Ez a nyár is lassan a vége felé közeledett. Augusztusban már nem volt olyan kibírhatatlan a hőség, mint júliusban.
Összesen vagy tíz hónapot tölthettünk ebben a cellában. Az egyik délelőtt, augusztus végén vagy szeptember elején, ki tudja, miért, sürgősen kiürítették az egész felső emeletet és a politikaiakat levitték a 8-as számú szobába. Ez lent az alagsorban, amolyan pinceszerű helyiség volt. Kint az udvaron a két alacsony ablak alig 15-20 cm-rel lehetett feljebb a talaj szintjénél, így a helyiséget jócskán az anyaföldbe ágyazták. Eredetileg raktárhelyiségnek szánhatták, burgonyát tárolhattak benne télire, most rabokat zsúfoltak bele.
Hosszában bent mindkét oldalon egy-egy kétemeletes ágysor volt, közöttük alig egy méter széles folyosószerűség. Ebben a meglehetősen szűk térközben sétálhattunk naponta. Gyakran tíz-tizenketten mentünk libasorban; amikor a legelső a térköz végére ért, mint a katonaságnál, mindnyájan hátraarcot csináltunk és folytattuk a sétát ellenkező irányban. Aki közben beleunt vagy belefáradt, kiállt a sorból, helyébe mások léptek.
A szoba lakói jórészt az 1958 nyarán Szamosújvárról odaszállítottak voltak. Most a legutóbbi költöztetésnél kiegészítették, helyesebben idezsúfolták a régi piteşti-iek egy részét is, akiket addig szigorúan elkülönítve őriztek.
Lehozták a három öreg tábornokot is, őket egész télen és nyáron át a mellettünk levő cellában szigorúan elkülönítve őrizték. Mi ugyanolyan méretű cellában tizenhárman vészeltük át a telet, ők csak hárman voltak, igencsak didereghettek.
A 8-as szobában Piteşti-en Venczel József, egykori professzorom, akivel már Szamosújváron is kapcsolatba léptem, osztotta meg velem az ágyát. Az egykori Bolyai Egyetemen annak idején statisztikát adott elő. Az intézetében mint diák én is sokat dolgoztam, így még azelőttről ismert. Ő már öreg rab volt. Még a negyvenes évek végén tartóztatták le és ítélték 12 évre, amit az utolsó napig le is ült.
Ebben a sokat emlegetett 8-as számú szobában, ahogy visszaemlékszem, úgy 90–100 körül lehettünk. Az ott lakók összetétele tökéletes keresztmetszetét nyújtotta a Román Népköztársaságban hazaárulás címén elítélteknek. Bőven voltak köztünk katonák, hadnagytól egészen a négy tábornokig, akikkel később Désen is ültem együtt néhány hónapot. Következtek a rendőrök. A petróleumosok csoportjából is voltak hárman vagy négyen. A katolikus papok között két görög katolikus püspök is volt: Ploscaru atya, akivel már a fenti cellában is együtt voltam, és Rusu nagytisztelendő, aki most másodjára került börtönbe. Itt találkoztam először Guţu atyával, őt, ha jól emlékszem, életfogytiglanira ítélték, de sok év után, 1964-ben ő is szabadult. Ma Kolozsváron ő a görög katolikus egyház püspöke.
Az ország nemzetiségei közül mi magyarok voltunk a legtöbben. Következtek a németek négyen vagy öten. Utánuk törökök, tatárok, szerbek, zsidók, egy örmény pap és egy konstancai görög képviselték Románia kisebb nemzetiségeit. A tatárok között volt két mohamedán pap is, Irgmambet és Musztegib.
Az érmihályfalviak közül ebben a szobában ismertük meg dr. Andrási Ernő orvost, Balaskó Vilmos református lelkészt, Számadó Ernőt, a költőt, Oláh Nándor fogtechnikust, Nagy Lajost, aki civilben szabó, és Csongrádi Gábort, aki otthon kovácsmester volt. Mindnyájuknak 25 évi vagy életfogytiglani kényszermunkára szólt az ítélete.
Az öreg Andrási Ernőnek, az ősz hajú, végtelenül szerény, javakorabeli orvosnak, ha jól emlékszem, már túl a hetvenen, a sarokban, pont mellettünk volt az ágya, melyet Csongrádival közösen birtokolt. Nehezen, de viszonylag jól megfértek.
Csongrádinak tébécés kosztot adtak, így puliszka helyett, ha jól emlékszem, naponta 700g kenyeret kapott, és a többi nekijáró étel is valamivel sűrűbb volt, mint a közönséges adag.
A Szovjetunióból 1955-ben, valamint 1956-ban, Adenauer akkori nyugatnémet kancellár moszkvai látogatása után, az orosz hatóságok hazaengedték azokat a politikai foglyokat, akiket a szovjet hadseregcsoportok mellett működő hadbíróságok ítéltek csekély 25 évi kényszermunkára. A Romániába hazatértek közül azonban egyeseket nem engedtek szabadon. Az egyik bukaresti katonai törvényszék, az őket kísérő dossziékhoz mellékelt utasítás vagy jelentés alapján, érvényesnek nyilvánította a 25 évre szóló ítéletet, amelyet annak idején, a háború után az orosz hadbíróságok kémkedésért vagy valami hasonlóért szabtak ki, így ezek továbbra is börtönben maradtak. Piteşti-en a 8-as számúban ebből a csoportból öten voltak: Helmut Falk, Johann Faschka (akivel már a fenti cellában is együtt voltam), Dobrinescu, Michel Solomon és Nicolae Popa, akit magunk között Popa Nicolae Macamnak neveztünk, hogy megkülönböztessük a galaci Popa Z. Nicoláétól. Ő különben, ha jól emlékszem, aradi fiú volt. Mind az öten Kelet-Szibériában, a Kolima folyó völgyében lévő aranybányákban dolgoztak hosszú időn keresztül. Amolyan fél-szabad állapotban éltek. Könyvet kaptak, szabad idejükben olvashattak, néhányan közülük oroszul is megtanultak.
A szovjet hatóságoknak nem kellett félniük, hogy valaki is megszökik az elítéltek közül. A végtelen tajgán úgysem tudtak volna átvergődni, de a bennszülött lakosság sem feledkezett meg állampolgársági kötelességéről. Egyetlen szökött fegyencet sem támogattak, mi több, aki kezükbe került, azt könyörtelenül visszavitték a táborba. Ezért jutalmat kaptak, ellenkező esetben viszont őket is elítélték volna legalább tíz évre.
Ha mégis akadt az elitéltek között néhány merészebb, aki szökni próbált, az rövid időn belül visszakerült az aranybányába; ezeknek rendszerint újabb pert sem akasztottak a nyakukba, elégnek találták a már korábban kirótt 10 vagy 25 évet. Voltak olyan esetek is, amikor a bennszülöttek a szökött fegyenc holttestét adták át a tábor parancsnokságának.
A tábor parancsnokának mind az élőkkel, mind a holtakkal pontosan el kellett számolnia. A Kolima folyó mentén, mint később kiderült, a kényszermunkatáborokban több mint egymillió rab halt meg.
...Volt közöttünk négy „vietnami” is, akik a francia idegenlégióban szolgáltak és Vietnamban harcoltak. Ott estek hadifogságba még 1953 végén. A vietnami hatóságok mindnyájukat hazaküldték a saját országukba. Hazaérve Bukarestben az egyik katonai törvényszék hazaárulás címén tíz-tíz évre ítélte őket. Nevük: Vintilă Ioan, Mogyorósi Sándor, Gellner és König, az utóbbi kettő német neve ellenére román volt.
Bármilyen nyomorúságos körülmények között is éltünk e pincében, jó és bizakodó volt a hangulat.
Az ellenőrzés már a zsúfoltság miatt is lazább volt, mint a többi börtönben. A havonkénti motozást is felületesebben végezték. Egy-egy tűt könnyen el lehetett rejteni. Az ember zavartalanul foltozgathatta rongyos kincstári ruháit.
Szerencsétlenségemre még a fenti cellában eltört a fogkefém. Itt lent Tony Moise, zömök galaci fiú, aki tűt és egyéb dolgokat szakszerűen és kitűnően gyártott, az enyémből és egy másik régi, használt fogkeféből újat csinált. Elhatároztam, ha valamikor kiszabadulok, emlékül örökre megőrzöm. A mai napig is őrzöm, bár azóta immár több mint negyven év telt el.
A nyelvtanulás is vígan folyt. Brăteanu úr, akit még a petróleumosok perében ítéltek 25 évre, folytatásos angol szöveget diktált, amelyet a „tanítványai” a falról lekapart fehér porral behintett, üres orvosságos üvegek oldalára írtak. Veszély esetén gyorsan le lehetett volna törölni; a bűntárgy sohasem került a börtönőrök kezébe.
Az angolt tanulók másik csoportja Solomon úr körül csoportosult, aki naponta valamelyik sarokba húzódva hosszabb-rövidebb elbeszéléseket mesélt angolul. Ő a háború idején Angliában élt és a brit hadseregben főhadnagyi rangban szolgált. 1945-ben, közvetlenül a háború befejezése után, ahogy ezt többször is elmesélte, egy angol munkáspárti küldöttséggel, mint azok tolmácsa és az itteni helyzetet jól ismerő egykori román állampolgár, a brit hadsereg egyenruhájában jelent meg Bukarestben, ahol a háború előtt angol lapok tudósítójaként kereste kenyerét. Az oroszok minden teketória nélkül letartóztatták, angol kémnek minősítették és az egyik hadbíróság rövid úton 25 évre ítélte; különben ő is a szibériai csoporthoz tartozott, amelyről az előbbiekben már szóltam. Néha-néha búsan mondogatta: What is lost, lost for ever. (Ami egyszer elveszett, örökre elveszett.) Bölcs mondás, mert bizony, ha majd valamikor kiszabadul, már öregember lesz, aki az életéből sok-sok évet elveszített.
Helmut Falk úgy 28-30 év körüli fiatalember volt, szintén a szibériai csoportból, német szöveget fogalmazott egy másik csoport számára. Esténként a zárás után az egyik sarokban németül mesélt kisebb-nagyobb történeteket. Az egyik történet főhőse egy öreg kínai volt, akit bölcsessége hozzásegített, hogy a legnehezebb körülmények között is megtalálja a helyes megoldást. A „Der alte Chinese” alakja örökre megmaradt emlékezetemben.
Julius Schneider urat, mikor a háború végén Németországból bánsági szülőfalujába Marienfeldre (románul Teremia Mare) hazatért, szintén rövid úton ítélte az egyik hadbíróság 25 évre hazaárulásért. Mi volt a bűne? Máig sem tudom. Talán ő sem.
Velünk szemben a másik oldalon Nagy Józseffel aludtak egy ágyban. Mindketten jól megtermett emberek lévén, nehezen fértek el és gyakran összeszólalkoztak. Esténként Schneider úr mellé telepedve sokat beszélgettem vele németül. Ő türelmesen javítgatta a nyelvtani hibákat, új szavakat, kifejezéseket tanított. Különben tökéletesen beszélt magyarul is.
A falujáról, a bánsági svábok életéről, gazdálkodásáról beszélt legszívesebben. Büszkén emlegette az úttörő munkát, amelyet a török hódoltság után az elnéptelenedett és parlagon maradt, félig mocsaras földeken végeztek betelepített ősei, akik a semmiből virágzó kultúrát és jólétet teremtettek. Soha nem mulasztotta el hozzáfűzni, hogy mindezt most tönkreteszik az átkozott kommunisták; pontosan idézve szavait: Die verfluchten Kommunisten.
Utoljára Désen láttam. Az egyik nap pontosan a cellánk előtt a folyosón folyt a motozás. Az ajtó közötti résen át leskelődve, miután meggyőződtem, hogy a közelben nincsen őr, suttogva üdvözöltem és mielőbbi szabadulást kívántam neki. Intett, hogy megértette, amit mondtam. Többé sose találkoztam vele. Derék ember volt, ha azóta eltávozott volna az élők sorából, nyugodjék békében.
*
Piteşti-ről 1960-ban május végén, június elején költöztették Désre a hazaárulókat.
Kint a börtön udvarán nagyobb csoportokban üldögéltünk a földön, és mint máskor is, türelmesen vártunk további sorsunkra.
A napvilágnál, ahogy jobban megnéztem a politikai foglyok egyik-másik csoportját, képzeletemben hirtelen megjelentek azok a csontra-bőrre soványodott zsidók, akik Sziléziában 1945 májusában, közvetlenül a háború befejezése után a szögesdrótok mögül szabadultak. Mindnyájan hozzájuk hasonlítottunk.
Egy évvel később, 1946-ban autóbusszal Csucsán keresztül utaztam Kolozsvárra. Két hadifogságból visszatért csontváz szállt fel a kocsiba. Az autóbusz utasai döbbenten néztek rájuk. A kérdezősködőknek elmondták, hogy orosz hadifogságból épp akkor tértek haza. A lágerekben nagyon gyenge volt a koszt, sokan meghaltak. Moszkvától északra a tőzegkitermelésen dolgoztak. A több mint ötezer hadifogolyból legalább háromezer ottmaradt.
Nagyjából ilyen állapotban lehettek akkor Piteşti-en a börtön udvarán békésen üldögélő politikai elítéltek is. Beesett, hamuszürke volt az arcuk, élő csontvázak benyomását keltették.
Valakinek közülünk megsúgta valamelyik bennfentes, hogy Désre irányítanak bennünket. A hír gyorsan terjedt. Csakhamar mindenki tudta, hogy mi lesz a további sorsunk. Eközben a börtönőrök szorgalmasan verték a nagybüntetésűek lábára a vasat. Tőlem vagy tíz lépésre állt Helmut Falk, már lánccal a lábán várta, hogy betuszkolják valamelyik dubába, amely a börtönből az állomásra szállította a rabokat.
Búcsút mondtunk Piteşti-nek. Mindenki remélte, hogy örökre. Ma, ha visszagondolok, nyugodtan mondhatom, hogy börtönéletemben a legnehezebb hónapok voltak az itteniek. Piteşti-től Désig vagy két napig tartott az út. Az előre kiadott ennivalót, a sós szalonnát és a kenyeret a legtöbben már az első nap megették, utána számukra már csak a koplalás maradt. Sebaj, annyi éven át hozzászoktak, de egyszer legalább jóllaktak: ki tudja, mit hoz a holnap.
Mikor megérkeztünk, kint az udvaron a parancsnok ott állt a börtön bejárata előtt. Zömök, kegyetlen tekintetű kapitány volt. Semmitmondó, merev arccal nézte a sok szerencsétlent, akik a kétnapos utazás után fáradtan vonszolták magukat a dubától a börtön bejáratáig, ahol az egyik törzsőrmester listával a kezében irányította, hogy ki melyik cellába kerüljön.
Pár lépéssel odébb a rabok lábáról levert láncokból már egy egész halom gyűlt össze, hosszabb időre biztosítva e börtön számára is a szükséges tartalékot.
Engem a második emeleten egy nagyobb cellába osztottak be. Összesen 12-en voltunk. Itt a piteşti-iek közül, akikkel a 8-as szobában együtt voltam, Venczel József professzorral kerültem ismét össze. Neki már nem sok volt hátra, büntetése a vége felé közeledett, és türelmesen számolta a napokat és magában tervezgette, hogy mit fog majd kint csinálni. Letöltve a 12 évet, nemsokára kiszabadult. Vele üzenhettem sok év után először a feleségemnek, hogy élek és egészséges vagyok.
Pár hónap múlva levittek az egyik első emeleti szobába, amelyről, valamint további vándorlásaimról az előbbiek során már egyet-mást elmondtam.
Ez volt röviden addigi börtönéletem története, amely a börtöncella kegyetlen magányában újból és újból elvonult előttem.
*
A büntetőcellában eltöltött első három napra sok év távolából is jól emlékszem. Néha úgy tűnik, mintha nem is olyan régen, csupán a múlt napokban történt volna. Agysejtjeimbe lehet, örökre beivódtak a gyötrelmes, szinte álmatlanul átvirrasztott éjszakák, félig az álom, félig az ébrenlét határán átkínlódott órák.
Az éhezés lassan kimerített. A negyedik és az ötödik napra már alig emlékszem. Egyre zavarosabb lett a fejem. A napok egymásba mosódtak. Az első négy nap még nyomon követtem az idő múlását. Körmömmel egy-egy vonást karcoltam a falra, aztán azt is abbahagytam. Az idő végtelenül lassan telt, örökkévalóságnak tűnt a délelőtt. Egyre számolgattam: na, most kivittek négy csoportot sétálni, most visszavitték őket, eltelt egy fél óra. Újabb csoportok léptei kopogtak végig a folyosón. Eltelt egy óra. Azután a sétáló csoportok számontartásába is belezavarodtam.
Próbáltam megadással viselni a sorsom, hisz úgyis esztelenség lett volna minden lázadozás. Az elfojtott düh azonban minden tehetetlenségem ellenére is vadul kavargott bennem. A teljes kiszolgáltatottság volt a legkétségbeejtőbb. Keservesek voltak a nappalok, de még keservesebbek az éjszakák.
Egy időn túl már nem voltam képes még egy-egy régen tanult versre se visszaemlékezni. Úgy tűnt, hogy mindent elfelejtettem, minden kihullott az agyamból. Olyan voltam, mint ősszel a fák, melyekről hirtelen lehullanak a dércsípte, megsárgult levelek. Arcok jelentek meg előttem, emberek, kiket egykor jól ismertem; most mégsem jutott eszembe a nevük. Sokan és egyre többen tűntek el a sűrű ködben, mely agyamra nehezedett.
Leggyakrabban a kályha mellett ültem. Hátamat a falnak támasztva, lábamat a cementen kinyújtva, igyekeztem minél kényelmesebben elhelyezkedni. A lánc ha bokámon a sebhez ért, éles fájdalom hasított belém. A feltört seb lassan gennyesedni kezdett; ez is egyre jobban aggasztott.
Időnként félálomból riasztott fel az őr, aki csak úgy puszta szórakozásból belerúgott az ajtóba. Ilyenkor hirtelen felriadtam, erőlködve talpra álltam és néhány lépést próbáltam megtenni, hogy kissé megmozgassam elgémberedett lábamat. Állandóan kínzott a gondolat, mi lesz velem, ha megbénulok, ha nem fogok tudni járni, s nyomorék maradok egész életemre. Irigyelni kezdtem azokat, akiknek bátorságuk van ahhoz, hogy eldobják maguktól az életet. A kilátástalanság az őrültséggel határos.
Valamennyire megkönnyebbültem, amikor kintről behallatszott az edények csörömpölése. Hála Istennek!... eltelt ennek a napnak is a fele. Kis idő múlva az őr beadta a napi kenyéradagot és a fél csajka vizet. Már nem éreztem olyan kínzónak, mint azelőtt, az éhséget. Megettem a kenyér felét és megittam rá a meleg vizet. Kábultan visszaültem a kályha mellé.
Nem sokáig tudtam nyugton maradni. Újra feltápászkodtam, pár lépést sétáltam, aztán leültem az ablak közelébe.
Délután ismét besütött a nap. Az ablakra szerelt zsalu ferde nyílásai között belopódzó napsugár a cella homályában a cementre hosszú csíkokat rajzolt. A csíkok száma és hosszúsága, ahogy az idő múlt és a nap lefelé haladt, lassan fogyott, egyre rövidebb lett, aztán egy-két pont maradt csupán, fokozatosan azok is eltűntek, s a cellában csak a szürke félhomály maradt.
Ismét vége lett a rövid novemberi délutánnak. Vánszorogva visszamentem a kályhához és megettem a megmaradt kenyeret. Az idő csigalassúsággal haladt. Azt sem tudtam, ez hányadik nap volt: negyedik vagy ötödik? A hatodik semmi esetre se lehetett. Azt jól meg tudtam különböztetni a többitől, mert minden harmadik nap rendes ételadagot adtak.
Lassan közeledett a 10 óra, amikor a napos tiszt megkongatja kint a sarokban a síndarabot, jelezve a nap végét, a lefekvés idejét.
Borzongva gondoltam a lefekvésre, a vég nélküli hosszú éjszakára. A nyitott ablakon át beáramló novemberi hideg egyből kiszorítja majd azt a kevés meleget is, amely délelőttről még itt maradt a homályos cellában, és egész éjszakán át álmatlanul vagy félálomban kell dideregnem és várnom a reggeli ébresztőt.
Nem kellett sokáig a kályha mellett gubbasztva várakoznom. Néhány perc múlva kint jelezték, hogy eljött a 10 óra. Az őr most is, mint minden este, bejött, leengedte a priccset, beadta a gyékényt. Kínlódva végignyúltam a puszta deszkán, magamra húztam a gyékényt és valamiképp most is, mint annyiszor, úgy próbáltam elhelyezkedni, hogy a térdem és a derekam lehetőleg védjem a beáramló hideg levegőtől.
Elaludtam. Már jóval éjfél után járhatott az idő, amikor felébredtem, óvatosan feltápászkodtam és üggyel-bajjal a tinetához vánszorogtam.
Közben mintha valami megváltozott volna körülöttem. A nyitott ablakon át nem az előző napokra emlékeztető éles levegő áramlott be, hanem majdnem kellemes, tavasz kezdetére emlékeztető, langyos levegő töltötte meg a cellát. Hirtelen gyermekkorom húsvétjai jutottak eszembe. Nem dideregtem, és nem fájt sem a térdem, sem a derekam.
Mi történhetett odakint? Megfordult az időjárás? Nyugat, délnyugat felől meleg légáramlat tört be és kiszorította a nyirkos november eleji hideget. Így tanította ezt valamikor régen Bodó Ferenc tanár úr a földrajzórán az öreg kollégiumban: „November közepén, december elején gyakran meleg légáramlat tör be hozzánk nyugatról, elűzi a hideget, és tavaszra emlékeztetnek a kellemes, meleg napok.”
Úgy éreztem magam, mint gyermekkoromban, amikor zöldülni kezdett a rét, a Réz-hegység tetején se fehérlett többé a hó, a Berekjón lezúdultak a tavaszi olvadás utáni árvizek, és kint a határban már vetni kezdték a tavaszi árpát, majd a kukoricát.
Megkönnyebbülten feküdtem vissza. Magamra húztam a gyékényt, csakhamar elaludtam. Álmomban kint a mezőn, a folyó partján kószáltam megint. Az öreg fűzfák kizöldültek. Az égerfákon magasan fészket raktak a varjak. A réten két gólya sétált méltóságteljesen. Közeledtemre felrepültek, egy darabig a fejem fölött keringtek, aztán a falu felé szálltak.
Itt a tavasz, megint eljött a tavasz, ujjongtam álmomban.
Eszembe jutott a vers, amelyet valamikor régen, még az elemi iskolában tanultam:
Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.
Felébredtem. Az ajtó fölötti vakablakban halványan pislogott az árva villanykörte, és a börtöncella félhomályában rá kellett döbbennem a szomorú valóságra. Most azonban valami nagy-nagy reménység kerített hatalmába; meg fogok menekülni. Nem pusztulok el, mint annyi sokan a börtönben, névtelenül, nyomorultul. Ennek is vége lesz, ezt is ki fogom bírni.
Előbb vagy utóbb visszavisznek a „kisbörtönből” a „nagybörtönbe”. Bizony, bizony, az ember csak ilyenkor érzi, milyen nagy különbség van kis és nagy börtön között...
Az az éjszaka viszonylag hamar eltelt. Reggel ötkor, amikor kint az ébresztőt verték, elég kipihenten ébredtem. Lassan feltápászkodtam a priccsről. A zárban megcsikordult a kulcs, bejött az őr, felhajtotta a priccset, rátette a lakatot és szó nélkül kiment. Újra rám zárta az ajtót. Betettem az ablakot és leültem szokott helyemre a kályha mellé. A reggeli nagy csend most szinte jólesett, megnyugtatott. Csak néha, amikor a rozsdás vasgyűrű minden igyekezetem ellenére a sebhez ért, emlékeztetett a sajgó fájdalom a napi nyomorúságra, az élő valóságra.
Aznap reggel, kellemes meglepetésként, a szokott feketekávét, a 125 grammos kenyéradagot, rajta a kockacukor nagyságú marmaládéval adta be az őr. Hirtelen eszembe jutott, hogy íme már letelt öt nap, és ez a hatodik, ma, szombaton délben is, este is rendes ételadag jár.
A délelőtt jóval gyorsabban telt el, mint a többi azelőtt. Még a láncot is könnyebbnek éreztem a lábamon. Délben a megszokottnál sűrűbb volt a krumplileves, vagy legalábbis úgy tűnt nekem, sőt még egy-két darab hús is keveredett belé. Kétnapi éhezés után úgy-ahogy végre ismét jóllaktam. A málékenyeret, gondoltam, félreteszem másnapra, amikor újból koplalnom kell. A vacsora azonban vékonyabb volt, este lefekvés előtt mindent megettem, ami még megmaradt.
Aznap éjjel álmomban otthon voltam Kolozsváron. A Szamos partján, az öreg parkban ballagtam. A fákról sűrűn hulltak a megsárgult levelek. Előttem vagy ötven lépésre a feleségemet pillantottam meg. Hirtelen hátrafordult. Szemrehányóan nézett rám. Nem szólt egy szót sem, nem is intett, csak ment csendesen tovább. A fákról egyre sűrűbben peregtek a levelek, a szél felkavarta őket és kettőnk közé nagy homály ereszkedett. Többé semmit sem láttam, kiáltani akartam, de hang nem jött ki a torkomon, futni próbáltam, hogy utolérjem, de valami súlyos teher visszahúzott. Kínlódva igyekeztem a láthatatlan tehertől megszabadulni, de hiába, nem sikerült.
Felébredtem és sokáig nem tudtam elaludni. Mindenféle emlék kínzott. Türelmetlenül vártam megint a reggeli ébresztőt.
A hetedik nap vasárnap volt.
A dési református templom karcsú tornyában, amely nem messze volt a börtöntől, megkondult a harang. Régi húsvétok emlékeit idézte fel bennem, amikor szülőfalumban a kicsi gyülekezet együtt énekelte:
Győzedelmi szent ünnepe
Krisztusunknak, ím eljöve.
Bennem is feltámadt a hit, ma a hetedik nap, letelik a büntetés és holnap reggel a kicsi börtönből visszavisznek a nagyba. Egyre izgatottabban vártam, hogy elteljen ez a nap is. Délután mély csend borult az egész épületre. Ma vasárnap, Isten szent napján, sétálni se viszik a rabokat. A napi félórás sétákra csak hétköznap van joga a politikai fogolynak. Vasárnap, a pihenés napján minek fárasszák magukat a börtönőrök? Kint a szolgálatos közjogiak felmosták a cementet, aztán bevonultak ők is a cellákba és többé sehol semmi mozgás. A nagy csend most újra nyomasztóan nehezedett rám.
Bár kint megenyhült a lég, ettől függetlenül a szokott időben az őr kívülről begyújtotta a gázt, sőt aznap a szokottnál is tovább hagyta égni. A vaskályha csakhamar áttüzesedett, el kellett húzódnom mellőle. Az ablak melletti sarokba húzódtam. A hátamat a falnak támasztva, mint rendesen, lábamat magam előtt kinyújtva helyezkedtem el. Az ablakra szerelt zsalu ferde nyílásain bámultam az őszi eget. Néha egy-egy futó felhő eltakarta a napot, eltűnt a fény, a cella megint félhomályba borult. Néhány perc múlva azonban, amely akkor szinte egy örökkévalóságnak tűnt, fent a magasban ismét felvillantak a napsugarak. Az égen tovább úsztak a felhőfoszlányok, különböző furcsa állatok elevenedtek meg, amelyek hirtelen eltűntek, aztán újra megjelentek. Egyik pillanatban hatalmas szürke gomolyag keletkezett, amely meredek sziklavárként tornyosult a magasba, azután éppoly gyorsan, mint ahogy keletkezett, összeomlott és nyomában az égen hirtelen hatalmas lovassereg vágtatott a semmibe. A felhős eget bámulva régi történetek, elfeledett regényrészletek, egykori események elevenedtek fel bennem.
A rövid novemberi délután aránylag hamar eltelt. Eltűnt a nap, eltűntek a fénycsíkok, nem látszott többé az ég, a cellában átvette uralmát a megszokott szürkeség.
Este megettem a délről félretett fél kenyéradagot. Ez bizony nem volt sok. A szombati bőség után ismét üresen korgott a gyomrom, hiába kortyolgattam a vizet, nem sokat pótolt. Az éhség azonban mégsem volt olyan kínzó, mint azelőtt.
Csendben, minden esemény nélkül telt el a vasárnap. A péntekről szombatra virradó éjszaka keletkezett meleg tovább tartott, éjszaka elég jól tudtam aludni, és reggel nem éreztem magam különösebben fáradtnak.
Másnap, hétfő reggel, néma izgalommal vártam, hogy nyíljon az ajtó, vigyenek ki az udvarra, verjék le lábamról az átkozott vasat és engedjenek vissza a megszokott cellába. Letelt a hét nap és reméltem, hogy vége lesz ennek a gyötrelemnek is.
Eljött a reggeli váltás. A szolgálatba lépő őrmester végigkopogtatta a vasrácsot. Rám se nézett. Kiment. Szó nélkül újra rám zárta az ajtót. Nem engedtek ki, ami azt is jelentette, hogy nem hét, hanem tizennégy, vagy ki tudja, talán huszonegy napot róttak ki rám.
Így tehát csak november vége felé fogok szabadulni, ha innen, e nyomorúságos cellából egyáltalán szabadulni lehet. Mi lesz velem, ha éjszaka ezután is nyitott ablaknál kell aludnom? Kint pár nap múlva megint hűvösre fordul az idő, és itt vesz meg az Isten hidege. Egy egész életre nyomorék maradok. Ettől rettegtem a legjobban. A halál gondolatát is könnyebben elviseltem, mint ezt a rémítő képet.
Avagy épp ez lenne a politikai elítéltek megsemmisítésének most kitalált „tudományos” módszere?... A kétségbeesés mind jobban és jobban a hatalmába kerített. Milyen jó lenne csendesen, észrevétlenül távozni e szomorú világból, bukkant fel most is, mint annyiszor, a sötét gondolat. Így legalább vége lenne egyszer s mindenkorra a sok-sok szenvedésnek. Milyen jó lenne, ha most is lenne a zsebemben egy üvegszilánk, amit annak idején Szamosújváron tartogattam, felkészülve a legrosszabbra.
Kint befejezték a délelőtti sétát. Közben az utolsó csoportot is visszavitték a cellába. A folyosóról jól behallatszottak a lépteik.
Közeledett az ebédosztás ideje is. Már lemondtam a szabadulás minden reményéről. A kályha mellett, szokott helyemen gubbasztottam, amikor váratlanul megcsikordult a zárban a kulcs és az ajtóban ugyanaz a törzsőrmester jelent meg, aki lehozott.
– Ieşi afară! (Kotródj ki!) – mordult rám.
Nehézkesen cammogva vonszoltam magam. Kint az udvaron, a bejárat előtt a már ismert barnaképű fiatal őrmester várakozott. A földbevert üllőre fektettem a lábam, kalapácsával egypárszor rávert, a hidegvágóval átvágta a nittszeget és a bokámról csörögve hullott le a hét és fél napon át viselt bilincs.
A napos tiszt eközben előhúzott a zsebéből egy cédulát és alig érthetően motyogva felolvasta a szöveget, amely szerint hétnapi szigorított zárkára voltam ítélve, mivel az ekkor és ekkor végrehajtott ellenőrzésnél tiltott tárgyat találtak nálam elrejtve.
Most eszembe jutott. Eddig nem is gondoltam rá. Mindjárt azután, hogy Piteşti-ről Désre költöztettek bennünket, még az első motozásnál, egy szerencsétlen tűt találtak nálam. Jóval azelőtt történt, közben el is felejtettem.
Évekkel korábban, még Piteşti-en készítette az egyik rab, Toni Moise egy darab drótból. Egy fél adag puliszkát adtam érte. Mindvégig féltve őriztem. A rongyos rabruhát foltozgattam vele. A nadrágom egyik szárába dugtam el. Piteşti-en a havonkénti motozásnál, amikor végigtapogattak, sohasem találták meg. Itt Désen viszont, mivel minden kutatásnál anyaszült meztelenre kellett vetkőznünk, és minden egyes ruhadarabot centiméterről centiméterre tapogattak végig, már az első kutatásnál megtalálták. Nyomban felírták a nevem. Egy darabig vártam a büntetést, de hetekig, hónapokig semmi sem történt, megnyugodtam. De íme a börtön éber vezetősége nem felejtette el. Most ürügyként fel is használta ellenem.
Visszavittek a cellába. Sántikálva baktattam a törzsőrmester előtt.
Az ajtónyitásra a többiek a szűk cellában szabályszerűen arccal a falnak fordulva, némi izgalommal várták, hogy mögöttem újra becsukódjék az ajtó és a szolgálatos őr ráfordítsa a kulcsot.
Rögtön körém gyűltek. Még Halmágyi úr is felállt kínlódva. Szorongatták a kezem és türelmetlenül faggattak az elmúlt napok eseményeiről. Később elmesélték, hogy a szemem olyan különösen csillogott, mintha őrült lennék. Kezdetben akadozva beszéltem és elnyűtt, hamuszínű arcom kissé meggondolkoztatta őket.
Hét és fél nap után, amikor visszakerültem a „kis börtönből” a „nagyobb börtönbe”, úgy éreztem, hogy minden bűnömért vezekeltem.
Akkor még nem sejtettem, hogy tizenöt év helyett hét és fél év után, 1964. július 30-án fogok szabadulni a börtönből.
Hét és fél nap különzárka, a híres-hírhedt izoláré hét és fél év minden nyomorúságát, minden keservét magába sűrítette.
Később, amikor a cellában elmeséltem, hogy a felolvasott szöveg szerint miért adtak hét napot láncban, legjobban az egész éjjel nyitva tartott ablak lepte meg őket. Ez dési újdonság volt, az addigi börtöngyakorlatban még nem szerepelt, legalábbis nekünk nem volt tudomásunk róla. Az is lehet, hogy a Szovjetunióban alkalmazott módszerek közé tartozott.
Az öreg Capşa vigasztalni próbált: még mindig jobban jártam, mint sokan mások, akiket, ha valamilyen tiltott tárgyat találtak náluk a motozásnál, alaposan elverték, és utána hosszú ideig csak kínlódva tudtak ülni és minden részük fájt.
Közismert volt Marinescu tábornok esete, a csőpostán az egész börtön tudtára adták. Már Piteşti-en is állandóan foltozgatta ruhadarabjait, utálta a rongyos holmit. Az egyik motozásnál találtak nála is egy tűt. Pár nap múlva kivitték. Mikor visszajött, sápadt volt. Leült az ágy szélére, egy árva szót sem szólt senkihez, csak a fürdésnél láttuk később a hosszú kék csíkokat a hátán. Az öreg tábornokot éppúgy verték, mint bármelyik fiatalt. Ez is beletartozott a „szocialista” börtönök műsorába.
A cellában egyik társamnak eszébe jutott, hogy hétnapi koplalás után bizonyára éhes vagyok. Az ebédet már kiosztották és lent sem adtak aznapra semmit enni. Valóban éhes voltam. Ketten is felajánlották az estére tartalékolt málékenyeret. Az egyik a reggelről maradt kenyéradagot is a markomba nyomta. Leültem az ágy szélére és az egészet megettem. Ha lett volna, többet is ettem volna.
Dimitrovici nem volt a cellában. Röviden elmondták, hogy még aznap, amikor engem kora reggel kivittek, úgy 10 óra tájban őt is kiszólították. Vagy két órát tarthatták a kihallgatáson. Visszatérve egy árva szót sem tudtak váltani vele, az őrmester végig az ajtóban állt, amíg holmiit összeszedte. Szótlanul lépett ki az ajtón, a börtönőr jelenlétében még búcsúzkodni sem lehetett. Az egyik felső emeleti cellába költöztették. Az őr távoztával csak négyen maradtak és némi izgalommal várták, hogy végül is kit fognak az üres helyre betenni.
Lehangoltan néztem az üresen maradt ágyra, nagyon sajnáltam, hogy távozásával beszélgetőpartner nélkül maradtam. A Dimitrovici ágyába még aznap átköltözött Sztojsics, így már csak az enyém fölötti várta az új vendéget.
Az első napokban háttal az ajtó felé, az ágy lábának támaszkodva, ülő helyzetben aludtam egy-egy fél órát. Be kellett pótolnom valahogy az elmulasztottakat, a kívülről beleskelődő őr nem láthatta becsukott szemem, ha gyanút fogott, amire kinyitotta az ajtót, mindenki talpon volt, így aztán a legtöbbször feleslegesnek bizonyult minden fáradozása. Némi jóakarattal néha-néha, csak úgy szórakozásból ő is belerúgott az ajtóba, ha másért nem, hogy felriassza az álmodozókat.
(befejező rész következik)
