A tavalyi a nagyjában-egészében sötét „generációs” regények emlékezetes évének mutatkozik. Hiszen Totth Benedek Holtversenye és Potozky László Élese mellett Márton Evelin új munkája is feltétlen ebben a vonalban említhető, ilyenformán pedig lassan már olyan „méretű” jelenségről beszélhetünk, mint korábban az aparegények kapcsán. Nem egyszerűen csak azért, mert valamiféle felnövéstörténetet mond el mind a három – vagy talán pontosabb, hogy azt, ami egy felnövéstörténet helyére kerül –, hanem mert mindegyikben erős vonásokkal rajzolódik meg a sötét oldal: a bűn, az üresség; nagy szerepet kap a szex és a drog, és több-kevesebb mértékben mindegyik fontos része az erőszak. A Holtverseny ebben kőkemény és következetes, Potozky könyve szintén kemény, de talán kevésbé következetes, míg Márton Eveliné következetes, de nem kemény. Vagy máshogyan, mint a két másik elbeszélő könyve. Nem kívánom persze összehasonlításban, vagy rossz ízű méricskélésben oldani a lényeget, de mégiscsak érdekes mozaikdarabkák rakódnak egymás mellé a három generáció három világban zajló zülléstörténeteiből.
Mert hát valamennyire Márton Evelin könyve is erről szól. Az elbeszélő-főhős, Anwar kontinenseken át indázó történetében a szexualitásba és a drogokba kapaszkodik, hogy zavaros énképét tisztába tegye: félig-negyedig afrikai az őt felnevelő magyarok között Romániában, ahol azok is olyan „idegenek”, s akik ráadásul nem vér szerinti családtagjai. A kincses város mellett a fővárosban és a tengerparton tölti élete egy részét, nem boldogtalanul, ám mindenképp idegenként, félbolgárok, tatárok és persze „egész” székelyek és románok között, míg aztán el nem megy Afrikába – ahol viszont ő lesz az európai. Ennél már csak személyes viszonyai zűrzavarosabbak, hiszen aki férfivel csak kapcsolatba lép, az az apa és a nagyapa kivételével, szinte mindig szexuális, vagy legalábbis szexuális töltetű kapcsolat is lesz, amelyhez a legtöbb esetben szerelem (gyanúja) is társul. Ha pedig nem szerelemé, akkor erőszaké, mert van, aki ezt is megpróbálja. És a férfiak mellett még ott vannak a nők – a könyv a szabad szerelem könyve minden tekintetben. És hát ahogy van, a szabadságé, annak hiányáé és feltétlen szükségességéé.
Sokkal pontosabb szavakkal nem lehetne összefoglalni a regény cselekményét, hiszen úgy mesél rengeteg történetet Anwar, hogy abból lineárisan vezetett főszál alig is emelkedik ki: egyszercsak elkezd beszélni, majd valahol abbahagyja. Addig ugyan nagyon sok mindent elmesél magáról és az övéiről – barátairól, rokonairól, szerelmeiről, akik olykor az előző kategória valamelyikébe is beletartoznak –, mégis keveset tudunk meg róla. Bár valószínűleg éppen ez is az elbeszélés fő vonatkozásai közé tartozik: minél többet él, láthatóan csak azért, hogy valahol megtalálja magát, annál kevésbé tudja, valójában ki is ő.
Finom poétikával megalkotott regény a Szalamandrák éjszakái, lebegésszerű dikciója láthatóan nem arra teremtetett, hogy egyfolytában pörgős eseménysort vetítsen egy nyughatatlan kompánia zűrzavaros és vészes napjairól. Gyakorlatilag egy-egy kimerevített állókép Anwar visszaemlékezéseinek kiindulópontja: kertekben, vendéglőkben, a tengerparton vagy egy afrikai hegyorom kutatóintézetében ül, áll vagy hever Anwar, s idéz emlékfoszlányokat, történeteket, meg-megszakítva, újrakezdve, folytatva – sok mellékszállal, esszébetéttel. Ez a lebegés aztán hol jó, hol nem. Mert kétségtelenül el lehet veszni a regényben pozitív, de akár negatív értelemben is. Anwar önpusztító-önépítésében nem könnyű felfedezni, hogy a stációk merre vezetnek, vagy akár azt is, hogy milyen sorrendben, ok-okozati rendben követik egymást.
Bizonytalansága és zavarodottsága egyrészt nyilván a fent említett sokszoros, mindvégig reflektált kisebbségi helyzetéből fakad. Másrészt a regény felütésekor nagy betegségen van túl, s a betegség okát, okait a múltban (is) keresi. Egyfajta eltűnt idő nyomában lohol, mégha homályosan is rajzolódnak ki ennek konkrétabb céljai. A betegség-egészség, halál-élet ellentétpár Thomas Mann-i dilemmája cseng vissza Anwar válaszkereső lendületében. Két életre szóló meghatározó barátja, Kajgal és Milen mutatják a két felet, amely Anwarban egyben megvan, külön: Kajgal a tatár költő, aki állandóan úton van, épp ezért láthatatlan, talán meg is halt, talán „csak” végleg eltűnt – s vele „szemben” Milen a félbolgár-félmagyar gyógyszerész, családi patikával, polgári életet álmodó feleséggel. Ugyanakkor más megvilágításban Kajgal erős személyiség, sajátos költői halálesztétikával, de állandóan egymásra tromfoló sikereket elérve az életben, míg Milen, akit szakmája is a gyógyításhoz, gyógyuláshoz, egészségességhez köt, mégis inkább tűnik gyengébbnek, halandóbbnak. Hármójuk minden lehetséges szexuális párosítása megtalálható a lapokon, s bár ennek az érzelmekkel telített szexusnak gyakran féltékenység is az eredménye, hármuk viszonylatában ez nem annyira kitapintható.
És itt jön egy újabb, az előzőnél talán erőteljesebb bizonytalansági faktor a képbe: igazából e három főszereplő egyetlen egységet alkot a regényben, s amikor ez az egység (a címbéli szalamandrák csapata) felbomlik, Anwar is láthatóan megzuhan. Az egységet nem csak ez az attitűd-változás jelzi, hanem a szerelmi életük szerepcserés helyzetei mellett a szövegbeli cserék is mutatják: nem szabad megfeledkeznünk a könyv alcíméről! Időnként Milen veszi át a szót, naplójegyzetei Anwar esszéisztikus megszólalásaihoz állnak közel, bár jóval egyszerűbbek azoknál. Naplójegyzetei feltárják millió sebezhetőségét, az élet alapvető kérdéseit illető tanácstalanságát.
Ha a generációs narratívát, e kritika felütésének értelmében, következetesen akarjuk végigolvasni, akkor leginkább tanácstalannak és elveszettnek ismerjük meg a könyvbeli nemzedéket. A szabadságkeresés annyi korlátba ütközne, ha azokat komolyan vennék, hogy lehetetlenné tennék az életet. Anwar többszörös kisebbségi sorsát erős férfiak között éli meg erős nőként – nem véletlen, hogy neki lesz ereje elbeszélni az egész históriát.
Sajnos ennek a históriának akadnak sebezhető pontjai: az említett negatív értelmű elveszés talán többször következik be a kelleténél, amiért az ismétlődő alaphelyzetekből (a Sárga Part, egy-egy kocsmakert vagy az afrikai kutatóközpont) való indítás, a sok ide-oda indázó szereplő mellett a helyenkénti kevés cselekményesség is okolható. Ezen túlmenően néhol talán túlságosan a szerző belső ritmusát követi a szöveg központozása – a váratlan helyen kitett vesszők egy darabig kérdéseket tesznek fel az olvasónak, egy idő után azonban már inkább hibáknak tűnnek.
Ezzel együtt azonban nagyon finom, érzékeny, poétikus szőnyeget sző Márton Evelin a regényben, melynek könyvtárgykénti igazán szép kivitelezésére csak azt lehet mondani, hogy a tartalomhoz passzol a forma (kár, hogy nincs egyértelműen feltüntetve, ki készítette a belső grafikát). Talán nem ez lesz majd pályáján a legemlékezetesebb szöveg, ám mindenképpen fontos világleletet mutat meg: a belső és a külső korlátokat le kell bontani, hogy a boldog élet lehetséges legyen.
Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái. +Milen könyve. Bookart, Csíkszereda, 2015.
