(Hate conquers all)
A behatolás nehezen ment, pedig hátulról akarta megközelíteni, alattomosan lapulva, hernyóként kúszott a szögesdrótig, ott térdre emelkedett, s fél kézzel fellendítette a hódbőrből készített tömlőt. Zajtalanul akarta átdobni, de ez nem sikerült neki, a tömlőszájat bekötő madzag fennakadt egyik dróttüskén, és vidáman lóbálta magát két ölnyi magasan, akár egy langyos herezacskó. A feje fölött ingázó lötyögés hallatán erőteljes libabőrhullám öntötte el, pedig már azelőtt is meglehetősen rázta testét a sötétség és a csend ökle. Óvatosan kitapogatta a kutyák által vájt járatot, átpréselte magát a kerítés alatt, aztán keresett egy ösztövérebb ágat, és hadonászni kezdett a tömlő után, hiszen hét delejes év titkos értelme, három feszült hónap szorgos gyűjtögetése rejlett benne, mindenáron ki akarta szabadítani. Ez kínos perceken keresztül nem sikerült neki. Majd sokadik ügyetlen szurkálása után hirtelen meglazult, és rázuhant.
Egész emberiségnek elegendő méregzsákot ölelt magához megkönnyebbülten.
De azért, akár egy silány rajzfilmfigura, melynek kontúrjai elmosódnak, csak tovább remegett, kitartóan, mint mindig. Immár hét éve nem fázott éjjelenként, télen sem. Lankadatlan révületben forralta bosszúját, s az őt viszont. Egyre csak dagadt vágy, mint ismeretlen végtag, titkos testrész. Egyetlen cseppet hozhatott naponta makkhüvely poharával a kiszárított bőrzsákba, mert a ritka és bujdosó ürömfák felsebzett kérge csak lassan verejtékezte haragoszöld nedűjét. Komor gránit sziklák ágyékában várta magányosan, amíg megtelik, és útra kelhet. Eközben magánya is gazdagon szülte saját kéjdús mérgét, de ezt nem tudta lecsapolni, így többször túlcsordult, s ilyenkor, arcán a nemes sértődés vonagló ráncaival, a holdat átkozta pogányul.
Feltápászkodott, és a tetemes épület falához iramodott, mert vérmes szemekkel vette tudomásul, hogy a kiátkozott égitest felhőtlenül kerek, ellenséges pofával fizet vissza tébolyult szavaiért. A Bélyegüzem teste magához vonzotta, sűrű árnyéka beitta alakját. Nyikorgás nélkül akarta kitárni a rozzant pótajtót, ez persze nem sikerült neki, besurranása elnyújtott, harsány zajt, száraz sikolyt keltett. Bent megkuporodott egy félelmetes tartály tövében, várta a lendület visszatértét. Feje ezalatt tompán kopogott a fémhordó falán, mély hümmögéseket indítva, s az éjszakai bűz átvette remegését. Egy rozsdás létrán felkínlódta magát a tartályokon végigfekvő rácsos hídra, gyönge lábaival nem mert kiegyenesedni, inkább térden maradt. Leemelte válláról a tömlőt, megoldotta száját, és öntésre kész mozdulatba fagyott…
Zihálva bámulta a ragasztó békés felületén pihenő hold rezzenetlen arcát, majd felszabadultan billentette meg a zsákot. Lihegett. Az aláömlő méreg sötét rést vágott magának a halványan tömör folyadékban, feketén, felszabadultan vonaglott, lusta hullámokat keltett, és lassan elmerült. Következett a másik hordó, mind a kilenc. Sóvárogva pillantott körbe, szinte fájt, hogy nincsen tomboló vihar, villámfénnyel és hatalmas dübörgéssel, mert borzongató, buja kacajt szeretett volna kiereszteni torkából, de így, ez sem sikerült neki. Ellenben, ahogy fogyott az ürömfa nedűje a tömlőből, teste egyre nyugodtabb lett, lehiggadt, kiszállt belőle a hetedéve tartó remegés, mint rossz szellem, és már nem lelte haragját sehol, közben lecsapolhatta valami, elnyelte a ragasztó. Kemény kézzel csavarta ki az utolsó cseppeket, majd a létrára ugrott, hogy csak úgy zengett bele a vasszerkezet.
Már a sápadt hajnal kúszott vastag mosolyára, amikor a szögesdrótnak támaszkodva még egyszer visszapillantott a gyanútlanul ébredő üzemre. Pokolian jó mókának találta végül mégis, kiirtani egy kicsit az emberiséget, aztán meglátjuk. És rögvest megharapott volna bárkit, aki azt meri állítani, hogy lényegében az egész játék. Nem. Ez a legkomolyabb árulás. Hátha ez végre sikerül neki.
