II
A hangzásról pedig a megértőbb barát, Albert Camus, a szóbeszéd szerint azt mondotta: Koestler nem beszéli a franciát, hanem szétrancsírozza. (Szelíd fordítása ez a szájhagyomány szerint így hangzó mondatnak: il parle pas le français, il le massacre.) Algériaiként, ekként vidékiként, totalitárius elmebajok ellenségeként Camus mindenesetre megértőbben figyelte, hallgatta a furcsa, mert közép-európai európait, mint mások. Majdnem úgy, mint a németként párizsi Manès Sperber, ki a Koestleréhez hasonlítható pályájának emlékezetét szintén megírta (mi a huszadik nevű furcsa század megértéséhez szintén nélkülözhetetlen), s aki aztán kiadója lett franciául a Koestler-könyveknek, angolból készült francia fordításaiknak, amelyeket Koestler gondosan s bosszankodva átnézett. Velejárója ez a bosszankodás a többnyelvűségnek. (Koestler a német fordításokat is átnézte, ugyanígy.) A hangzás meg, a háttérben, alkalmilag mégis vállalt, egyébként inkább elhárított előadásokkal együtt, mindvégig megmaradt. Irásban is. (Azért írok, mondta volt pár éve, franciára váltott magyar íróként, Gallimard-szerzőként Almásy Eva, mert írásban nincs akcentusom. Magyarként párizsivá lett professzor felötlő s elmesélt emléke a hetvenes évekből, midőn épp professzorrá válóban volt, s kollegája így szólott: de hát neked épp olyan az akcentusod, mint a Koestleré).
Az írásban is megmaradó akcentus más, mint a szóbeli, mely, gondolnám, az előbb idézetteknek ellentmondva s gyarló tapasztalataim szerint, elveszíthető mégis. A másik s mélyebb valami, mely nem akcentus immár, hanem bonyolultabb dolog, megmarad. Erről mondta Koestler, hogy ő európai volna. Ugy, ahogyan azt Közép-Európában tanulta. Ott, ahol – mert mégiscsak a peremen – Európa a szellemi értékek térképén azonosítható hely, hová eljutni szükséges, más-más induló helyzetből. Tehát nyugat-európaiul (franciául stb.) ugyanúgy cél, mint magyarul. Ez az „ugyanúgy” volt a kérdés, mely miatt Koestlert bosszantotta angolul, franciául egyaránt mindvégig azonosítható akcentusa. Attól függetlenül is velejáróként meg az, ami a gondolat vezetésének módjaként, akcentustól függetlenül, mint az észjárás akcentusa, megmaradt: a régi Közép-Európából hozott rend, mely szerint civilizációs érték s ekként elérendő dolog Európa.
III
Úgy látta, ez a civilizációs értékrend hibbant meg a totalitárius rendszerekkel. S büszke volt rá, joggal, hogy könyveit egyik is, másik is elégette. (Náci meg kommunista karikatúra is szemlélteti.) Megváltó hit fűtötte mindkettőt. A náci változat helyiérdekűen német s ködösen misztikus volt, mihez tüstént s óhatatlanul társult a fajgyűlölet. Koestler, megváltást keresve, ezért is vélt magára találni az egyetemesnek tetsző másik, világi hit-rendszerben. (L. ehhez: Eric Voegelin: Politikai vallások – Die politische Religionen, 1938 /Bécs, majd Stockholm/. Voegelin a könyv megjelenésének évében menekült el Bécsböl.)
Koestler a világi hit-rendszerhez, vagyis a kommunizmushoz csatlakozott. Megismerte, a Sötétség...-könyvben is elemezte s leleplezte. Ezután fordult antropológiai kérdések felé. A hozzájuk vezető utat mondja el az önéletrajz.
Az önéletrajz több kötetből áll. Ezek az utóbbi években végre magyarul is megjelentek (az Osiris Kiadónál). A magyar kiadás jegyzeteket nem tartalmaz. Nélkülük viszont számos rész nem követhető minden részletében. Koestler a viszontagságos század majd’ minden fontosabb szereplőjét ismerte. Önéletrajza vallomás is, önvizsgalatként, számadás is egy közép-európai értelmiségi útjáról a totalitárius rendszerek évszázadában. Az önéletrajz magyar kiadása épp a közép-európai olvasó számára hiányos. Koestler „nyugatiként”, angolul beszél valamiről, amit igazán megérteni közép-európaiként lehetett. S amiről aztán épp a megértés forrás-vidékén kellett hosszan és rondán hallgatni. Emiatt fontos, hogy végre van magyar kiadás, emiatt kár, hogy nem kísérik jegyzetek. (Például az új francia kiadás /Oeuvres autobiographiques, R. Laffont,Bouquins, 1994, 1405 old./ a sajtó alá rendező Phil Casoar jóvoltából ezer fontos részletről nyújt felvilágosítást.)
Az önéletrajz ott áll meg, amikor Koestler Angliába érkezik. Vagyis: különös módon hazatalál. Illegálisan landolt, így először is pár hétre börtönbe zárták, Pentonville-ben. Ha az európai börtönök útikalauzát kellene megírnom, mondja erről a Franco generális spanyol börtöneit, a francia internálótábort megjárt s a Gulagról elég pontosan értesült Koestler, akkor Pentonville három csillagos volna. Levonja hát a következtetést: amelyik országban ilyen egy börtön, akkor ott kell élni, abban az országban.
