A zenei média csatornáin április utolsó hetében jelentősen megvastagodott a Szergej Szergejevics Prokofjevre való odafigyelés. Ezt természetesen a kvázikerek évforduló magyarázza: az ellentmondásos, sokarcú, elismerést és kitagadást bőven betakarított mester 125 éve látta meg a napvilágot az ukrajnai Szoncovkában. Érthető, hogy születésére nemigen figyelt fel a közvélemény – ez újszölöttekkel így szokott lenni. Prokofjevnek azonban a halálát sem kísérte szélesebb társadalmi gyász, hisz könnyeit, akár igazak, akár fogösszeszorítva erőszakoltak voltak is, mindenkinek Sztálinra kellett koncentrálnia, aki épp azon a hapon halt meg, mint Prokofjev.
A zenei életművét is mélyrehatóan ismerő Prokofjev-biográfusoknak lélektanászi eszközöket is be kell vetniük, amikor átfogó, lényeglátó portréját akarják megrajzolni. Szűkebb családja is a zenére predestinálta (édesanyja kezdte zongorára tanítani), de az idejekorán belénevelt kiválasztottság-tudat, a korai sikerek, később a széles ismertségre való mindenek fölötti igény – a vitathatatlan tehetség és munkaképesség mellett – vélhetőleg sztárkényszeressé alakította Prokofjev alapmagatartását. Ugyanakkor nem mondhatjuk elvakultnak: a II. világháború alatti, majd az azt követő politikai útvesztőben úgy próbált boldogulni, hogy közben végig józan és szenvedésképes reflexióval értékelte művészi engedmény-áldozatait, amelyeket a „fennforgás” érdekében a bolsevik ideológia oltárán kellett bemutatnia. A Szovjetunió legmagasabb kitüntetéseinek zápora közepette egyszer csak – 1948-ban – azok közé sorolták, akiknek „formalista torzulásai idegenek a szovjet néptől”, s akik leplezetlen rokonszenvvel fordulnak a Nyugat dekadens zenéje felé. (Érdemes itt a már 1922-ben megbélyegzett Szosztakovics Rayok, avagy az antiformalista mutatványosbódé című abszurd kisoperájára emlékeztetnünk – amelyet a Kolozsvári Operastúdió 1993-ban Demény Attila rendezésében nagy sikerrel adott elő –: Sosztakovics a bolsevik esztétikai beskatulyázás önkényességéről és korlátozhatatlanul ostoba ítélkezési gyakorlatáról adott egzisztenciális súlyú karikatúrát.) Mi tagadás, nem kevesen vannak, akik politikai megalkuvónak tekintik Prokofjevet, hiszen a kitüntetésekhez és magasztaláshoz szokott sztárkomponista a kemény hangú ítéletet követően olyan zenei opuszokat írt, mint például a Békeőrségen című oratórium vagy a Téli tábortűz című szimfonikus szvit, számos politikai kantáta, amelyekkel közvetlen ellenérveket akart szolgáltatni arra, hogy hiányozna alkotói palettájáról a nyílt nemzeti jelleg s hogy alkalmatlan volna a világos politikai mondanivaló kifejezésére vagy éppenséggel a közérthető, a munkás-paraszt közönség számára is fogható stílusra. 1951-ben meg is nyílt a „díjcsap” újra rendesen.
Ami miatt Prokofjev halhatatlan, az természetesen a szabad és művészileg öntörvényű alkotómunka gyümölcse. Első nagyszabású zenekari műve, a Szkíták szvit (1914) azután született, hogy táncjáték-tervét megosztotta Szergej Gyagilevvel, az Orosz Balett mindenható mesterével, aki nem volt odáig az ötlettől. Balettzene helyett tehát önálló zenekari mű lett belőle, amelyet 1916-ban maga a szerző vezényelt Szentpéterváron.
1917-ben írta első szimfóniáját. Korszerű technikával, de hagyományos szerkezettel és ökonomikus hangszereléssel akart Haydn és Mozart szimfóniáinak követőjévé válni általa; úgy is nevezte el: „Klasszikus” szimfónia (1918). A harmónia- és dallamvilág azonban tagadhatatlanul prokofjevi. Sziporkázó formai megoldásai miatt a mű nem véletlenül közkedvelt azóta is.
Számos nagy sikerű és értékes kompozíciója közül már csak kettő említésére maradt helyünk. Önkényesen emeljük ki a legjobbak közül a Shakespeare tragédiájára írt táncjátékát, a Rómeó és Júliát (1935), amelyet a moszkvai Nagy Színház együttesének szánt, s amelyből két hangversenyszvitet is összeállított (1926 és 1937), illetve a zenekarra és narrátorra írt szimfonikus költeményét, a Péter és a farkast (1936), e zenepedagógiai szempontból is izgalmas, értékes darabját. Ebben a szereplőket – többnyire állatokat – egy-egy hangszer képviseletére bízza és összetéveszthetetlen vezérszólamokkal jeleníti meg, mindezeket a narrátor mesélése szervesíti összefüggő epikus láncolattá.
