"tanulja az ég a földet"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 9. (695.) SZÁM – MÁJUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A szellemi határzár
Varga Melinda
A lelki Trianonoktól oltalmat nyújtó vers a hazám - beszélgetés Eszteró István költővel
Borsos J. Gyöngyi
Bajor Andor palackpostái
Hajdú-Farkas Zoltán
Babás álmok
Fekete Vince
SZÉLHÁRFA - 99+1 haiku
VASILE ERNU
Elöljáróban
Benő Attila
Versek
Ovio Olaru
az anatómia egy magasabb tudományág
FISCHER BOTOND
Isten. Torzó.
Mechiat Zina
Száraz jég
Haklik Norbert
Platóni űrutazás pravoszláv tömjénfüsttel
Balázs Tibor
Versek
Szőcs István
Származni, hej! (I)
Bakk Ágnes
„Ebben a szakmában egy kicsit mindenki elmebeteg”
CSUSZNER FERENCZ
Kórházi tanmese, tapssal
Benke András
Fémhuzallá nyúló árnyékok
Bartalis-Kádár Gellért
Kikeletre várva
Codău Annamária
Kézikönyv egy életműhöz
Jakabffy Tamás
Világpolgár és bolsevik hazafi – Prokofjev
Portik Blénessy Ágota
Nem csupán sejteni, de tudni a világot
Hírek
 
Szőcs István
Származni, hej! (I)
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 9. (695.) SZÁM – MÁJUS 10.

Mottó:
Karaibok mindig voltak, csak
kezdetben nagyon kevesen...
(Kolumbusz-előtti szájhagyomány)

I.
Egy származás, ha minél távolabbi, minél titokzatosabb és ellenőrizhetetlenebb, annál romantikusabbnak tűnik! Azonban nemcsak abban az értelemben, ahogy bizonyos fajta tudományosság és ideológia ezt megítéli, vagyis, hogy a romantika (romantizmus meg romantizálás), egyáltalán a romantikus életfelfogás és történelemszemlélet csupa nagyzolás, hősködés volna meg csupa póz; a jobb esetekben is a képzelet korlátlan csapongása meg ilyesmi, érzelmi zavarok átültetése  „a szívből az agyba” ennél „komolyabb” és „életbevágóbb” jelenség! A romantika a lét távlati feltételeinek biztosítására törekszik! Ha a környezet súlyosan ingerszegénnyé válik, fellép az elvágyódás, a romantika első lelkiállapota! Ennek következménye aztán a „kalandvágy”, és aztán sorra a különböző romantikus lelkiállapotok és cselekvések lépcsőfokai.
Mivel azonban az elvágyódás nyomán többnyire nincs kilátás kalandra, az ember nekifog a megszokott, megunt, elsivárosodott környezet átalakításának: ahogyan az egysejtű amőba is felkavarja nyúlványaival maga körül az áporodott vizet!
Az első lépések közé tartozik az ábrándozás valami különleges származásról, és: a heves, perzselő irigység mások állítólagos, különleges származása iránt, és, sajnos, gyakran az ebből kifakadó gyűlölet is! Sajnos, nemcsak egyének vagy családok, hanem népek és népfajok között is! A középkor germán, szláv, arab népei még megtehették, hogy a latin–görög ókor hagyományaiba belemerülve, valamint a kereszténységbe, túltehették magukat esetleges „vad”, vidékies, szegényes származás- és emlékcsökevényeiken, s „felzárkózhattak”, büszkén megvethették a többi földrészek „vadembereit”, akiket, akkor, a középkor végén kezdtek felfedezni.
Ám a büszke „európai öntudat” az újkorban megrendült: lassanként bebizonyosodott, hogy a görög–latin gyökerű európai kultúra csak „tanítvány”, és nem is nagyon eredeti folytatója az Ókori Kelet, Elő-Ázsia és Észak-Afrika művelődésének. És jött a Pánbabilonizmus korszaka, jaj!
Annál nagyobbat robbant, amikor felfedezték az óindiai műveltséget! Utána meg a többit. Érdekes, ettől kezdve a népfajok vagy a nagy „származási egységek” kettős neveket viselnek: indo-iráni, indogermán, indoeurópai, sémi-hámi, ural-altáji, finn-ugor stb. (Azóta aztán történnek szétválasztási kísérletek; pl. az urali leválasztása az altájiról!)
Bámulatos dolgok derültek ki: Például a görög hitregék ős-hőséről, Prometeuszról, aki lelopta az égből a tüzet az emberiség számára, s azért bűnhődött! Hát az óindiai, szanszkrit nyelvből kivilágosodott, hogy neve az ős-tűzgyújtó szerszámnak a divinizálása: azt meg úgy hívták, hogy – pramata!
És ahogy szélesedett a tudomány látóhatára vissza a múlt felé, a mai emberiség származástudata – már ami a tömegeket illeti – egyre zavarosabb lett! És egyre ingerültebb! És egyre csak erősödik, áttevődve a síkokra; például – művelődési örökségek kisajátítására.
Nem csoda, hogy az okos ember igyekezett ezen felülkerekedni. Ezt szemlélteti mottónk is. És egy ugyanolyan szellemű anekdota: a XIX. század francia arisztokrata társaság tagjai azon vitatkoztak, melyikük családja a legrégebbi a történelemben? És akkor egy herceg könnyedén odavetette: Mi oly régiek vagyunk, hogy egyáltalán nem is származunk!

II.
Manapság kénytelen-kelletlen mindég erre a szellemeskedésre kell godolnom, mert nem elég, hogy régente is annyi mindent kellett olvasnom a székelyek származásáról, újabban is folyton-folyvást új elmélkedések látnak erről napvilágot, úgyhogy az olvasóban ki kell alakulnia annak a meglátásnak, hogy a székelyeknek, tulajdonképpen, csak egyetlen történelmi tette, tulajdonsága van, hogy: – származnak!
Aki nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, annak elképzelhetetlen, hogy „tudós” minősítéssel és ranggal bíró személyek, valahányszor a székelyekről irigálnak, miért nem kísérleteznek azzal, hogy a „székely mivolt” meghatározásánál egybevessék annak összes jellemzőit, és ezeket egymással szembesítve tárgyalják? Így, például:
1. Vajon más népeknek, amelyek különböző korokban és egész más történelmi helyszíneken a „székely” nevet vagy hozzá hasonló neveket viseltek, van-e valami közük, kapcsolatuk a székelységgel? A hajdani bolgár–török „eszegel” népségen kívül is? És vannak-e, léteztek olyan helynevek, amelyek a szélsőségesebb idegeneknek tűnő népcsoportoknál közösek?
2. Ha a székelyek eredetileg nem magyar nyelven beszéltek volna, hol, kitől és mikor tanultak meg magyarul egy oly állam peremvidékein, ahol az egyház nyelve, a hivatalosságok nyelve latin volt? És hangtanilag tekintve egységes székely nyelvjárás nincs, de a Székelyföld különböző tájegységein kb. ötféle nyelvjárást beszélnek, amelyek külön-külön megfelelnek egy-egy máshonnan ismert magyar nyelvjárás hangtani jellegzetességeinek!
3. Mivel egyetlen bizonyíték sem létezik arról, hogy a székelyek valaha is más nyelvet beszéltek volna, mint a magyart, miért nem sorolták őket a magyarok közé? – lásd például az erdélyi „három nemzet” unióját 1437-től.
4. Miért viseltek a székelyek csak fekete kucsmát, a csángók meg fehéret? Miért énekli a csángó lány az elsők közt felgyűjtött csángó népdalban, hogy inkább meghal, de székelyekhez nem megy feleségül? Miért a csángók kigúnyolása egyes székely rétegeknél?

III.
Kezdjük hát a nyelvjárásokkal! Például a háromszéki beszéd egyik fő jellegzetessége, hogy az e hangot többnyire á-nak ejtik: a „kásárvás mindánit náki!” (Hasonló, ha nem is ennyire erőteljesen használt kiejtésre találni pl. Veszprém megye egyes tájain!) Ez a jelenség, hogy e:á, felfele is terjedt az Olt mentén; ezért bosszantják azzal a csíkiakat is, hogy „álrápült a várébmadaar”, mivel élnek ott egy olyan á hanggal, amely tulajdonképpen egy nyújtott a, azaz: aa! Ezért tört ki  hajdanán nem egy verekedés, ha valaki hangosan közölte a vásárban, hogy „na, megjöttek Gyergyóból a szárhegyiek!”
A gyergyói nyelvjárás már egészen más, talán legközelebb áll a magyar köznyelvhez, ám azért még a múlt század dereka táján is lehetett ilyesmit hallani, hogy a „felső” szót például így ejtették: „féésü”, rövid ü-vel. A Nyárád- és a Kisküküllő mentiek szinte már palócosan „áznak”: például: „ápád elment kászálni!”: Kivéve, persze, a Marosvásárhely környékieket, akik teljesen átvették a mezőségi a-zást: „A Marasnál mazagnak az oroszak!”
(Az első világháború alatt IV. Károly király Vásárhelyre látogatott és Hernády György alpolgármestertől azt akarta kérdezni, „milyen a város?” Ám gyengén beszélt magyarul, s így kérdezte: „milyen a varas?” Bernády azt hitte, hogy a Marasról, azaz a Marosról érdeklődik, s így felelt: „Hol kicsi, hol nagy!” (Ez egy ideig szállóigévé is vált a városban.)
Az udvarhelyiekről szólva, bár az sem tökéletesen egységes nyelvjárás, nagyon jellemző egy régi anekdota! Egy bukaresti vendéglőben székelyek mulatnak, ám amikor elkezdenek magyarul énekelni, a vendéglős odaszól a magyarul is tudó pincérnek: Menj oda, és mondd meg nekik, ha tovább énekelnek, kitesszük őket az utcára. A pincér megy, és mondja. Az egyik udvarhelyi felkacag: „Tük münköt? Haha! Münk! Tüktököt!” A pincér zavartan megy vissza a gazdához: Az a probléma, hogy ezek törökök, csak törökül beszélnek!
Az a kérdés tehát, hogyha a székelyek egyrészt különböző nyelvjárásokat beszélnek, másrészt, ha a nyelvjárásokat máshol is beszélik, akkor, mégis, honnan tudjuk, hogy a beszélő székely?

(folytatása következik)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében