1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

Egy régi korban magányos madár voltam,
titánok csempésze, távlatok tudója, szárnyas
farkas, mérnök, aki nem vágyott nagyra.
Buzdított a vér szaga, folyók folyása tetovált
földek testében, nem voltam soha nagy úr,
és soha nem voltam szolga. Ez volt a vesztem,
tapasztalatlan kellett lennem önmagam ura,
szolgája, ami, mint tudjuk, Lehetetlen.

Mert közös a Forma, a Forrás, úrban,
szolgában ott a Formula, a köd keze,
a Füst, a Feltétel Nélküli Feltétel, Fű-,
Fa-, Földfelölelő Fergeteg, a Fenséges
Felesleg, önmagában szétáradó Fatima.
Az új rendben földönfutó lettem, szegett
szárnyam kövek alá temettem, és a térképek
titkait el kellett felednem. Nyílt bennem
egy szem. A disznóólban kezdtem, hogy
az alantas dimenziókat a büdös magtól
kiismerjem. És a mágneses vérben mindig
ott dobogott a totem. És térképtávlatok
emlékei a fejben, hogy idomítsanak.

Mert felborul az egyensúly és felébred a harag,
és a távolságtól nem látom a közeli dolgokat,
és elmozdul a föld és halad a vonat, és a nyoma
rajta marad. És hogy a térközt kijavítsam,
a közelit távlatra váltva, feltaláltam a szavakat.

Azóta évmilliók teltek el. És voltam bölcs,
és voltam sarlatán, udvari bolond, aki
mondtam igazat, és mondtam igazát
a rám szegeződő akaratnak. Kiismerem
a vér szagáról a dobogást, és az emlékeket.
És mégis mozog ugyanúgy bennem,
és szédít Ő, örökkévaló Lehetetlen,
hogy benne járjak és kívülről is felöleljem.