(üzbég népmeséből derivált bürokratikus fabula)
Holt volt, hol nem volt. Az Óperenciás tengeren és az Üveghegyen innen, de a patakon túl. Szóval volt egyszer, nem is olyan rég, egy közönséges, szürke, kicsi bárány, egy jámbor juh, aki délelőttönként minden feltűnés nélkül ott legelészett a falu szélén, kidőlt kerítések tövében. Óvatosan harapdálta a vérszegény füveket, és néha feltekintett a feje fölött elterülő kék mezőre, bámulta pufók rokonait, a felhőket. De csak néha.
Aztán egyik nap, amely ugyanolyannak ígérkezett mind a többi, ugyanúgy szúrt a kóró, és ugyanúgy vágott a sás, tehát, egyik nap hangos szárnysuhogtatás, meg rekedt krákogás hallatszott, és vén holló szállt egy elhagyatott facölöpre, nem messze attól a helytől, ahol a szürke bárány gyanútlanul rágcsált. A holló hatalmas volt, borzolt tollakkal harákolni kezdett, s miután feketén köpött egyet, csőre fémesen csillogott a korai napsütésben. Görbe árnyéka, mint a sarló, bekerítette a szerencsétlen négylábút, akinek már olvadoztak a lábai fellobbanó rémületében.
A sötét madár oldalba szúrta bénító tekintetével, és ellenkezést nem ismerő, olajozatlan, mély hangján bejelentette, igényt tart a szürke bárány húsára, a bundájára, és a csontjaiban található velőre, még ma, pontosabban azonnal. S már emelte is terebélyes szárnyait, hogy érvényt szerezzen a rettenetes szavaknak, de a szerencsétlen bárány maga elé kapta két patáját, örülten hadonászott, és olyan fülzavaróan bégetett össze-vissza, hogy a holló megtorpant. Nem értette ezt a viselkedést, mit ugrál ez itt, nem hallott a természet törvényeiről, vagy mi a szösz, menekülni nem tud, ha már kiszemeltem, s ha veszteg maradna legalább gyorsan végeznék vele, de ez hülye, így majd jobban fáj. Miért kell nekem mindig az ilyeneket kifognom? Karmaival, melyek idővel, a számtalan vadászat dacára, egyre élesebbre kovácsolódtak, belemarkolt a vékony bundába, és teljes súlyával ránehezedett a sápadt állatkára. Ennek lábai összecsuklottak, oldalára dőlt, s fejét minduntalan hátra hajlítva próbálta letaszítani a gyilkos terhet. Torkából elnyúlt bégető hangok szakadtak fel. Keserves szuszogása porgomolyagot emelgetett, majd mindjobban kihagyott.
Maradj csendben, te nyavalyás, mióta szelet érzek a szárnyam alatt, én minden lehetséges kifogást hallottam, legalább egyszer. Ígértek nekem már fűt-fát, hogy megtesznek bármit, hogy lehozzák az eget (nekem, kit szárnyakkal áldottak meg…), csak könyörüljek rajtuk, meg olyat is merészeltek, hogy ma nem jó, ma ne egyem meg, este meg kell fejjék, de holnap visszajön, és bizonyisten rendelkezésemre áll, bundájára esküszik (tudom ám, arra, amit minden tavasszal levágnak…). Mgen, a másik mese pedig: hogy nézzem csak meg jobban, hiszen ő csont és bőr, nincsen amit zabálni rajta, menjek szépen húsos, zsíros tehenek vagy bivalyok után, az való nekem, nem ilyen vakarék – hát persze, mintha én azt nem látnám, de hol vagyunk mi már a zsíros barmoktól, hét éve óta tegnap láttam egyet, az is lila volt, egy plakáton.
Hajdanán még játékos kedv élt bennem, élvezettel hallgattam a hirtelenjében összedobott rimánkodásokat, megtréfáltam az illetőt, ha csak lehetett, soha nem tapostam el teljesen a remény csiráját bennük, színészkedtem, mintha haboznék, elbizonytalanodnék. Ravasz, megértő hangot öltöttem, s belementem az ajánlott alkukba.
Egyszer, ha jól emlékszem, ugyanilyen vacogó barikával akadt dolgom, és könyörgésének engedve megkértem, hozzon nekem fél pohár jóféle szilvapálinkát, s akkor, talán, nem eszem meg. Hát az a tökkelütött jóhiszeműen meg is iramodik, le a pincébe a gazdájához, hogy kellene kis pálinka. Az megvakarja feje búbját, kajánul mosolyog, és kiböki, hogy szívesen adna, csak előbb hozzon neki egy belevaló, forróvérű fehérnépet, mert ő biza már megunta a kecskékkel csinálni. A barika szemrebbenés nélkül szalad a városba, kéri a vén fogadóst (pedig az is egy vén kecske), adjon neki fehérnépet, de az csak ingatja a pofáját. Ha szerez neki álomkeltő fehér port, akkor kaphat egy némbert kedvire, ám anélkül fel is út, le is út. Mindezt felülről követtem, és egyre jobban fogtam az oldalam. Főleg, hogy ezt követően hova lohol a bunkó bárány? A malomba…, kérlek, a malomba, hogy ilyen fehér port szerezzen… A molnár először elküldi a fenébe, majd kicsit enyhülve megsimogatja gyér szakállát, s kéri, hogy hozzon egy vőlegényt, bármilyet, az ő Fruzsinájának, az ő édes, bálnaméretű lányának, akkor aztán ad lisztet is. Satöbbi, satöbbi, satöbbi, ez így ment egész nap, a barika megállás nélkül szaladgált innen-oda, a hadirokkantakhoz vőlegényt találni, az asztaloshoz műlábat csináltatni, a pestisesek negyedébe koporsót eladni, és én már lassan, de biztosan kezdtem megunni. Amikor már a paphoz menesztették, elhatároztam, szólok, hogy egyúttal az utolsó kenetet is vegye fel, mert kifogyott a türelmem, mégis megeszem. De aztán nem bírtam megszólalni a hahotázástól. Ugyanis a plébános, miután meghallgatta a kifulladt kérést, összetett kezét lassan szétnyitotta, és jámboran csak annyit mondott: örömest segítek rajtad, istennek elcsigázott báránya, hanem előbb alázattal megkérlek, hozzál nekem egy kupicával a gazdád jóféle szilvóriumából, hogy lelki erőt merítsek belőle. A nyomorult teremtést szélütésként érték a szavak, szédelegve botorkált kifele a paplakból, szinte sajnáltam, de csak szinte. Meglátott a magasban, mert a nevetéstől reszketett velem a jegenye ága, odajött, megrázta a fejét, és közönyös hangon így szólt:
– Fújd fel azt a jóféle pálinkádat… itt vagyok, ni, jó étvágyat… – és én persze nem kérettem magam sokáig.
Úgyhogy látod, nincs semmi értelme a vacakolásnak, nem úgy tervezték ezt a világot. A kis, szürke bárányt megeszi a nagy, fekete holló, ennyi a filozófia. Szóval, hol is maradtunk mi el…
Az állatka üveges szemében békésen úszkáltak a bárányfelhők, nyelve a porba lógott, és a fekete madár már hozzá is fogott, hogy az időközben szederjesre vált fejről csíkokban letépje a fiatal bőrt.
