amit még szüleimtől örököltem, akik szintén szüleiktől örökölték. Szép, üveges vitrin, telezsúfolva értékes és kevésbé értékes, de mindenképpen személyes emlékekkel, rendezetlen összevisszaságban. Ezüst cukortartó mellett rövid, tömör, ólomból készült velencei gondola, antik pohár mellett Afrikából idekerült sarló alakú dísztőr. Apám, az utazó tanárember emlékei: tök-kulacs Napóleon arcképével Ajaccióból. Régi festett, füles pohár, ebből öntötte rám a pap a keresztvizet (egyik gyűjtő barátomnak annyira tetszett az antik pohár, hogy többször is el akarta lopni. Nem sikerült szegénynek, gondolom, ma is sajnálja.) Tárgyak, emlékek. Érmek.
Aztán sokáig nem került semmi a vitrinbe. 1945 után apám már nem utazhatott Nyugatra, így az emlékgyűjtés megszakadt. Halála után örököltem a vitrint tartalmával együtt, én, aki nem utazhattam,és mert nem utaztam, nem gyűjtöttem semmi affélét, amit az üveges szekrénybe lehetett volna tenni. Vagy ha mégis, valahogy, valamiért nem tettem oda. Belföldi fürdőemlékekkel nem akartam megbontani a világ különböző tájairól beszerzett tárgyak harmóniáját. Az örökölt vitrintárgyak üveg mögött csillogtak érintetlenül, portörléstől és kegyeletsértéstől mentesen. Tompán vagy fényesen verték vissza a fényt – attól függően, hogy az ablakon besütő napfény milyen szögben világította meg harmonikus disszharmóniájukat.
Változott a világ: gyermekeim már középiskolás korban elkezdtek utazni –külföldre is- és persze, útiemlékeket is hoztak magukkal. Apróságokat, olcsó emlék-csecsebecséket. Velencéből például egy szép papírvágó tőrt kaptam ajándékba kislányomtól.
A tőr túl szép és túl fényes volt ahhoz, hogy papírvágásra használjam. Betettem hát a vitrinbe. Igen – állapítottam meg az újrarendezett tárgyakat szemlélve, – ezzel a papírvágó velencei tőrrel gyermekeim elkezdik – minden valószínűség szerint – az utazásemlékek gyűjtését. Az unokák folytatják, amit a nagyapa elkezdett. Én, az apa, kimaradtam ebből a gyűjtőláncból.
Pedig én is megérdemelnék bár egy polcot a vitrinből - sajnáltam meg magam nagy hirtelen, miközben a cifra vagy kevésbé cifra tárgyakat szemléltem, – de mivel rakjam tele a nekem adatott részt? Vagy hagyjam üresen, hogy szemrehányóan bámuljon vissza a csupasz, fényezett fa a kiváncsi szemlélőre?
– Mit is tegyek ide, kort vádolóan, magma -mentségére? – tűnődtem.– Vagy törődjek
bele az immár megváltozhatatlanba és hagyjam az ördögbe üresen a polcot, mint egy torzó-keserves, utazástól és de sok mástól megfosztott magánélet szimbólumát? Vagy lázadjak fel? Hogyan? Ki és kik ellen? Most, amikor már késő? Amikor eltelt az életem?
És ekkor felnevettem. Kaján mosollyal lassan leemeltem egy Benczédi szobrocskát a szekrény tetejéről. Egy arasznyi agyagszobrot, amelyik egy székely atyafit ábrázol, aki letolja a nadrágját és – bocsánat – kihívó fintortól kísérve megmutatja csóré fenekét az érdeklődőknek.”Ezt csókoljátok meg”- alapon.
Fogtam a fenékmutató, véleménynyilvánító szobrocskát, és a legfelső vitrinpolc közepére tettem. A főhelyre. Az én polcrészemre. Csóré fenékkel kifelé. Hogy lássa az esetleg érdeklődő, kandi Utókor: amit megtehettem, megtettem. Bár ennyit.
És naponta, ha a vitrinpolcomra pillantok: jóleső érzéssel, nagy-nagy belső elégtétellel figyelem a sok szemet kápráztató ezüst, bronz porcelántárgy közül a magányos egyszerű agyag szobrocskát. A letolt nadrágból kikandikáló csóré feneket.
Ars poeticámat.
