Ártatlan agytorna erejéig, tegyük fel, hogy egy szép napon, például délben, se szó, se beszéd, kilöknek egy repülőből, és te már zuhansz is, mint egy zsák krumpli, felkészületlenül, tapasztalat meg ejtőernyő nélkül. Érzed, hogy kábulsz, józan eszed szürke csíkokban csordogál ki a füleden, mert egyszerre minden rohamosan növekedik, a föld, ami fentről kerekdednek látszott, most kegyetlenül laposodik, kitágul, emellett veszedelmesen gyorsulsz, kiáltanál, de a szádba levegő robban, arcod meggyötört vitorla, rongycafattá válsz. Rémületed pedig túltesz mindenen, nagyobb, mint a föld, gyorsabb, mint a tested. Pillanatokig gyermetegen elalélsz, esetleg nagymamád kiskertjéről álmodsz, de azért közben zuhansz. Aztán egy fagyos levegőrétegbe jutsz, felébredsz, és már sajnálod is, mert, mint dühös rák, azonnal beléd szúr a halál híre, a félelem szálkásan csúszik le a torkodon, le a szívedig, hogy kitaposson belőle minden életet. És közben zuhansz. De tegyük fel, hogy hihetetlenül magasról dobtak ki, sokáig esel, hosszadalmasan, ráérősen, vontatottan, és méterről méterre megunsz félni, sőt, gondolkodni próbálsz, meggyőzöd magad, hogy érdemes kihasználni a különleges alkalmat, a szokatlan nézőpontot; finitizmus, determinizmus, ilyesmik járnak az eszedben, le van szarva, a végzetét senki sem kerülheti ki, bla, bla, és végre megnyugszol, talán még szórakozni is lehetne, kellene, idétlen és felszabadult grimaszokkal ijeszteni a vadludakat, kitépni a sólymok farktollait, széles mosollyal integetni a Boeing utasainak. És közben zuhansz. Úgy érzed, lelassul az idő, pontosabban eltűnik, megszűnik létezni, s már csak az elsuhanó oxigénmolekulákat látod, millió parányi szivárvány simogat, füledbe pedig andalítóan ömlik a nadrágszár békés süvítése. És zuhansz. Készségesen elfelejted a halált, nincsen lapos, kemény föld, nem hiszel ilyesmikben. Ha nincs félelem, nincs valóság, s máris kövér felhőnek képzeled magad, amikor hirtelen az orrod hegye villámcsapásként az agyagos talaj göröngyével találkozik, te pedig egyből észhez térsz, utolér a rémület, mint rossz szellemed, néma kiáltásba csuklik a szájad, hiszen csalódtál, és a szomorúságtól azonnal megszakad a szíved. És már nem zuhansz, hanem csattansz, laposra, keményre, mint a föld. De a becsapódás égbekiáltó fájdalmait nem érzed, mert ugye, te már kész vagy.
Nomármost, itt a legfontosabb kérdés: elég gyorsan jut el az orrod hegyéből indult inger az agyba, majd onnan a szorítógörcs a szívedhez, vagy a zuhanás művelete hamarabb befejeződik, és miszlikbe szakadt tagjaid hetedhétországra szóló kínokat okoznak? Minél magasabbról esel, annál biztosabb az önfeledés mámora. És annál nagyobb a sebesség…
