Feleségemnek, Laurának
Félek. Hogy nem jön a medve. Ilyenkor nem is jön. Napok óta várok harminc méterrel a rejtekhelye előtt. A nyomaiból ítélve tudom, hogy ott van. Minden reggelre elfogy az élelem, amit a barlang szájához teszek. Legalább az orrát kidugná, de még azt sem láthatom. Túl görcsösen akarom meglátni. Fotógépem készenlétbe helyezve fürkészem a nyílást, ahol meg kéne jelennie, de semmi mozgás. Pillanatok alatt száguldanak el az órák, aztán beáll a sötét, és fel kell adnom. Másnap újrakezdem. Kukoricát vásárolok a boltban, megtankolom a terepjáróm, kiautózom a helyszínre, felcsavarozom a fotóállványra a gépet és reménykedem. A napokat már nem számolom. Azért lélegzem, hogy szabad nagyvadat láthassak és fényképezhessek. Ugyanazt élem át, mint a nőkkel, akiket elém hozott a sors, majd évek múlva kihűlt bennük a tűz. Bármennyire reménykedtem, hogy újragyúl az a sokak által megénekelt szenvedély, mindannyian távoztak. Végleg. Miközben a fenyőtörzs alatti barlangszájat kémlelem, arra gondolok: ezúttal minden másképp lesz. Megúszom a válást, mert újra tudom hódítani a feleségem. Igen vagy nem. De hátha mégis igen. Első alkalommal. Talán nem szakadt el végleg benne, ami összeköthet két embert egy életre. Talán. Felnézek. A nap már magasan jár, de igazából bármelyik napszakban elődughatja fejét a nagyvad. Enyhe szél fúj – szerencsére pont velem szembe, így esélyes vagyok. Vajon a házasságom szele éppen merre fúj… Visszanyerhetem-e a szerelmét annak, akinek örök hűséget esküdtem, mostanában hibazsákká váltam számára? Abból próbálok kiindulni, hogy ő ember. Túl azon, hogy számomra a Nő, a feleségem. Akinek örömet és fájdalmat okozok. Mert vele élek. Ő nekem az otthon. Ha hibázik és megöregszik, akkor sem dobom el. Nem cserélem le, mint a mobiltelefont. A hindu férfiak nem ismerik házasságkötés előtt a feleségüket. Többen azt sem láthatják, milyen a választott nő. A kérdésre, hogyan tudják így megszeretni, a válaszuk: lesz rá hatvan év. Alig tudja megmondani valaki ma, mennyit ér egy ember.
Újra és újra kezembe veszem a távcsövet. Hiába vagyok közel a helyhez, minél nagyobb méretben szeretném látni az állatot, ha mégis megjelenik. Lélegzetvisszafojtva kémlelem a terepet. Hirtelen megreccsen egy ág. Összerázkódom. A hang irányába nézek. Egy szajkó kutat az avarban. Látványa visszahelyezi agyam a jelenbe, de nem sokáig, mert újra azon vívódok magamban: meglátom-e végül a Kárpátok királyát, felébred-e még a feleségemben irántam a vágy. Nem tudom, mennyi idő telhet el. – Nem látom, mit kell tennem. De kitartok. Órákig. Napokig. Évekig. Semmilyen körülmény között nem adom fel – suttogom magamnak. Ekkor megmozdul valami. A sötét mélyedésből elém emelkedik egy hatalmas medvefej. Lábaimból kimegy az erő. Leguggolok, majd hasra fekszem, és belemarkolok a fűbe. Félek.
