Langymeleg tavaszi éjszaka volt az üres peronon. Dani léptei után meg-megcsörrent a táskáján hordott kutyalánc. Nem tudta, mikor jön a vonat, náluk még nem telepítettek digitális kijelzőket. Csak a következő állomásig szeretett volna eljutni, aztán onnan már haza tudott sétálni, és talán éjfélre haza is érhet. Akkor az anyja sem aggódna nagyon. Mondta neki, hogy átmegy sörözni a haverokhoz, de sokszor mintha a falnak beszélne.
Nem volt késő, szívesen maradt volna még, de szétszéledt a társaság. Asszony, gyerek, munka – mindenkinek megvolt a maga kifogása. Alig néhány óra múlva Dani is a vonatot fogja várni, hogy a reggeli tömegnyomorban beérjen a munkahelyére, ahol ingben és nyakkendőben szkenneli a dokumentumokat a bankban. Szkennel, fénymásol, hoz ebédet a többieknek. Egyedül ő az, akit sosem osztanak be egy asztalhoz sem, hiába banki ügyintéző. Dolgozni normális külsővel jár, de a főnöke szerint a fültágítótól megnyúlt cimpa, és a kis lyuk az alsó ajka alatt, ahol egyébként a piercingjét hordja, taszítja az ügyfeleket. Pedig csak akkor látszik igazán, ha mosolyog.
Dani felült a rozsdás korlátra, és úgy iszogatta a maradék sörét. Jobban szeretett az alterboltban dolgozni, ahová csak délelőtt 10-re kellett járnia, hogy együtteses pólókat, táskákat, kitűzőket és lemezeket adjon el hozzá hasonló külsejű embereknek. Akkoriban még a haja is hosszú volt. Ez önmagában elég lett volna a falujában a különcséghez, de Dani akkor lett helyi sztár, amikor a legnagyobb bulvárlap leközölte a képét – elfoglalt vagy fél oldalt. Az a szám egy augusztusi napon jelent meg, és a Sziget Fesztiválnak szentelte a hátoldalt. Dani hatalmas, égnek álló, pirosra fújt taréjjal jelent meg az eseményen, és a kép azt örökítette meg, ahogy a napsütésben nagyot húz a söréből.
Amit most ivott, elfogyott, és éppen el akarta dobni az üres dobozt, be a bozótba, amikor valami mellé ugrott. Nem csak úgy valahova mellé, hanem pontosan mellé, a korlátra. Egy béka volt.
Mivel nyaka nem volt, egész testével fordult Dani felé. – Szervusz, Dani! – köszönt neki.
Dani rámeresztette a szemét, de a folt még mindig leginkább békára hasonlított a lámpafényben. Eszébe sem jutott visszaköszönni.
– Te egy béka vagy – jelentette ki Dani, aki eddig nem érezte magát spiccesnek, de most kétségei támadtak.
– Miért, te mi vagy? – hangzott a flegma válasz. A békát sérthette Dani udvariatlansága.
– Mi? Hát ember...
– És még?
– Mi még? – nézett döbbenten Dani.
– Férfi, nő, rendőr, pedofil, politikus? – sorolta a béka, hogy megmutassa, mennyi mindent lehetett volna válaszolni az ő egyszerű kérdésére.
– Férfi... – mondta Dani. Érezte, hogy ez nem elég, de ő nem volt különösebben semmi. – Punk. – tette hozzá végül.
– Mi az a punk? – kérdezte a béka, mert ezt még sosem válaszolta neki senki.
– Az egy zene – nevette ki őt Dani.
– De te nem vagy zene – okoskodott a béka.
– Nem.
– Akkor mi az a punk, ami nem zene?
– Azok a punkok, akik lázadnak a szabályok ellen – oktatta a békát Dani.
– Lázadnak? Mint te azzal, hogy eldobod a sörös dobozt, amikor két méterre van tőled a szemetes?
– Igen. Ha akarom, eldobom. És nem egy béka mondja meg, hogy mit csináljak – nevetett Dani, és eldobta a szemetet, messze a fűbe.
– Akkor ki mondja meg?
– Senki… én.
– Senki vagy? Azt hittem, punk. – gúnyolódott a béka.
– Punk vagyok, te nyomorult! – förmedt rá Dani, és le akarta csapni az állatot, de az leugrott a peronra.
A sínek felől ismerős sistergés hallatszott, közeledett a vonat. Dani felnézett, és már látni is lehetett a szerelvény fényszóróit.
– Akkor én is punk leszek! – kiáltotta a béka, és a vonat elé ugrott.
Túl gyorsan történt, Daninak fogalma sem volt, hogy a béka szétkenődött a vonat elején, a kerék alá szorult vagy éppen szerencsésen átjutott a túloldalra. Meg akarta várni, hogy elmenjen a vonat és körülnézhessen. Nyomokat akart keresni és kideríteni, mi történt, de eszébe jutott a bank, ahonnan a héten már kétszer késett. Miután felszállt az utolsó kocsiba, a kalauz megfújta a sípot, és a vonat újra elindult.
A Helikon és a Perspektíva diáklap által megirtdetett Szalonpunk novellapályázat különdíjas írása.
Pataki Anett: 1992-ben született Székesfehérváron. Jelenleg a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen tanul japanológiát mesterszakon.
