Egyáltalán nem illik rá Franz Schubert 9. („Nagy”) C-dúr Szimfóniájára a kevéssé ismert megjelölés, az azonban tény és való, hogy koncerttermeinkben elég ritkán hallható. Terjedelmében, intenzitásában, témagazdagságában egyaránt „nagy”, nincs is olyan karmester, aki számára ne volna igazi feladat – vagy újabb keletű divatszóval: kihívás – a D. 944-es megszólaltatása.
Bonyodalmas mű, nemcsak zeneileg, de zenetörténetileg is. A 20. század végéhez közeledve vált egyre tarthatatlanabbá a vélekedés, hogy a schuberti „Kilencedik” a szerző utolsó életévében – a harmincegyedikben! – készült volna, s ezért (?) művészi szintézisként kellene rá tekintenünk. A keletkezésmítoszt az a nem teljesen bizonyítható tény – ezért pontosabban vélelem – rengette meg, hogy Schubert 1825 nyarán és őszén írt, majd 1826-ban a bécsi Zenebarátok Egyesületéhez benyújtott munkája voltaképpen ez a „nagy” C-dúr szimfónia volt, nem pedig egy elveszett, rejtélyes „gasteini szimfónia” – amely ráadásul saját számot kapott Schubert műveinek jegyzékében, a Deutsch-katalógusban! S így nem lehet igaz, hogy élete utolsó évének termése, minthogy Schubert 1828-ban halt meg. (A bonyodalmak persze a számozás körül sem maradnak el. Ma német nyelvterületen hetedikként, az imént említett D-jegyzékben nyolcadikként, angol nyelvterületen pedig kilencedik szimfóniaként ismert.)
A hatalmas kompozíció utóélete voltaképpen tíz évvel szerzője halála után kezdődött. Schubert közismerten hányatott és szakmai elismeréseket csak módjával hozó életében tudniillik ez a szimfónia sem került nagyobb koncerttermi nyilvánosság elé, így jó ideig egyéb kéziratok között lappangott (1828 után a zeneszerző bátyja, Ferdinand által őrzött hagyatékban). Robert Schumann „fedezte fel” a partitúrát, átadta Mendelssohnnak, aki 1839 márciusában a szimfóniát be is mutatta Lipcsében. „A késés mégis végzetes volt – írja Dolinszky Miklós. – A szerző halála és a bemutató között eltelt tíz év elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy meghonosodjon a dalszerző Schubert kliséje.”
Igen, Schubert – a valaha élt „legköltőibb zenész”, ahogy Liszt jellemezte – a szalonokban, vagyis a korabeli zenei kultúra kánonalkotó „jobb helyein” valóban szinte beleragadt a dalszerzői besorolásba. Nem csoda! A liedek bőséges sorozatát író Schubert tényleg a műfaj halhatatlanja, legalább annyira, mint amennyire Beethoven a szimfónia zsenije. Schubert oeuvre-jében a szöveg nélküli zene – s ekként a szimfóniák két tömbre osztható sora is – sokkal inkább tükrözi a klasszikus kompozíciós elvekkel való szakítás vajúdását. Mára viszont már az sem tartható nézet, hogy a „nagy” C-dúr szimfónia a beethoveni Kilencedik ellenszimfóniája lenne (ezt vélhetőleg az önkényesen kezelt 9-es szám bűvöletében találták ki azok a zenetörténészek, akik az időben egymáshoz valóban közeli két kompozícióba a rivalizálás bizsergető lehetőségét akarták belevetíteni).
Schubertet tehát zenekari szerzőként valóban fel kellett fedezni. Első hat szimfóniája még a klasszicizmus hagyományos és elég sematikus étosza szerint, „problémamentes egyenletességgel” (Dolinszky) sorjázik. Majd töredékek következnek, mintha legalábbis a keresés zegzugos ösvényeit próbálgatná a zeneszerző. Van ugyan befejezett, de egészében hangszereletlenül maradt szimfóniakorpusz is, de az első hat és az utolsó jelentős szimfonikus kompozíciók között kétségkívül időbeli és stílusbeli törés áll fenn. A dalok „termelése” ugyanakkor folyamatos, és a társasági zene énekelt válfajainak ázsiója töretlen.
A „Nagy” C-dúr Szimfóniát nemrégiben Kolozsváron is játszották. A helybeli filharmóniai zenekart Christian Kluxen vezényelte, kiválóan, magabiztosan, precíz „Schubert-ismeretről” tanúságot téve. A szerkezeti párhuzamokat, a hangnemi különlegességeket – így például a dúr és moll témák közötti kontrasztokat – nyomatékosítva, tempóban árnyaltan interpretálta a kolozsvári zenészekkel ezt a remekművet. Különösen magasztos teljesítményükkel a fúvóskarok olyan Schubert-szimfóniát hoztak a kolozsvári közönség elé, amelyre minden zenekar és minden karmester büszke lehet.
