BALÁZS TIBOR
Három kívánság
(András fiamnak küldöm,
2013-ba)
– Fáraó, adj nekem vizet,
kitikkadok, úgy tűz a Nap,
egy korty vizet, csak inni adj,
valamely Isten megfizet,
avagy örökkön élni hagy.
– Adok, te kis hamis, adok,
vizet is kapsz, életet is,
csak ne rinyálj, csak ne zsarolj,
ne zsarolj: „sok a gyermeked”,
több itt a kő, több, szanaszét
kövekbe botlik meztelen
lábam ezen a szent helyen,
ahol áll majd a Piramis,
hordd a követ, te kis hamis!
– Királynőm, adj nekem vizet,
elszáradok, tűz rám a Nap,
csupromba csak egy korty vizet,
Egy Igaz Isten megfizet,
vagy örökébe befogad.
– Adok, te kedves jómadár,
neked a víz, a víz kijár,
csak ne könyörgj és ne zsarolj:
szomjúhozik négy gyermeked,
szomjúhozik négy gyermekem,
phán-tász-má-go-ri-á a neve
a kórnak, csodadoktorok
vájkálnak majd bele, bele,
nékem, lásd, több az ellenem,
az ellenem trónomra tör,
kardod forgasd és záporozd
a nyilakat, s ménköves esőt
szórj szét, mert te is láthatod,
imbolyog trónom és remeg
a korona szent fejemen,
véred is add, kell az nekem,
glória kell, és félsz legyen!
– Gyermekem, adj nekem vizet,
három éve nem láttalak,
már úgy kereslek, mint a vak,
ujjbegyemmel kereslek én
Téged, a kövek szegletén,
homokban vérző köveken,
hol a Fáraó megpihen.
Te bújkálsz trónusa mögött,
Királynőnk gyakorol kegyet,
ha kijöhetsz, s megmutatod:
ujjammal érintem sebed.
Isteni helyen, ott lehetsz!
Három éve, hogy tart e hecc,
Téged, hogy ne érintselek
(én Krisztusom, köpönyeged…),
szemmel, hogy ne is lássalak,
látomásomra fussa csak,
analitikus veszi meg,
és ne foghassam meg kezed,
távol légy, mint e költemény,
távolabb, mint az égiek.
Dudus Fiam, láttam veled,
bejártunk sok-sok piramist,
lebegtünk Ég és Föld között,
emelgettük a köveket,
megemeltük Isten helyett,
de most adj nékem, adj vizet,
Égbe vittük a piramist,
mi vittük azt az Égbe fel,
kettőnk közös erejivel,
három éve, hogy lezuhant,
csak kőhalom, emitt, alant,
s most cipelem a köveket,
fáraónknak , az Úr helyett.
Három éve, hogy kis kezed,
kiráncigálták kis kezed
az enyémből, ne fogjam én,
nem igevers, csak költemény,
amit itt Apa alakít,
hogy nem vagy, nem lehetsz Te itt.
Mégis, Fiam, Te adj vizet,
ketten vívtuk meg a csatát,
Fiam, mi ketten, lucskosan
a vértől, mi a tőrbe’van,
vérből a tőr és a szike,
és meleg gyermekvér csorog
Királynőnk trónusa körül,
ő édes álomba merül,
visszahoztuk a koronát,
ő édesdeden szendereg,
megvívtuk a játszi csatát,
halálocskával, ideát,
meg néha ott is, odaát.
Fiam, versemből odalett,
hozz nekem markodba’ vizet…
Fák, hajnaltájt
Az udvaron ezüstfenyő,
Isten keze ültette el,
árnya benő az ablakon,
árnya is Urunktól vagyon,
nem égi hulladék, se jel.
A házra a fény felfeszül,
falain kúszik fel a kék,
fákat mosdat a kék, a zöld,
s a hajnalpír is odaég.
A házban négy apró gyerek
a hajnalfényben szendereg,
s békésen alvó szilvafák
nyújtózkodnak a ház felé,
a fehér kerítésen át.
A házban két lány, két fiú,
az anya, és a virradat
fény-árnyjátéka arcukon,
mi Krisztus után ránkmaradt.
Fenyő az udvaron, fenyő-
fa ágaskodik fel
az ablakig, hol négy gyerek
álmában is eléri, el,
az ágait, kezeivel.
A kút vize ezüstfenyő
alatt csillan, csobog bele
az Égre mázolt Semmibe,
s mi volt, mi nincs, az összenő.
Fess ez a hajnal, Istenem,
ahogy éjedből kémlelem.
A kertben zöldell, zöld a fű,
tombol a zöld a fövenyen,
s szétdobálva emitt, amott
balta és szekerce pihen,
s csillan a fűben a jatagán,
mit markos kéz odavetett,
és bárd szórja szét azt a fényt,
amit Atyánk ráengedett.
Fitt ez a hajnal, Jó Uram,
bár nem felé vezet utam.
A fenyő alatt ott a kút,
vizében poshad már a kék,
a kék, a zöld játéka ring
gyermekszemekben, és az ég.
S az ezüstfenyő megremeg,
levelein reszket a dér,
az ezüstfenyő négy gyerek
látomásában égig ér.
S a gyerekek úgy ébrednek,
hogy reszket már a levegő,
mert nem lehet azt mondani,
kiejteni, hogy „énteő”,
hogy „ő”, azt szólni nem lehet,
a balta odavettetett,
s szekerce, jatagán oda,
a bárd is, s mint írva vagyon:
a balta odavettetett.
Fenyő alatt a kút vize
csobog a mosott Semmibe,
s a kút vize is mérgezett,
vagy az volt, vagy csak az lehet.
Ez a hajnal már nem enyém,
s nem enyém ez a költemény,
zárósorát is visszakérem
az Úrtól, ha leül beszélni vélem.
Hajnalban döntik ki a fákat,
engedjétek hozzám a Családapákat!
Játszóterek
Van egy játszótér a Pilisben,
ahová, Apa, nem jöhetsz.
A hinta itt az Égbe száll,
a Nagykevély lábainál
megáll, s te ecc-pecc, elmehetsz!
Mondják, van másik játszótér is,
gyümölcstől ékes almafák
nőnek ott titkon, s azt regélik
örökbe fogadt angyalkák:
Az Éden megtelt és bezárt.
Játszótereken kívül nincsen
gyerek! Ott egy-két apa ténfereg.
S te nem vagy itt e kedves téren,
veled játszani hogy lehet?!
..........................................
Egy kiszuperált libikókát
mos a pilisi, kéklő pára,
s ennyi volt, Apa, ez volt mára,
Isten ott hintázhat veled.
