Garaczi László frissen megjelent regényének első változatával a Magvető és az Origó által közösen szervezett, 2000-2001-ben futó online regényíró-versenyében találkozhatott az olvasó. Aki az internetes kalandról lemaradt, most könyvformátumban olvashatja a megosztott első díjat nyert regényt, amely, mint a szerzővel készült interjúkból kiderül, nem azonos versenybeli önmagával: továbbírt, átszerkesztett szöveget vehetünk a kezünkbe, némi irigységgel gondolva azokra, akik részesülhetnek az összehasonlítás örömében, a szöveget és az olvasás tapasztalatát illetően is. Nem csak arról van szó, hogy más dolog hétről-hétre követni a szöveg alakulását és egyhuzamban olvasni azt, hanem arról is, ahogyan egy könyvet tárgyként látunk bevonódni a történetmondás játékaiba, pusztán azáltal, hogy sárga csík van a borítóján. Garaczi regényének elmegyógyintézetbe került – „stabil idegzetből labilis idegzetté” váló – szereplője az őt kezelő doktornőtől ugyanis sárga csíkos füzetet kap, hogy az emlékezés és írás terápiáját gyakorolva lépjen az öngyógyítás útjára és a fokozatos személytelenítés révén jusson el a jótékony felejtésig. A gesztus, ami a könyvet a vallomás helyévé sőt, orvosi dokumentumává tételével játszik el, a regényben egyre hangsúlyosabbá váló problémának a megjelenítése is: nevezetesen annak az egyértelműségnek a felszámolásáé, hogy ki(k)hez tartozik ez a történet és ki(k) beszéli(k) el; mit is olvasunk?
Én – és bár ezzel a gombrowiczi léprecsalással kezdődik a regény, sokáig olyan bizonyosak vagyunk annak rögzítettségében, hogy köré építjük fel a sztorit, még ha az én kimondásával éppenséggel annak lebontása kezdődik el. De sztori mégiscsak van, szerelmi háromszögtörténet: egy zenész (mélyhegedűművész) férfi barátnőjével való kapcsolatának elhidegülő pontján, egy New York-i turné alkalmával beleszeret Marinába, gyerekkori barátja nővérébe, majd a lány apjának hirtelen halála miatt visszatérve Budapestre kiderül, hogy otthonhagyott barátnője, Gigi, akit a párhuzamos szerelmi történet alatt egyszerűen csak kitörölt, felfüggesztett az emlékezetéből, nem csupán nem hagyta el, de valódi szerelemmel várja vissza – a szakítás vele nem történik meg azonnal, a dolgok nem mondatnak ki, a vallomások elodázódnak. Marina elhagyja a férfit, ahogyan terhességét elvetélő barátnője is, Gigi, és innen homályos útvonal vezet egy buliból a Marina öccsével, Zsolttal való Dunába való ugrásig, melynek következtében a férfi bekerül az elmegyógyintézetbe és doktornője tanácsára írni kezd.
Garaczi regénye azonban éppen úgy van megírva, hogy a sztorira vonatkozó leíró mondatok tarthatóságát kérdőjelezze meg, hiszen azok folytonos továbbírást, kiegészítést, részletezést követelnek az olvasótól. Azt, ami megtörtént, a regényben nem lehet tökéletesen, hiánytalanul, az időrendet illetően is megbízhatóan összerakni, mert a történettöredékek, a visszatérő motívumok-mondatok által hangsúlyosan zeneileg szerkesztett szövegben, az emlékezés és írás aktusa révén azok minduntalan módosulva jelennek meg: az Erzsébet-hídról való leugrás kétszer is elmesélődik és mindkét esetben különböző jelentéseket hordoz, az elbeszélés módja és a regényben elfoglalt hely(zet)e szerint is. A szöveg réseket, hiányokat, különbségeket teremt, ezek részint az emlékezés természetéből adódnak (hogy nem lehet valakinek az arcát hiánytalanul ráhelyezni a róla való emlékre), részint a szövegnek abból a mozgásából, ahogy az elbeszélő hangját, személyét egyre bizonytalanabbul pozícionálva lépi át a különböző fikciószinteket: esetenként éppen a névadás által. Az elbeszélői identitás stabilitása nem egy pontosan követhető folyamat eredményeképpen inog meg, a szöveg lépten-nyomon ezekkel a megingatásokkal van aláaknázva („alattam repült zsolt, mintha én lennék”; „átalakulok a gyógyszerektől, mélyül a hangom, szőkül a hajam, kicserélődnek az emlékeim, új szavakat használok, változom a vegyszerektől, ami azt jelenti, vegyszer vagyok, vonásaim kiélesednek, máshogy nézek ki, és máshogy nézek magamra”).
Az Én-Te-Ő-X alcímszerűségekként négy részre osztják a regény szövegét, a távolodás az emlékező illetve író személyétől mégsem ennyire tisztán következik be. A Te-résznél az elbeszélő csak kis ideig ír magáról második személyben, hamarosan visszaváltva első személyre, míg az Ő-résznél már második személyről vált át egy esetleges névre, Félixre és ezzel a váltással az önmagára vonatkozó emlékezésnek tételezett folyamatból is kikerül: „hirsch doktornő javasolja, hogy a kívülálló szemével írj, harmadik személyben, és adj, ha mondhatja így, hősödnek nevet, félix, andor, róbert, mindegy, és ne emlékezetből írj, hanem olvasd egy elképzelt szájról, hallgasd, mint egy mesét, mondát, regét”. A személyes névmás egyes számú ragozása a magyar nyelvben eddig tartana: az X-rész a személy elvesztéséről szól, még ha a szöveg szó szerint nem is hajtja ezt végre: „kabátban ülve konyakoznak egy bárban, bejön egy férfi, körülnéz, kimegy, és félix megérti, hogy kész, vége meghalt, nincs többé, ilyen, nem létező minőségben néz körül újra”. Sőt, az elbeszélő-Félix szanatóriumbeli sorstársa, Karcsi éppenséggel a barátja halála miatti bűntudat démonaitól hajtott Zsoltot véli felismerni Félixben, ami az eddigiektől eltérően más lehetőséget kínál fel a regény értelmezésére az elbeszélő hitelének teljes megkérdőjelezése által.
A névvel folytatott játékok kiemelt jelentőséggel bírnak a Garaczi-szövegekben: a Lemúr-regények az önéletírás révén játszanak el a szerzői névvel (és azok változataival), a metaXa mintha az emlékezés, a történet elbeszélhetőségének lehetőségeit firtatva a személynév teljes feloldódása mellet mondana példázatokat, míg a regényben megjelenő nyelv természete szerint nem tudja teljességgel végbevinni azt: pontosabban annak létrehozása és megsemmisítése közti mozdulatokkal játszik el. De ahova eljutna, a felejtés-gyógyulásig, az a tudat nélküli növényszerű-állatszerű-tárgyszerű lét üres kegyelme lenne, ez olvasható ki a regény utolsó bekezdéséből: „partra vetett halként tátog a falu az ürességtől, sápadt utcák a derengésben, nincs mit látni, felemás lény növény és kísértet közt, szabadon ellebeg, ami megkötözte”.
A metaXa hangvétele és humora szembeszökően tér el attól a garaczis nyelvtől, amit a Mintha élnél és a Pompásan buszozunk! kötetekben megszokhattunk, és amelyek minden bizonnyal sokak számára nyújtottak meghatározó (fergeteges) olvasmányélményt – Garaczi új regényét olvasva nem fogunk könnyes szemmel fuldokolni a nevetés múlhatatlan görcse alatt, titokban a könyv vékonyságát sajnálva. Ez a különbség nyilván nem az írás minőségére hanem a megszólalás módjára vonatkozik: arra az egyenletes, tárgyszerű, ironikus, élesen megfigyelő szövegre, amely az egyébként tényleg humoros történeteket – mint a zenésztárs Tomi átalakuló önképét, juh-identitásváltását vagy azt a történetet, amelyben az apát mobiljával temetik el és a temetés pillanatában valaki felhívja őt, a rózsaszín párduc csengőhangja meg egyre halkul a ráhulló föld alatt – is úgy foglalja magába, hogy szomorúsággal színezi át őket. Azokon az értelmezéseken túl, amelyeket a szöveg kikövetel az olvasótól (és amelyek sokszor tűnhetnek úgy, mintha egy filológiai társasjáték keretén belül szerveződnének), Garaczi regénye egy (két) kapcsolatról, annak igazságairól és gyávaságairól beszél, érzékeny természetrajzát adva a különféle szerelmeknek és kötődéseknek, az elidegenedésnek, az egymáshoz való közelkerülésnek, mindannyiunk által ismerős állapotok és helyzetek leírásaiként (és ebben, illetve a prózavers formáin keresztül távoli rokonságot mutat Oravecz Imre 1972. szeptember című szövegével): „nem veszekedtünk gigivel, csak egyre többet hallgattunk, őszintétlen, rossz, nyúlós csöndek, nem egymásért, hanem egymás mellett kezdtünk élni, tettük a dolgunkat, műviség, finoman kiegyensúlyozott, de céltalanul működő gépezet, éjjelenként neteztem, idegenekkel cseteltem órákig, kivárás, a konfliktusoknak, akár az élőlényeknek, megvan az élettartamuk, de jelentkezett még egy zavarba ejtő mozzanat, kezdtem nem látni, hogy gigi szép, szépsége bezárult, mint egy kagyló, úgy néztem rá, mint egy tárgyra”.
A történet, a regény, ahogy a vége felé közeledünk, és még inkább: ahogy visszalapozunk és visszaközelítünk, keresztül-kasul olvassuk a szöveget, áttetszővé válik, elbizonytalanítja az olvasót a szereplők, a történet és a szöveg egyértelmű egymásravonatkozása tekintetében. Nem tudjuk meg véglegesen ki beszél (ír), kinek a bőrébe bújva – és ki(k)nek a bőrét viszi vásárra. A metaXa az Én-től az X felé közelít, hogy egy jelentéktelennek tűnő eseménynél érjen véget, egy veréb felröppenésénél, miközben a narrátor, az emlékező, a leíró pozícióváltásainak mentén a történet valóságával és fikciójával játszadozó nyelv működésének nyomai válnak láthatóakká.
S hogy miért ez a cím? Talán mert a metaXa ezt a titokzatos X-et, a semleges tényezőt rejtjelezi és emeli ki magából. A metaXa az elmaradt, ám mégis megtörténő vallomástétel helyét és pillanatát jelölheti: elmaradt, mert az elbeszélő giginek nem tette meg („este gigivel az alibiben, nagy levegőt veszel, hogy elkezdd, hogy belefogj a vallomásba, aztán iszol még egy pohár metaxát, mint egy alvajáró, hogyan fogod ezt magadnak megbocsátani”) de önmagának igen („félixet úgy égeti végig a szesz, hogy érzékeli nyelőcsöve, gyomra, belei helyét, formáját, térfogatát, mintha önmagába látna vele” – kiemelés tőlem, V.A.). Mert amikor Zsolttal felhajtják a metaxát, mindig azt mondják: „ex” – volt.
A meta a reflexiót jelző előtag: a metaregény az írásról való írás, amely végső soron paradox, hiszen soha nem érheti el azt a külső pontot, ahonnan teljességében ráláthat működésének és létrejöttének módjára: de valamit megtud róla – mint ahogyan a zenész férfi szerint sem „az abszolút hallás fontos, hanem a különbségek abszolút meghallása a fontos, a hangzásbeli eltérés, a hamisság meghallása” –, és szerencsés esetben ezt a tudást közvetíti is.
(Garaczi László : metaXa. Magvető Kiadó, 2006, Budapest)
