énekfoszlányokat. Hű, ezek mulatnak!, állapította meg Vajda vidáman, mind hangosabban verve az ajtót.
– Nyitom már! – hallott meg nemsokára egy érdes női hangot.
A következő percben egy zavaros szempár jelent meg a résnyire nyitott ajtóban. Ajaj, sóhajtott magában Vajda, ez csoda jól kezdődik! Kalányos Ilona – mert ő volt az – szembenézett Vajdával, először elkomorult, aztán elnevette magát és így szólt:
– Maga az? Jöjjön be! Egy kicsi magának is jut a borból!
– Köszönöm, talán mégsem kellene... – makogta Vajda, miközben engedte magát beinvitálni.
– Jöjjön csak, örülünk magának! – szólt emelt hangon az asszony.
A nappaliban egy asztalnál Kalányos János ült, előtte egy üveg bor és pohár. Az asztal sarkán további poharak és két üres palack volt felsorakoztatva. A házigazda kissé fáradtnak tűnt, de majdnem józannak. Na, talán mégis rosszul hallottam, azt hiszem, nem volt itt semmiféle éneklés, morfondírozott Vajda, Kalányosra, majd a feleségére nézve.
– Soha jobbkor, Vajda úr, soha jobbkor… – állt fel a házigazda a belépő üdvözlésére. Mozdulatai lassúak voltak, beszéde kissé nehézkes.
– Üljön le! – tolt alája egy széket az asszony.
Vajda nem tiltakozott.
– Már rég gondoltam arra, hogy… – kezdett bele bizonytalanul a mondókájába.
– Nagyon jól gondolta, nagyon jól! – szólt közbe Kalányosné, és egy tányér süteményt tartott eléje. Képviselőfánkot. Vajda ránézett az asszony kezére, majd arra gondolt, fúj, cigánysütemény, utálatos!; ha megkóstolom, biztos megcsömörlök tőle… Kalányosné azonban állhatatosan tartotta a tálat, Vajda óvatosan körülnézett, a konyha meglepően tiszta volt, még legyeket sem látott.
– Tessék, vegyen!
– Köszönöm! – szólt Vajda, kényszeredetten elmosolyodott, s kivett egy süteményt.
– A lányommal csináltuk. Magyar recept szerint! – mondta az asszony, a magyar szót megnyomva.
– Aha – nyögte Vajda. Beleharapott a képviselőfánkba. Finom volt, omlós, lágy. Mintha az anyja sütötte volna.
– Na, ízlik?
– Pompás!
– Örvendünk!
– Én is örülök, hogy látom, jól megvannak maguk itt…
– Hát…
– Jó hely ez a tömbház, tisztességes emberekkel…
Be kellene kapcsolnom a diktafont, futott át az agyán, de vajon, mit fognak szólni ezek?
– Nyugodtan bekapcsolhatja a készülékét – hallotta ekkor Kalányos János hangját –, hadd maradjon meg minden szó. – Ha minden jól sikerül, még énekelni is fogunk, az is! – nevette el magát. Úgyis ritka alkalom, hogy egy cigány és egy magyar együtt mulasson.
– Nem tudok énekelni – nyögte ki Vajda báván –, de maguk csak dudorásszanak nyugodtan. Ne zavartassák magukat...
– Ne zavartassuk?... Hm! Tölts, asszony! Vajda úrnak is. Egy pohár bort csak megiszik az egészségünkre!
– Már hogyne innék! – kapott Vajda készségesen a pohár után, bár csöppet sem kívánta az alkoholt: hajnalban, éhomra, vagyis képviselőfánkra… De talán most jobb lesz nem mondani nemet.
– Tudja, Kati lányunk születésnapját ünnepeltük – mondta Kalányos Ilona könnyedén, és Vajda végtelenül hálás volt neki, mert feloldotta a már-már kibuggyanó feszültséget.
– Persze – folytatta az asszony –, az ünnepeltet már rég ágyba parancsoltuk, testvérével együtt. Vendégeink is voltak, egy órácskája mentek el. A rokonság. Gondoltuk, már nem fekszünk le, úgyis mindjárt indulni kell.
Persze, a rokonság..., gondolta fitymálóan Vajda, ... a pereputty...
Maga sem tudta, miért olyan gúnyos: mi jogon. Megjelentek előtte a nagycsontú cigányasszonyok tiritarka, India-mintás rokolyákban, fejkendővel, és a hosszúbajszú férfiak lajbiban, nagy karimájú kalapban. Aztán elhessegette a képet, hisz tudta, Kalányosék nem ebből a nemzetségből valók, hanem „házicigányok”, nem mintha ennek is lett volna már bármi jelentősége.
– Bizony jó az, ha időnként összeül a rokonság – hallotta megszólalni magát szenvtelen hangon.
– Igen, velük legalább jól megvagyunk.
– Velük legalább... – Vajda elakadt, hogy zavarát leplezze, kihörpintette poharát. Utána hosszasan krákogott.
Kalányosék is ittak, homlokukat ráncolva, elkomorulva.
Hát igen. Előjöttek a sérelmek. A dédelgetett sérelmek. Le nem mondanánk róluk semmi pénzért: a miénk. Hozzánk nőttek, hozzájuk nőttünk. A romák és magyarok (többségiek?) közti ellenségeskedés. Jó kis muri. Vajda látta a Kalányos házaspáron a robbanó feszültséget, látta, ki szeretnének pakolni. Kimondani valamit, ami már rég foglalkoztatja őket, amit csak gyűrögettek föl-alá a gyomrukban, csombolygattak idétlenül, de megemészteni nem tudtak. Úgy tűnt neki, már rég várják ezt az alkalmat. A város neves riportere idejön, kiöntjük szívünket, elmondjuk, mi fáj, s azzal minden megoldódik. Megoldódik? Fenét!
– Mert mással nem lehet… – folytatta Kalányos János kisvártatva.
Vajda Gergely megértően bólogatott.
– Hiába van itt rajtunk kívül tizenkilenc család, az sincs, akihez szólni...
– Én se nagyon szólok... – próbálta ütni Kalányos mondatának élét Vajda.
– De szólhatna...
– Igen...
– De mi nem... Hiába akarnánk...
– Hát azért akad... – akarta kezdeni Vajda, aztán megakadt.
– Ki? Én még soha senkivel így el nem beszélgettem ebből a lépcsőházból, mint most magával! Pedig elég rég itt lakunk már. A lépcsőházfelelős jött párszor, hogy szóvá tegye:  túl hangosak vagyunk! S azzal kész...
– Azt hittük, most is ő érkezik... – szólt közbe Kalányosné.
– Igen! – folytatta a férfi. – Mondtam is az asszonynak, most nem is voltunk hangosak, ha most is kötekedik, nem tudom, mit csinálok...
– Hát, a többség általában a csendet szereti…
– Persze, persze… Már az is fáj valakiknek, ha az ember kicsit jól akarja érezni magát…
Valami azt súgja nekem, morfondírozott Vajda, hogy elrontottam a hangulatukat. Eszükbe juttattam kínos élményeiket. No, legalább kipakolják őket. Elvégre azért jöttem ide. Hogy én mit kezdek velük? Tudja az ördög!
A beálló csönd kezdett kínossá válni.
– Ne gondolja – szólalt meg ekkor Kalányos János –, nem magára haragszunk. Maga rendes embernek tűnik. Nemcsak foghegyről veti oda nekem a jó napot. Mások úgy köszönnek, hogy abban nincs köszönet. Utálattal fröcskölik a szót.
Vajdának jól esett, hogy rendes embernek nevezték, de aztán eszébe jutott, mint mondott egyszer a nagyanyja a romákról: hízelegnek, dörgölőznek, de hogy valójában mit gondolnak, sosem tudhatod. Vajon ezek a Kalányosék is…? Nem, nem ez előítélet!, gyakorolt aztán önkritikát, ők biztosan őszinték voltak, meg hát: milyen érdekük lehetne? S egyébként, ami igaz, igaz: ő tényleg tisztességgel köszönt mindig nekik. Majdnem úgy, mintha…
– Nem értem, mi bajuk van az embereknek velünk! – folytatta élénken Kalányosné. – Maga okos ember, mondja meg nekünk. Miért nem szeretnek? Nem vagyunk mi semmivel se alábbvalók!
– É-én... – makogta Vajda.
– Egyebet se tudnak, csak büdös cigányozni. Hát mondja meg: olyan büdösek vagyunk? Mondja meg! Mondja!
A heves kirohanás riadttá tette Vajdát, nyakát behúzta, alig tudta kinyögni:
– Ugyan, dehogy! Nagyobb tisztaság van itt, mint a legtöbb magyarnál!
– Na ugye! De ezt csak maga látja. Más nem veszi a fáradságot, hogy bedugja az orrát, csak a szája jár!
– Hát, ez tényleg…
– Ha mindenki ilyen volna, mint maga…
– Azért vannak még…
– Alig…
– Ez azért túlzás, na! Csak éppen...
– Mért nem mondja el a többieknek, hogy... – nézett rá kérlelőn Kalányosné. Elmondja? Ugye elmondja?
– El, el!
– Az talán segítene.
– Igen, talán...
– Hogy ne csak mindig a lenézés legyen!
– Hm, nehéz...
– Mit kéne tegyünk, hogy elfogadjanak? – szegezte neki Kalányosné Vajdának a kérdést.
– Nem is tudom… – kezdte bizonytalanul Vajda –, a magyarok újabban még egymással se nagyon érintkeznek, nemhogy…
Félbehagyta mondatát, hű, ez a nemhogy nem kellett volna!, szívta a fogát.
– Büszke a magyar! De mire olyan büszke? Mi sem vagyunk alávalóbbak!
– Nem, nem! S én bizony sajnálom is…
Kalányos János, aki eddig nyugodtnak tűnt, sokkal nyugodtabbnak, mint a felesége, erre felszökött, s éles, kiabáló hangon beszélni kezdett:
– Utálnak minket a magyarok. Mi miért ne utáljuk őket? Nincs olyan nap, hogy ne érezném: gyűlölnek, a föld alá kívánnak minket.
– Ez azért talán túlzás – szólt közbe óvatosan, halkan Vajda, de Kalányos meg se hallotta.
– És örökké csak ez van, ez az antiizé, né… hogy is mondják…
– Antiszemitizmus. – segítette ki Vajda.
– Azért nem éppen…
– Vannak jóakaratú emberek, de a többség…
– Hát…
– Az, az! Ebbe nőttünk bele.
– Hogyhogy?
– Gyermekkoromban két évig olyan iskolában jártam, ahol kevés volt a cigány. A magyarok majd’ minden nap megvertek. Füstös képű, mondták nekem, s ütöttek. Egyszerre többen. Gyere csak, füstös képű, most megkapod. Körbeálltak Rugdostak. Egyszer lefogtak, s fehér festékkel bekenték az arcomat. Olajfestékkel. Fehéredj, cigány, az anyád keservét! Hátha emberformád lesz! Alig tudtam levájni arcomról a festéket. Együtt bőgtem anyámmal.
– Csakugyan? – hápogott Vajda. A káröröm érzését, mely váratlanul feltört benne, nehezen bírta visszaszorítani. Egészen összezavarodott tőle. Alig tudta kinyögni: – Azért nem minden magyar ilyen...
Kalányos nekivadulva folytatta, Vajda mondatát a füle mellett eleresztve:
– De elköltöztünk mi onnan...! Át a cigánynegyedbe. Sok barátot szereztem: cigány barátokat. Összegyűltünk, s meglestük, ahogy hazafelé tartottak... Az, amelyik bekente az arcomat, s a másik, s a harmadik... Egy darabig számoltam, mint ahogy a kóbojok rovátkákat vésnek a puskájukba: tizennégy magyar fiút vertem meg...
Vajda egyre rosszabbul érezte magát, az is megfordult a fejében, ha nem vigyáz, ama tizenötödik esetleg ő lesz, és inába szállt a bátorság. Ennek ellenére megpróbált hűvös, nyugodt lenni:
– Az gyermekdolog volt. A felnőttek már nem gyűlölködnek. Téved, ha azt hiszi, utálják a magyarok a romákat. Mi az újságnál például mindent megteszünk, hogy…
– De igenis utálják! És utálatra csak utálattal lehet válaszolni! Tudja, miért hagytam ott az első csajomat? Cigány volt, mi egyéb lehetett volna! Fel is pofoztam, örüljön, hogy ennyivel megúszta. Na, tudja?
Vajda intett, hogy nem, de talán nem is akarja megtudni. Az, amit ő akar, az valami egészen más lenne, de...
– Azért, mert lefeküdt egy magyarral. Magyarok ribanca lettél, mondtam neki, többet ne lássalak!
– Igen – szólt közbe Kalányosné valamivel csendesebb hangon –, a magyar fiúk szívesen kefélnek cigánylányokkal. Egyszer megkefélik őket, s azzal megpróbálják ejteni. Sajnos a cigánylányok mégis befekszenek alájuk, mert tetszik nekik, hogy egy magyarral kefélhetnek. Pedig a cigány jobban kefél!
– Szerintem itt senki sem gyűlöli magukat! – mondta Vajda békítőleg, és azért is, hogy terelje el a szót: kínos volt neki ez a téma. Ő nem kefélt fiatal korában cigánylánnyal, de – és erre szégyenkezve gondolt vissza – szeretett volna.
– De zavarja őket, hogy itt vagyunk, hogy látniuk kell. Attól nem félek, hogy megvernek, de azt is tudom, nem bánnák, ha valaki megtenné helyettük.
– Nézze, sérelmeket a magyarok is tudnak sorolni – emberelte meg magát Vajda, komoly, szinte szigorú hangnemet ütve meg –, köztünk is van, akiket ártatlanul megvertek a cigányok, vagy megloptak.
– Én nem vertem meg senkit, nem is loptam...
– Tudom, de...
– Milyen de?
– Amíg a romák többsége kukázik vagy koldul vagy lop, addig...
– Én nem koldulok, nem is kukázok...
– De a többség nem ilyen, mint maguk... S a többség alapján ítélünk!
– A magyarok közt is van gazember elég!
– Van, van!
– Én soha nem loptam, nem koldultam, nem kukáztam – hajtogatta a magáét Kalányos –, akkor miért gyűlölnek?
– Nem gyűlölnek! Csak...csak...
Elakadt, nem tudta, hogyan folytassa, hogyan magyarázza. Úgy érezte, nem ugyanazon a nyelven szólnak: annyira különböznek a meggyőződéseik, gondolataik, fogalmaik, hogy képtelenek megérteni egymást.
– Talán nem gyűlölnek, de lenéznek! – dohogott tovább Kalányos. – Mert ilyen a magyar. A románok például sokkal rendesebbek. S nyugatabbra, ott pláné! Németbe, Spanyolba! Ott van becsülete a romának!
Ejha!, ez igen megszépítő önigazolás!, gondolta Vajda. De hát ez a romák erőssége! És még mindig jobb, mint a magyarok önostorozó siránkozása.
– Szóval, úgy érzem, mindenhol jobban szeretnének, mint ahogy itt a magyarok.
– Maguk tehetnek arról, hogy ilyen rossz a fajtájuk híre! – tüzesedett neki Vajda.
– Meg se engedik, hogy javítsunk rajta...
– Pedig maguk egyebet se akarnak, ugye? – kérdezett vissza gúnyosan Vajda. Csak miután kimondta, akkor tudatosult benne, hogy kissé elvetette a sulykot.
Kalányos János arca megfeszült, teste összerándult.
– Inkább igyunk… – szólt békítő hangon Kalányosné. Látszott rajta, a beszélgetés hatására egészen kijózanodott, csak az átvirrasztott éjszaka árnyai ültek ki arcára.
– Igyunk! – mondta Vajda is megcsöndesülve. Már bánta, hogy elragadtatta magát. Nem kellett volna. Ha már közelíteni nem tud, legalább ne mélyítse tovább a szakadékot.
Egyikük se nyúlt a pohara után. Nem volt kedvük. Nem érezték ellenségnek a másikat, csak idegennek. Akit nem is érdemes megismerni.
Ebből se lesz már közös éneklés!, állapította meg magában Vajda, s nem csak azért, mert én nem tudok. Pedig milyen szép is lett volna! Túl szép lett volna…
Próbálta megfuttatni, miért alakulhatott ki ez a kölcsönöse negatív megítélés magyarok és romák között. Tényleg zsigerből antiszemita volna a magyar? Valamiért nem akarózott elfogadnia ezt. Az igaz ugyan, hogy az efféle mondások, hogy „távolról azt hittem, egy ember jön szembe velem, amikor közelebb ért, láttam, hogy csak egy cigány”, apáról fiúra öröklődnek, de az is, hogy „gyenge falu, amelyik nem tud eltartani egy cigányt”. Vagyis az elutasítás és az elfogadó tolerancia egyszerre van jelen. De toleranciát már akkor gyakorolt a magyarság, amikor Nyugat-Európából tiltó rendeletekkel kitoloncolták a nomád cigányokat. A magyarság akkor befogadta, vagyis megtűrte őket.
Vajda töprengett, vajon minderről érdemes volna-e beszélni Kalányosnak. Amikor már a második roma témájú riportot kellett készítenie, ő elolvasott pár szakkönyvet, például Sir Angus Fraser A cigányok c. kötetét, így volt halvány fogalma arról, hogy hol gyökereznek a mostani ellenérzések. De vajon lehet Kalányosékkal tudományos szinten beszélni ezekről a kérdésekről? Nem voltak tanult emberek, de értelmesek. A városi élet, a gyári munkahely hatására a magyart is szépen beszélték, elhagyták a jellegzetes ungroroma akcentust. Szemmel láthatóan, ha öntudatlanul is, igyekeztek integrálódni. (Persze, hogy az integrálódás-e a járható út, ez Vajda számára sem volt teljesen nyilvánvaló).
– Van nekem egy jó könyvem… – kezdett bele megcsendesedve, bizonytalanul –, amiben le vannak írva a dolgok a romákról… Azt nem ártana…
– Roma írta-e? – kérdezte éllel a hangjában Kalányos.
– Nem, de az illető jól ismeri a helyzetet!
– Nem nagyon van időnk nekünk olvasni. Munkába járunk! – a végét megnyomta, hogy Vajda vegye már észre magát. Hogy ők a lelküket is kiteszik, s mégse értékeli senki.
– De látom, érdekli magukat ez az egész, hogy miért alakultak ki az ellentétek… – erősködött Vajda.
– Egy roma író kellene leírja, hogy miért nem hagyják élni a romákat, miért nem adnak munkahelyeket, hogy az iskolából is kitoloncolják őket, hogy a roma gyerek ne tanuljon, ne fejlődjön…
– Én ezt nem így tudom! Sőt, vannak spéci romaoktatási programok, az egyetemeken fenntartott helyek… Írtam is erről…
– Írni lehet ezt is, azt is… Szépíteni a dolgot… De hány roma végez az egyetemeken? Meg kell nézni azt…
– Nem könnyű... De ha minden roma tenne annyit, mint maguk, akkor…
– A romák inkább a maguk útját kell járják…
– Igen. Mindenkinek azt kell járnia.
–De ez az út más, mint amit a magyarok gondolnak…
– Az sem baj…
– Na, ezt írja meg az újságban! Hogy engedjenek élni, s ne nézzenek ki mindenhonnan !
– Jó, meg fogom írni… – mondta Vajda meggyőződés nélkül.
Azon vette észre magát, lelkifurdalása van, amiért nem toleránsabb. Szégyelli. Mert hát azt kívánná a tisztesség is. Élni és élni hagyni. S az értelmiségnek amúgy is illene élen járni, példát mutatni ebben a dologban. S ő igyekezett is. De újságíróként túl sok rossz hír jutott el hozzá. Hogy betörtek, hogy loptak, hogy elhajtották a szomszéd lovait. A cikkben persze nem írták le, hogy romák voltak, mert az nem dukált, de azért persze tudták. Mint ahogy azt is, hogy nem csak romák törvénytelenkednek. Hogy sokan vannak, akik tisztességes munkából élnek. Mint ezek a Kalányosék is. Az ő helyzetük a legnehezebb. A hagyományos romaközösségekből kiszakadtak már, de még nem leltek új, befogadó közegre. A senkiföldjén vannak. Ettől frusztráltak. Ahogy ezt végiggondolta, Vajdát egyszerre elöntötte az együttérzés hulláma. Szeretett volna odalépni Kalányosékhoz, megveregetni a vállukat, s elmondani, hogy megérti, támogatja őket. Aztán valamiért mégse tette.
Kalányosné rövidesen kiment, hogy készüljön: nemsokára munkába kellett indulniuk. A nappaliban csak a két férfi maradt: szemtől szemben. Hallgattak.
– Nem könnyű… – bökte ki nagy sokára Vajda bizonytalanul.
– Nem. – hagyta helyben Kalányos.
– Tényleg lehetnénk… lehetnénk egy…egy kicsit… – Vajda azon vette észre magát, hogy nehezen forog a nyelve.
– Hát igen…
– Csak… csak az a helyzet, hogy…
– Tudom, tudom…
– Én…én…
Atyaég, mit mind makogok itt?!, korholta magát Vajda. Szédült, a majdnem éhomra bekapott két pohár bor megártott neki. Ittasságtól lelassult agya gyászosan nyekergett. Mekkora marha vagyok, dohogott tovább, ahelyett, hogy jóízűen aludnék, kora reggel illározok, s olyasmiről folytatok eszmecserét, amire úgysem tudunk választ találni, amire nem is akarunk igazán. Elutasítani könnyebb, mint elfogadni. Amíg ezen a felfogáson nem változtatunk, marad minden a régiben. Pedig ez a Kalányos család tényleg tisztára rendes. Csak az a pedig ne volna…
Egy ideig még szótlanul meredtek maguk elé, a fáradtság egyre jobban erőt vett rajtuk, míg végül Kalányos János fölemelte a fejét, s így szólt:
– Én szívesen lennék jóban a magyarokkal...
– Én is… – bólogatott Vajda szaporán, kifejezéstelen szemekkel. Utóbb jött rá, hogy nem fejezte be mondatát (talán véletlenül?), nem mondta ki, hogy a romákkal, és így bárhogy lehetett érteni.
– Meg kellene próbálnunk jobban megismerni egymást.
– Meg bizony!
– Az imént talán kissé eltúloztam a dolgot – mondta elgondolkozva Kalányos, Vajda helyeslően bólogatott –, talán nem gyűlölködünk, legalábbis általában nem. De nem is tiszteljük, csak megtűrjük egymást. És ez nem elég.
– Hát...
– Sok a jó ember a cigányok között és a magyarok között is.
– Sok.
– A jó emberek nincs amiért utálják egymást. Jól megférhetnének egymás mellett.
– Meg.
– Mit szól hozzá, mától fogva legyünk barátok!
Vajda úgy meglepődött, hogy egy hang se hagyta el a száját. Legyünk, de pont te meg én?, gondolta magában. És egyebet is gondolt. Keserűen.
– Ö-ö... hát… – nyögte nagy sokára, anélkül, hogy tudná, hogyan folytassa.
– Tudtam, hogy nyögődözni fog! – csattant fel Kalányos János. Öklével az asztalra csapott, utána felállt, nagyot szusszant, legyintett, aztán kiment a konyhából.
Vajda is felszökött, a legrosszabbra számítva. Táskáját a hóna alá kapta, s kilépett az előtérbe, hogy legyen közelebb a kijárati ajtóhoz.
Kalányos János rövidesen megjelent a fürdőajtóban, kezében fekete cipőkrémet tartva.
Fekete festék!, futott át Vajda agyán, rémület lett úrrá rajta, öntudatlanul felüvöltött, feltépte az ajtót, s kirohant a folyosóra.
Kalányos értetlenül megvonta a vállát, elővette cipőjét, s megtisztította, hogy munkába induljon.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében