Nincs okunk elvitatni tőlük: a román muzikológusok megadják a módját! A tíz éve halott Ligeti György (1923–2006) életművének avatott megközelítése, értékelése, feldolgozása, zenetörténeti pozicionálása – mint mondják – még sok izgalmas feladatot tartogat számukra. Vélhetőleg nem csupán az évforduló ürügyén megmutatni akart tisztelet, de ez a „tennivalósági szemle” is magyarázza, hogy Kolozsváron május végén kétnapos Ligeti-konferenciát szerveztek közismert európai zenetudósok részvételével. Önkényesen ragadunk ki csupán néhány nevet: Wolfgang Marx (Dublin), Michael Searby (London), Manfred Stahnke (Hamburg), Heidy Zimmermann (Basel), Louise Duchesneau (Hamburg), Kerékfy Márton (Budapest), Julia Heimerdinger (Bécs). És persze az is szép gesztus – sőt valószínűleg több is annál –, hogy Ligeti György szülőföld-kötődésének (Dicsőszentmárton és Erdély) zenei tettenérhetőségéről is bőven szó esett a szakmai találkozáson, amelynek az előadásokon és eszmecseréken túl izgalmas momentuma volt a Musik im technologischen Zeitalter sorozat (Sender Freies Berlin, 1962–63) keretében készült Ligeti György-film bemutatása is.
Lehetőségeinket persze meghaladja, hogy a Ligeti-konferencia ismertetését vagy épp szakmai summáját kínáljuk a Helikon-olvasóknak. Az eseményt azonban kiváló alkalomnak – ha tetszik, akár ürügynek is – tekinthetjük arra, hogy egy nevezetes „Ligeti-ügyről” ejtsünk szót e helyen: az egyik ismert kórusműve, a Lux aeterna és Stanley Kubrick 1968-ban elkészült, azóta klasszikus filmtörténeti ténnyé patinásodott sci-fijének, a 2001: Űrodüsszeiának az összefüggéséről.
Ligeti már hét-nyolc éve a szabad Nyugat-Európában élt, amikor – bár egyáltalán nem volt vallásos affinitású – komolyabban kezdte foglalkoztatni egy gyászmise megírása. A Svéd Rádió kérte fel végül a Requiem komponálására. 1965 márciusában hatalmas sikerrel mutatták be a zeneileg és technikailag egyaránt rendkívül nehéz gyászmisét, amely elnyerte a Nemzetközi Kortárs Zenei Társaság első díját, és minden kétséget kizáróan hozzájárult Ligeti nemzetközi elismertségének megerősödéséhez. A gyászmise liturgiailag rögzített ötödik részét azonban Ligeti kompozíciója nem foglalja magában. Erre viszont egy évvel később, 1966-ban alkalmat szolgáltatott a stuttgarti Schola Cantorum, amely felkérte Ligetit egy kíséret nélküli (a capella) kórusmű megírására. A zeneszerző azonban épp súlyos bélperforáció-műtét után lábadozott egy bécsi kórházban, fájdalmait pedig akkora morfiumadagokkal enyhítették, hogy függővé vált, és több mint két éven át küzdött maga is, környezete is a szabadulásért. Életrajzi vonatkozásokat is tekintetbe vevő értékelői nem győzik eléggé hangsúlyozni, hogy a Lux aeterna – az említett, önálló „ötödik tétel” – nem a kábító anyag hatása alatt írt „pszichedelikus zene”.
Valódi remekmű ez, megrendítő tisztasága, koncentráltsága, kozmikus klaszter-hangzatainak különössége, a szövegjelentésnek tökéletesen megfelelő reflexivitása egyaránt magasra emeli Ligeti életművében. Érzéki és eseménytelen, képes rá, hogy teljesen kiszakítson a külvilágból, és magába szippantson, mint egy fekete lyuk minden elképzelhető anyagot.
Aztán meglepetés érte: levelet kapott egy New York-i barátjától, aki gratulált Ligetinek a 2001: Űrodüsszeiában felhangzó zenéjéhez. Az elképedt Ligeti megnézte a filmet, amelyben valóban felismerte a Lux aeterna, az Atmosphères és a Requiem egyes részleteit. Természetesen azonnal felháborodott levelet írt az MGM-nek, és tüstént felvette a kapcsolatot a legnevesebb berlini jogászokkal. Így is hat év pereskedésébe telt, hogy az MGM mindössze 3500 dollárt fizessen a szellemi tulajdon jogtalan használata miatt (aminek nagy részét Ligeti kiadói tették zsebre).
Bár az MGM-mel való pereskedést méltatlannak érezte, Ligeti a kártérítésen felül azért jelentős összegeket kapott a filmzene eladásából származó jogdíjakból. A pereskedés és a feszültségek dacára Ligeti alkotásai felcsendülnek Kubrick későbbi filmjeiben (Ragyogás, Tágra zárt szemek) is.
Arisztokratikus volt? Finnyás? – ki tudná megmondani. A filmzeneszerzést Ligeti mindig kerülendőnek tartotta; nem komoly zeneszerző, aki effélét művel – gondolhatta. Mégis a filmzenébe kapaszkodhatott a hatvanas évek végén s a hetvenesek elején, ennek köszönhette, hogy tisztesen megélhetett – világhírneve mellett is.
