„Felejtsd el arcom romló földi mását”
(Dsida Jenő)
És kutasd fel, őrizd égi mását – tenném hozzá a Dsida-idézethez. A sírkertek őrzik a szellem-én anyagi burkát, emléket állítanak a porló testiségnek: nagyon ragaszkodunk földi megjelenésünkhöz, mintha ez lenne egyetlen megjelenési formánk. Gondozzuk, ápoljuk a sírokat, az emléktáblákat, két kézzel kapaszkodunk az anyagi valóságba. Ez rendjén is van így: meg kell fognunk, vissza kell tartanunk az elmúlásunkat, emlékezünk, tehát vagyunk. Mozart sírja üres, 1791. december 5-én hajnali 1 órakor meghalt, és 7-én eltemették – tömegsírba. Később hiába keresték földi maradványait, eltűnt szemünk elől „arcának romló földi mása”. Az emlékére emelt díszsírhely 1859-ből való a bécsi St. Marx temetőben. Később az emlékművet renoválták és átszállították a bécsi Központi Temetőbe Mozart halálának 100. évfordulóján. Szimbolikus emlékű. A középen magasodó tört oszlop jobboldalán az oszlop párkányára támaszkodva kis angyalalak áll fejét kezébe hajtva, mintha csak valamin elgondolkozna, baloldalon kis táblán a W.A. MOZART felirat és az évszám (1756–1791) olvasható. A szoborhármas előtt egyszerű sírkeret virágokkal, futónövénnyel borítottan. De mindez csak jelkép, a SÍR ÜRES, MOZART SZELLEMI LÉNYE messzire szállt. Ami ebből a szelleménből fontos volt, azt itt hagyta számunkra. Ebből a szellemi-zenei hagyatékból a legemelkedettebb zenék, a halála évében komponált művek; ez a zene Mozart igazi síremléke. És ezek közül is kiemelkedik a REQUIEM, amelyet Ő maga emelt hangokból szinte saját emlékére. A sors fantasztikus rendszerességgel teszi helyére a dolgokat, a rejtélyes idegen, a Requiem megrendelője mintha csak a sors rendelésére érkezett volna. Nyomasztotta Mozartot a Requiem gondolata is, nemcsak a ráfordított órák nyugtalansága. Állítólag Mozart írta – feltételezés szerint da Ponténak –: „Fejem meg van zavarodva a sok megeröltetéstől, és nem tudom szemeim elől elűzni annak az idegennek képét. Folyton magam előtt látom, kér, sürget és türelmetlenül követeli tőlem a munkát. Folytatom, mert a komponálás kevésbé fáraszt, mint a pihenés. Egyébként nincs már mitől reszkessek! Érzem abból, amit megfigyelek magamon, hogy az óra üt, a halál küszöbén állok. Előbb végeztem, mintsem élvezni tudtam volna tehetségemet. De az élet mégis szép volt, életpályám oly szerencsés előjelek között indult, azonban az ember nem tudja megváltoztatni saját sorsát. Senki sem méri saját napjait, bele kell nyugodnunk, történjék az, ami a végzetnek tetszik. Befejezem gyászdalomat, nem szabad bevégezetlenül hagynom. Vienna, 1791 szeptember”. A levél olasz nevű címzettjét találgatják a zenetörténészek, hangvétele nem jellemző Mozartra, még kevésbé akkoriban írt zenéire. Hetek alatt megkomponálta a Titusz kegyelme című operáját, ahogyan ő nevezte műjegyzékében: vera operát (igazi operát), és szeptember 6-án be is mutatták Prágában. Ugyanennek a hónapnak a végén (szept. 30.) felhangzik Bécsben a Varázsfuvola. E kettő között írta volna a fenti sorokat? Hiszen még hetekkel később is, október folyamán élvezettel számol be feleségének a mindennapok apró örömeiről. „Mindjárt elutazásod után két partie billiardot játszottam Mozart úrral (aki azt a Schikaneder-féle operát írta), aztán eladtam 14 dukátért a gebémet – aztán elhívattam József által a Primust és fekete kávét hozattam, amely mellé egy remek pipa dohányt elfüstöltem. Aztán meghangszereltem Stadlernek majdnem egész rondóját (Stadler számára írja a Klarinét-versenyt)”. Egy másik levélben írja: „Később felmentem a színpadra Papageno harangjátékos áriájához, mert kedvem támadt, hogy én magam játsszak rajta. Amikor Schikaneder egyszer szünetet tartott, azt a tréfát csináltam, hogy egy futamot játszottam. – Schikaneder megijedt, kinézett a kulisszák közé, meglátott – megállt, nem is akarta folytatni. Megértettem a gondolatát, és megint egy akkordot játszottam – erre ráütött a harangjátékra, és azt mondta neki: fogd be a szádat! – mindenki nevetni kezdett.” De ezt a levelet váratlanul így zárja: „Adieu, – Az óra int, Ég veled, még látjuk egymást” (idézet a Varázsfuvolából).
Egy könnycsepp, egy jóízű nevetés – ez Mozart!
