"szédülten vonulsz könyvtárakon át"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 12. (698.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Aeneas, Dido. Dido, Aeneas
Balázs Imre József
Mindig az újraolvasás szüli az ötletet – beszélgetés a 80 éves Láng Gusztáv irodalom­történésszel
Aurel Dumitraşcu
Versek
Sebestyén Mihály
Kémtörténet
Czakó Gábor
Ősnyelv-e a magyar? Nyelvészetünk homályos foltocskái
FISCHER BOTOND
Versek
Váradi Nagy Pál
A láthatatlan mozdony
Pataki Anett
Éjszaka a peronon
Nagy Benjámin
Akkor pedig színről színre
Sárkány Tímea
Versek
ANDRÉ FERENC
Versek
Láng Orsolya
Vers
Hornyák Balázs
Dies irae
Földesi Csenge
Két anyám volt
Szőcs István
Nagyon túl a Dunán, Tiszán is
Jakab-Benke Nándor
A rövidtávfutó magányossága. Felfedezések a TIFF-en
Papp Attila Zsolt
Dívák, fenegyerekek és a kinőtt zakó. Beszámoló a 15. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról
Péter Beáta
Mindannyian Zucco-k vagyunk?
KISS ERNŐ CSONGOR
Több magányt
MOLNÁR ZSÓFIA
Mikszáth-falfirka, nárciszillat
Nagy Hilda
Regényes összművészet Vajdaságból
Jakabffy Tamás
Barokk hullám Kolozsváron – svindlerek és nemesek
Nagy Borbála
Létallegóriák
 
Nagy Benjámin
Akkor pedig színről színre
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 12. (698.) SZÁM – JÚNIUS 25.


I.

A vadludak évről évre hozzád jönnek vissza. Leszállnak, hevernek a fűcsomók között. Csattogó szárnycsapásokkal érkeznek északról.

 

Hajnalodik.

 

Régen úgy tartották, hogy a ludak költözéskor a Holdra mennek, ott vészelik át a telet.

 

Tavaly jöttek először. Untam és nem érdekelt; azóta felmagasztaltam őket. Ők az én aranyborjaim. Mikor hátrakerült a fehér kisasztal: hamar hozzászoktak. Mi nem tudtunk, de nekik sikerült. Néha csak távolról imádom őket, bögrémmel a poros ablaküvegen át. Miközben azon képzelgek, hogy valahol az elfüggönyözött szobában fekszel meztelen. Csupasz végtagjaid körbefonják a mosott ágynemű huzatját, kócokkal betakarod a kispárna ronggyá feküdt foltjait. A ludak sokszor kopogtatják csőrükkel az üvegezett, hálószobai tolóajtót, de nem felel senki. Múltkor elhúztam a függönyt, véletlenül, és ők odarohanva fürkésztek befelé. Délutánig nem hagyták abba a gágogást, mikor rájöttek, hogy istenünk nem fekszik meztelen az oltáron. Folyamatosan nevét gágogták bele a kerti asztal lábába. Akkor hagyták csak abba, amikor közéjük vágtam egy bögrét. Színüket sem láttam azóta. Nem akarom elűzni őket, így ízibe magokat szórtam szanaszéjjel a kertben, hátha nem hagynak el. Hiszen valamit mégis kéne tennem, valamit a gyötrelem ellen.

 

II.

 

Ami biztos, hogy nem árulom el nekik: egy hajnalon mentél el. Megpróbálom köpönyegemet magamra ölteni és halandó prófétaként belevezetem őket a tudatlanságba, hagyom megpihenni őket a fehér asztal kánaáni árnyékában, kettészakítom nekik a háborgó tengert, és nem csapom össze kezem, amíg át nem kelnek. Kicsit félek, hogy lassan megutálnak. Ha észrevennék hiányod, a jelenlétem már nem győzné meg őket.

 

Mert hiszem és vallom, hogy te egykoron vadludam voltál, amely hagyta, hogy lenyessem szárnyait.

 

 

III.

 

Előveszed kulcsaid, bejössz az ajtón. A konyhában állok. Mellém lépsz és megtanítasz gágogni. Én szemedbe nézek és hangtalan maradok, mert még nem vagyok kész, hogy belépjek az Örök Élet Ígéretébe, így nem hagyhattál volna magamra.

 

Kérlek, mutasd meg tollaidat barátainknak, engedd őket, hogy az ígéretből a megtalált Paradicsomba totyogjanak át. Akkor már képes leszek elengedni őket. Azonban még most most van, és nekem istent kell csinálnom, aki fenn ül, és látva lát engem. Elhiteti velem, hogy nem tudnál elhagyni: megvárlak. A gondosan bepakolt dobozok a hátsó ülésen porosodhatnak. Visszapakolás közben mindennek látszik az eredeti helye, visszaállítható az egyensúly. A csengettyű kör alakú porcelánját helyezd a por által kirajzolt alakzatba és így tovább. Hátrafelé sétálok keresztül a szobán, hogy úgy tűnjön sohasem mentünk el. Ez pedig nem a kitalált eljöveteled csupán.

 

IV.

 

Próbáltam az egész ház rendjét megőrizni, bebetonozni még az eget is. Minden csillag ugyanott álljon, és ne csupán a múlt egy felrobbant emlékképe legyen. A hold is, a szél is úgy fújjon, a levél is ugyanúgy essen le. Egyedül a templom fizikai jelenvalójába rondítottam bele. A lenti fürdőben kiégett a kád. A díszpárnáidat köptem teli vörösborral, áldozati célból. A kádba raktam őket, sarkukat meggyújtottam. Táncoltam. Az égő áldozat: jól sikerült. Aznap annyira kiütöttem magamat. Feküdtem a fürdőszobapadlón, a párnák füstje keringett a kiolvadt zománc közül, és csupán nyitott szemeimmel farkasszemet néztem a negyedórás hányásommal. Akkor esküdni mertem volna, hogy én szakítottam. Nem te voltál, aki éjjel belopakodott a csend árnya alatt, és a felső polcon tartott körömvágó ollóval kiherélt. Elcsente hitemet. Csordogáló véremmel nyaka köré langyos köpönyeget készített. Nem!

 

Én egyenesedtem fel, és én küldtelek el, és én mondtam: találtam valakit, aki a vállamra lépett, és felsegítettem trónusára.

 

V.

 

A fehér asztalkát nem tudom, miért hagytad a cseresznyefa alatt, de kettévágtam. Kivágtam minden egyes fát a kertből, hogy feldarabolva áldozati máglyát építsek fel a szín mögött. Szétesett a nappaliban a polc is. Helyére odahúztam a nagy sárga kanapét, hogy nézhessem a ludakat.

 

Ma esik.

 

Lassan esteledik. A vakság túlrepít testemen.

 

A kiivott bor után ott ültem magammal szemben és életemben először rohadtul nem tudtam, mi legyen. Férfiatlanodom. Kortyolva, egyedül a bűnös szájam íze húzza össze számat. Meg kéne bánnom, hogy szűzies testedet dobtam oda az oltárra, és érted fohászkodom.

 

Hozzád.

 

VI.

 

Az első lúd nyakába teljesen belenyomtam a konyhakést. Izmaim megfeszülve szorították a tátogásra vágyó csőrt, csak a kifolyó vérre tudtam koncentrálni, ami az ölembe patakzott. A másodikat berángattam a szobába. Szárnyra kapva leverte a csillárt. Levágott fejét az előzőére dobtam. A harmadiknak elsőként szárnyait vágtam le, a mellrésztől kezdve. A csőrei ököl nagyságúra nyíltak, és belerémült az éjszakába. Csókot leheltem feje búbjára, majd a két szárnyat a fejjel együtt bevágtam a sarokba. Az utolsó kettőre kötelet kötöttem és kivittem őket a vihar alá. A tornácra érve rögtön széttárták szárnyukat, és felreppentek. Megrántottam a kötelet. Rutinnal nyestem darabokra őket. A tetemeket felemeltem, és kisétáltam a szín mögé. Mindenütt a frissen ázott fű szaga terjedt. A vihar továbbvonult.

 

Alkoholt öntöttem az átázott fahasábokra.

 

VII.

 

Amikor majd egész éjjel egymás szemébe bámulunk, elmesélem, ahogy imáim közben lángoszlopok jelentek meg, és egy város pusztulását láttam.

 

 

 

 

A Helikon és a Perspektíva diáklap által megirtdetett Szalonpunk novellapályázat különdíjas írása.

 

 

 

Nagy Benjámin: 1993-ban született Szikszón. Jelenleg a budapesti Károli Gáspár Református Egyetemen tanul irodalom- és kultúratudományt mesterszakon.

 

 

 

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében