körültekintés
látom, ahogy megül rajtatok a rémület,
amikor rájöttök, innen nincs tovább:
lenyelted a dinnyemagot.
lenyelted, így a gyomrodba
ülepszik meg fekete szemével, és
ettől kezdve látni fog onnan mindent.
csak nehogy szóhoz jusson,
csak azt ne.
úgyhogy most el innen, valahova, ahol
kikaparhatják belőled a látványt,
tépjék csak ki belőled, nehogy közöd legyen
az egészhez.
akárhová is mennétek, mindenütt
vonatokat izzad a táj és zakatol
minden felleg, így nem tájékozódhattok.
csak rohantok, vaktában, síneken át,
völgyeken át, felpiszkálva a tavak iszapos
vizeit, úgy siettek valahová, csak nehogy
elkezdjenek a hasadban nőni
a kimondhatatlanok, mert akkor
nincs visszaút.
látom, ahogy fokozatosan kopni
kezdenek patáitok,
vágtáitokból kihallatszik még a
feszültség és nyugalom közötti átmenet,
de ha ezt el tudnátok mondani,
akkor megszűnne a közötök egymáshoz,
nem volna több, mint a látvány,
és erről nem akarok tudni,
tényleg nem.
úgy próbáltok meghúzódni az ágak között,
mint akinek csak annyi maradt már,
hogy felnézzen a vécékagylóból,
mielőtt még elsötétül minden,
és csak a körvonalakra kell hagyatkoznia.
haza kéne mennetek, de a vakondok
már megint feltúrták a város minden
járdáját és kerülgetik csak a tócsákat,
de így nem szabadulhatsz meg
a belek görcsölésétől, melyek csak
ficánkolnak odabenn a zsigerekben,
és csatakos már minden, mint a dinnyebél.
szóval most valahonnan utoljára néztek
kifele,
de még megfogadod, hogy a magokat
többé
nem nyelitek le, erre gondosan ügyelsz,
mert te ismered azokat, akik
tehervonatokat
izzadnak és az ablakaikon megül
a derengés,
és tudod, hogy ma még senkibe
nem döfnek kést.
szóval most csak a nézés van, ahogy
a kiosztatlan kártyák közt lapultok,
a kiismerhetetlenségben, de mégis
folyton számba véve, mint a statiszták,
akikre kamera sohasem fókuszál.
nem baj, pont ebben van a biztonság.
így talán nem elkerülhetetlen a halálotok,
a feledés átruházásában, mint amikor
külvárosi lépcsőházak fordulóiban ismertek
fel valami otthonosat, talán a
macskapisi szagban van ez, vagy
valami konstansabb:
a beton kitartó szivárgása.
látom, ahogy
szeretőset játszotok, mintha értenétek
az ilyesmihez, pedig nyerni sem éri meg.
kopott hűtőmágnesek a mindened,
és kitekintesz innen, mint a csont a sebből,
de mégsem láthatsz engem,
mert rajtam nem törik meg a fény.
már egy hete csak a pornócsatornát nézitek,
mert egyikőtök sem hajlandó
megkeresni a távirányítót,
de így már semmi értelme az egésznek:
annyi, mint ráteríteni
a frissen nyúzott bőrt egy zongorára.
lekapcsolod a fűtést, nehogy felismerjem
a hőjeleket, de így csak hús lesztek
a hűtőszekrényben,
amiben gombák nőnek lassan,
és látom, ahogy riadt szemetekben
görbülnek a fák kérgei, és látom,
ahogy kopnak
a paták, és látom, ahogy várjátok,
mikor gyúl ki a villany, hogy pörköljön meg
az éjszaka, és hagyma lesz majd
a lámpafény, ahogyan a hús lassan
színt vált, aztán lényeget.
csak így lehet egy átlagos halottból
kétszemélyes vacsora.
gőzölög az orrotok, mint friss
nyomok az avarban, de az erdőt
már képekről sem ismernétek fel.
és ahogyan elkeveredik
a tálban a vér, mint a dinnyelé,
beszakad ez az évszak a fogaitok közé
és a vakolat is bepereg, így válik eggyé
a házzal, így lesz tartósítva,
ahogy a szagok beleisszák magukat
a falakba, és majd a következő
lakók gyanútlanul is tudni fogják,
hogy miattad kellett befolynotok
szépen a padló repedéseibe,
hogy megkeressétek az apádtól
kapott hűtőmágneseket,
látni fogják az ujjlenyomataitok
a vakolaton,
és attól kezdve elkezdenek figyelni,
mint szeretők, hogy mikor nyílik az ajtó,
és végig kell néznem azt is,
ahogy fokozatosan megtanulják,
hogy ahányszor reccsen a padló,
annyiszor hagyja el
egy szarvas az agancsát.
amit nem lehet
kiköpni
elkezd az ég lötyögni, rád zuhan megint
egy túl meredek hétfő. síkos a föld a
lábak alatt. leülsz egy kökénybokor
mellé a padra és közben arra gondolsz,
hogy a szotyihéj mit mesélne rólad,
mennyire behatóan ismeri a szád,
és tudja, mennyiféleképpen vagy képes
hallgatni. kiveszed táskádból
a kispárnád. feltéped puha prémjét,
tömködöd a szádba a tollakat, majd
tenyereddel kezded vizsgálni a pad
léceinek egyenetlenségét.
addig simogatod, amíg kezed
megtelik ficánkoló szálkákkal,
ahogy beletáncolnak a bőr szövetébe.
fölötted tülekednek szürke
és fehér krokodilok az égen, állkapcsuk
kimért záródása és nyílódása türelmes
mozdulatokkal közeledik feléd, mint
egy bivalyhoz, szemükben látod az összes
tenyeredbe fúródott szálkát,
a tollakat már nem tudod
kiköpni, innen tudod, hogy hétfő van,
annak van ilyen
végérvényes szájszaga.