Glazúrköpönyeg-forgató lélekszipósok. Miriád alakpazarló lényiségek. Megtévesztő allomorfikus proto-entitások. Az eozoikum ősgyurmái. Groteszkül alakoskodnak, emberszerű vonásokat vedlenek magukból, hátha megszánjuk őket s közelebb hajolva lelkecskénkből lehelünk beléjük is egy keveset. Ne essenek kísértésbe, ők csak a prelogikus mentál-egyetem proto-entitásai. Nem őshonosak létketreceinkben, nem is a hétköznapok bentlakói. A föld bizarr álomkezdeményei. Lélekfoszlányokra, személyiség-csücskökre áhítozó proteiform amőbák. Kaméleonmázas bőrbe bújt elő-lények. Pogány szellemeknek is szállást nyújtó, agytekerő furcsaságok. Ámde ők is csak szeretetre méltó, esendő létkeresők, akárcsak mi. Talán csak azért öltenek allokrómás, színeváltozó fémzománcot, hogy közelünkbe férkőzhessenek. Ők is ősagyagból, alkimizált humuszból vétettek, akárcsak mi. De ők legalább egytől egyig átestek a tűzpróbán. Sebhelyeiket, repedéseiket büszkén viselik. Színvedlő hámsejtjeik csak még érettebbekké váltak tőle. Szivárványosabban irizálnak – korallsárgásan, salakbarnásan, rothadó szélrózsaszínnel, fortyogós áttetsző azúrlevesben, penészszürkés ravatalfehéren, dögkárminos zöldfertősen, bronzméreg kenettel.
Ha tőlünk, emberektől, mégsem sikerül elég figyelmet, szusszanást vagy lélekmorzsát elcsenniük, akkor téridőn-túlnani mezőkről fognak megidézni egy-két bolygókísértetet, akik majd elősegítik gnómmá válásukat. Említenem sem kell egy ilyetén eset áldatlan, vészthozó kihatásait társadalmunk szexuál-politikai életére. És ha ez az alogikus szertartásuk sem sikerül, akkor színfényvesztésre ítéltetnek. És ugyan már, manapság ki akar egy csupasz, üres, merő agyagtartály maradni? Úgy tűnik, hogy az újkeletű ember napról napra, egyre nagyobb tömegben tesz eszeveszett kísérletet erre. Ha az emberszabású lemond a lelkéről, azt szíves örömest azonnal beszippantják majd a tárgyak, főleg a hozzánk hasonulni vágyók, amilyeneket Răzvan Botiş agykéreg alatti vályogból dagasztott.
Ezek a purgatóriumi beavatótüzön is átesett gyúrmányok felszínre hívták és kikristályosították magukon a kérges föld agyvelejének álmait. Ezek szivárványosan szikráló glazúrként csapódtak ki felületükön és színszenvedő bőr-zománccá ráncosodtak. A japánok shibumi-nak nevezték el az efféle szerény, diszkrét szépséget, keresetlen tökéletességet, ízelt tömörséget, eleven harmóniát, nemes csöndességet, amik mind a szellemi megnyugvás előidézői. Teáscsészéik mázain is hódolnak az alapelemek (tűz, víz, föld, levegő és űr) és a kiszámíthatatlan természeti erők véletlen, kifinomult összjátékának. Botiş öntudatlanul, de hasonló szándék mentes pajkossággal közelít az agyag és a fémzománc irányíthatatlan tűzzel csiholt táncához.
Teremtményeinek allomorfikus teste, atavisztikus és óceánon túli emlékeket idéz, a prekolumbián moche kultúra kerámiáit. Ezek hasznosságánál előbbrevaló bizarr, antropo-zoomorfizált, mágikus jellegük. Botiş alkímiai tisztítótüzén átesett (agy-)gyúrmányai szintén a haszontalanság fájáról szakajtattak. Nem lehet enni, inni belőlük, csak szellemfogyasztásra valók. Megfejtésükhöz analógiás gondolkodás szükségeltetik. Akár a történelem előtti vagy a moche kerámiák, ezek a kéreg-káprázó cserépidomok is még érintetlenek az ideák klasszikus kánonjától. Őket nemrég küldte a világunkba egy „őslélek”. Ők még kapcsolatban állnak a formátlan, képlékeny föld anyó-szellemével.
Meghívatták magukat az asztalunkhoz és kakukktojásként elvegyültek meghitt hétköznapjaink halott tárgyai között. Terepszemlét tartva, harlequines játékossággal, kaméleon-zománcukon utánozni kezdték a híres festmények olajos bőrmintázatát.
Ezeken a talapzatokon valójában semmiféle csoda nem történik, csak a fantasztikum szelíd befurakodásának lehetünk tanúi, egy olyan kortárs művészi „rituálénak”, amely nappali álomszakajtóvá tehet bennünket.
