A többség
Szerinted kétféle ember létezik.
Akikkel abban a rajzban az optikai csalódás
nyulat láttat, és akikkel kacsát. Egyik se jobb
vagy rosszabb a másiknál, hiszen mindkettőt
belerajzolták. Én kacsát látok, te nyulat. Az
emberek többsége kacsát – mondom. De téged
ilyesmivel sosem lehetett zavarba hozni. Te
valójában szeretsz a kivételes kevesekhez tartozni.
Szerintem is kétféle ember létezik.
Akik egy tintapacát lepkének vagy
csokornyakkendőnek címkéznek, egyformák.
Ők a hatos táblán petefészket vagy péniszt
látnak, és ez így van rendjén. És vannak azok,
akiknek a másik csokornyakkendője is nemi
szervekbe kanyarodik, ez patológiás jegy.
De ezek csak tintapacák – mondatják veled
a ruhásszekrényedben dohosodó rossz válaszok.
Amikor az éjszakai busz átrobog a hídon,
mindig a Duna-partot nézem. Ha hunyorítok,
a lámpák fényei narancssárga szívószálak
lesznek a szénsavmentes folyóban.
Én az a fajta lány vagyok, aki nem hiszi el,
hogy a Hold nappal is a helyén van, ha nem látja.
Aki azt hiszi, a Nap nem kel fel addig,
amíg ő ki nem nyitja a szemét.
Okosan csukva kellett volna tartanom, amikor
ágyba hoztad a reggelit, és aztán a fogkeféddel
mostam fogat. De én még akkor is kinyitottam,
amikor a csupasz lábujjaink véletlenül összeértek
a takaró alatt. Így hát nem vettem
észre, hogy te meg az a fajta vagy, aki nem talál
csokornyakkendőket
egy pislogásban.
Lámpaoltás után
Azt mondod, nem én vagyok az a lány,
közben fogod a kezemet. Ha elengednéd,
valószínűleg a fejemre húznám a takarót,
hogy elhallgass, és végre aludni tudjak,
de én hagyom, hogy tovább szorítsd.
Elképzelem, milyen lehet az a lány. Azt
hiszem, ismerem. Ő az a lány, akinek a
haja valahogy mindig egy kicsit szőkébb
és fényesebb, a bőre puhább, az arca
sosem sápadt. Mindent elkövetek, hogy
ne hasonlítsak rá, hogy olyan legyek,
mint ő. Amikor rám mosolyog, igazán
gyűlölöm, ha átnéz rajtam, még jobban.
Vele a kínosan közhelyes francia filmeken
is – nem őszintén, de – nevetsz, és pont
ugyanannyi ideig szívjátok az ugyanolyan
büdös töltött cigiteket. Úgyhogy te ma is
mellettem alszol, én meg nem veled, mert
félek, hogy a szád olyan ízű, mint az övé,
én pedig az előbb mostam fogat. Mondani
szeretnék valamit, de látom, már nem vagy
ébren, kezdenek kékülni az ujjperceim.
Elképzelem, milyen lehet az a lány, és hogy
most biztosan kinevet minket.
Fagypont
Mint a hiába hulló hó, ami ahogy földet ér,
csak átnedvesíti az aszfaltot. Latyak vagyok
a cipőtalpadon, átnedvesítem a zoknidat,
a többnél ez is semmi. Ha jobban havazna,
legalább puha lábnyomokat hagynál magad
után. De én az első lehetőségnél nem fordulok
jobbra, így szem elől vesztelek. Mint az az
utolsó utáni cigaretta, amit már csak azért
szívsz el, hogy még kicsit tovább tettethesd,
a buszra vársz. Reméled, felcsap egy autó,
hogy végre új ruhába öltöztesd a közönyöd. A
mostani már elnyűtt, lyukas textil, annyit mutat,
amennyit takarnia kéne. Mint amikor rohansz
a záródó villamosajtó felé, pedig tudod, hogy
nem éred el, csak hogy elmondhasd, nem rajtad
múlt. Szeretném, ha az én lelkiismeretem is olyan
tiszta lenne, mint a hiába hulló hó. Ha elég ideig
esik, néha újból fagypont alá süllyedünk, és végül
megmarad.
Felvonó
mikor először aludtál nálam
másnap fogalmad sem volt róla hol vagy
földrajzi értelemben persze
kinyitottam a szigetelt panelablakot
ez a 3. kerület nézd
innen látszik a Margit-sziget meg a Duna
nem vagyunk olyan magasan hatodik emelet
csak rossz a lift
megmutattam a kedvenc padomat
ahová le szoktam hamuzni esténként
meg azt a lógni fogtok SZDSZ graffitit
a régi pártszékház oldalán
amit egyszer le akarok festeni
már délután 2 volt
de azért lefőztem a reggeli kávémat
először a tiédet
tej az nincs de kávéházak pultjából
zsebre szoktam tenni néhány 10 millis
tejszínt ilyen alkalmakra
indulnunk kéne nincs messze a megálló
csak rossz a lift
a HÉV persze elment előttünk
én a számra tapasztottam a tenyerem
mint aki ásítani készül
terepmintás mosoly volt
a felüljáróról még néztem a veled távolodó
zöld-fehér csíkot a síneken
azt mondják a visszaút mindig
rövidebbnek tűnik
biztosan most is így lenne
csak elakadtam az első lépésnél mert
hát tudod rossz a lift
Bánóczi Beáta: 1994-ben született Miskolcon. Jelenleg Budapesten él, az ELTE pszichológia szakos hallgatója. Verseket, filmkritikákat ír és slammel.