1
Hét éve volt még ez az érzés
a magányosság első városában
— de nem úgy tekintek vissza,
ez nem az az ég, és nem az a szürke,
kék, mert elkezdődött minden,
ami véget ért.
Már feloszlattam a régi rendeket,
hadd basszák el az újak.
Nem teszek én több ígéretet,
se Istennek, se Ördögnek,
nem hazudok többet a félelemnek.
Csak egy középső ujj kell a kételyeknek,
csak öt ujj, hogy szoruljon az ököl,
csak egy gondolat, hogy valakit megölj,
csak a démon feje, hogy mindent
újrakezdj, ha elvégeztetett.
Kőbányán egy erkélyen pár napja,
nővelborral, jóvalrosszal,
átláttam arra az erkélyre Kelenföldre,
Isten kegyelmével, démonok dühével,
ahogy ott ültem 4-5 éve,
boldogszomorún, betépve,
még azt hittem, hogy kint is, bent is,
innen és túl ott vagyok, és ott van minden
az én kezemben. Egyszerre virradt
akkor, ahogy éppen ment le.
Egyszerre húzott el jobb- és baloldalt
a töltésen a vonat.
2
Könnyű esés, végtelen várakozás
korlátlanul szeszélyes őszben
– kezét nem fogja vissza senki –,
a nyár, amint üríti poharát,
a béna tél,
és ámokfutóbolond tavasz.
Nem ragaszkodom tervrajzhoz, Uram.
De ez a tűz mindig idegen, ahogy felvillan
a hirtelen találkozásaimban,
és kialszik, mielőtt megszólal a kakas.
Idegen, de jobban ismerem,
mint gondolnád, ezt az utcát,
és feküdtem eleget ezeken a köveken.
Te elhiszed könnyen,
hogy tudod, mire vágysz,
én tudom, hogy nem igaz semmi sem.
Ezért vesztettem el hétszer
hetvenhétszer, ezért zarándokoltam
vissza, hogy rátaláljak újra.
Mert mindig visszatértem mindenhova,
és várt ott engem az, amire annyit vágytam,
és én végül mindig megfordultam,
és otthagytam, nyíljon ki másnak.
Mert már nem kellett más, mint ami volt,
és ami volt se volt soha igazi,
én az egészet csak kitaláltam,
hogy legyen mihez viszonyítani.
Azt, ami fáj, azértis visszanézem újra,
hogy borítson el, nyeljen le, köpjön ki
a partra,
addig forgatom, míg végre meg van unva,
és már nem zavar, ha bámul,
ahogy főzök még egy kávét,
úgy hagyom, üljön, abbahagyva,
mert az én szemem már nem az övé,
és holnap már nem úgy lesz tegnap,
mint volt ma, nem lesz úgy,
ahogy az meg volt írva,
vagy ahogy lehetett volna.
Csak bekerül a többi közé,
és bezárja az estét.
Fent voltam, és ahogy jöttem lefelé,
mögöttem folyni kezdett szét a kép,
és a rengeteget, amit ismertem,
elborították
az idegen vizek.
3
Furcsa vagy. Olykor csak megtörsz
partomon, majd visszahúzódsz csendesen.
Néha olyan finoman, hogy észre se veszem.
Máskor csak nézem, ahogy felemelsz,
majd elnyelsz, és fekszem a mélyben,
hátamon. Várom, hogy előhívj újra,
sötétkamrában villanó szó. Vagy te vársz,
hogy megszólítsalak, csontok között,
a sötét hídpillér alatt. Vizek felett lebegsz,
látszólag érdektelen ékezet. És már nem is
te vagy, ha túl sokáig nézlek. Egyszerre kell,
hogy tartsalak és elengedjelek. Egyszerre,
hogy vigyél, és hogy elhagyj. A minap
a Délinél – már négy napja lebegtem akkor –
valami érdektelent magyaráztam éppen,
amikor megéreztelek, szél. Éreztem,
mindjárt elcsuklik a hangom. Megláttam
egy pillanatra egyik arcod. Azt, amit
soha meg nem tarthatok. Azt, amiben
én is ott vagyok, és senki meg nem tarthat.
Van olyan cigánytánc, hogy egy szabály van:
a másik testet hagyni, hogy vezessen,
és őt is testemmel vezetni közben. És abban
a pillanatban ottragadtam,
most is ott vagyok, születek, halok.
De ott, a Délinél, azon a teraszon
nem történt semmi, észre nem vették,
már vissza is tértem az emberek közé,
befejezvén a mondatot. Azóta tudom jól,
hogy nyertem. Mert már mindent régen
elveszítettem. Mert ilyen vagyok én is,
megtörő és elrugaszkodó, felemelő és elnyelő
szeretőgyilkos, röpködő, földhözragadt,
fura alak. Végül el mégse hagytalak.
Akkor sem, amikor útrakeltem,
hogy megismerjem az éjszakámat.
