"szédülten vonulsz könyvtárakon át"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 12. (698.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Aeneas, Dido. Dido, Aeneas
Balázs Imre József
Mindig az újraolvasás szüli az ötletet – beszélgetés a 80 éves Láng Gusztáv irodalom­történésszel
Aurel Dumitraşcu
Versek
Sebestyén Mihály
Kémtörténet
Czakó Gábor
Ősnyelv-e a magyar? Nyelvészetünk homályos foltocskái
FISCHER BOTOND
Versek
Váradi Nagy Pál
A láthatatlan mozdony
Pataki Anett
Éjszaka a peronon
Nagy Benjámin
Akkor pedig színről színre
Sárkány Tímea
Versek
ANDRÉ FERENC
Versek
Láng Orsolya
Vers
Hornyák Balázs
Dies irae
Földesi Csenge
Két anyám volt
Szőcs István
Nagyon túl a Dunán, Tiszán is
Jakab-Benke Nándor
A rövidtávfutó magányossága. Felfedezések a TIFF-en
Papp Attila Zsolt
Dívák, fenegyerekek és a kinőtt zakó. Beszámoló a 15. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról
Péter Beáta
Mindannyian Zucco-k vagyunk?
KISS ERNŐ CSONGOR
Több magányt
MOLNÁR ZSÓFIA
Mikszáth-falfirka, nárciszillat
Nagy Hilda
Regényes összművészet Vajdaságból
Jakabffy Tamás
Barokk hullám Kolozsváron – svindlerek és nemesek
Nagy Borbála
Létallegóriák
 
ANDRÉ FERENC
Versek
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 12. (698.) SZÁM – JÚNIUS 25.

pályaív

 

olyan könnyűnek tűnik továbbmenni innen,

mondja a kő, és áthasítja az eget.

olyan megnyugtató egy helyben maradni,

mondja kimérten a zúzódás a karodon.

mint szakadt kabátot,

hordja a szél a kénszagot.

mert ahol nincs súly, ott a cipzárak

nehezebben csúsznak le a ruhádon,

ahol nincs súly, ott nem örvénylik

sohasem a kimondhatatlanság

a mellkasod rácsai közt.

az elmozdulás bizonytalanságával

mihez is kezdhetnénk, hol marad

a pályák kiszámíthatósága, mely

mint kő, ami még nem hagyta el

a tenyér tapintását, de már magában

hordja a bűntudat jeleit.

ahány út, annyi eltévedés,

és mindenik romlásba vezet,

csak a levegőben van találkozási pont,

ha magunkról már csak annyit tudnánk

elmesélni, amennyit a szotyihéj a szájról.

mert lehetnénk szépek is akár,

mint egy rossz számra küldött

üzenet, de mindig kell valami,

amit magunkban tartunk,

mert ha elmondanánk,

akkor nem fájna annyira,

mert ennyi kellhet még a ragaszkodáshoz,

ahogy szőrszálakat álmodik magának a tenyér

abszolút meztelensége,

hogy megtanulja a különbséget

a gránit és az andezit tapintása

között. mint a lány, aki

egy reggel felöltözött,

kitalálta a kockás nadrágját,

a szürke zoknikat, a

sötétkék trikót, vékony

fehér csíkokkal, a

legfeketébb melltartót

és a meggypiros bugyit,

de mint bőr alá a köröm,

nőttek rá a ruhái, és

így soha többé nem lehet

meztelen, úgyhogy soha többé

nem mehet haza.

 

 

csendkamra

 

amikor vártam, hogy

megérkezz, a múzeum lépcsőjén,

ott volt a fülke, ami

tökéletesen kizárja a külső

zajokat, és csak saját

tested moccanásait hallhatod,

a légzés hangsúlyában

a kátrányzörgést,

hallani a szúrást a tüdőben,

a szívritmuszavart, hallani

minden rosszul meggyúlt

és leszívott slukk utáni

köhögés maradványait,

hogy tudatosuljon a test

döcögése, a kiterjedés,

az artériákban szorgosan

csorgó felejtés, és amikor

ott ültem, még nem tudtam,

hogy mikor megjössz,

és beszélgetni kezdünk,

kificamodnak a szavak, és

kiszárad a szem, a száj,

és alig ismertelek fel,

és beszéltünk volna húslevesről,

meg hogy épp hol dolgozol,

és mondtam volna, képzeld,

megtanultam egyedül

borotválkozni, és még mindig

nem tudok focizni, és hogy

bár veled voltam először

hokimeccsen, akkor voltam

utoljára is, azóta szeretem

a zsíroskenyeret, de

eliszaposodott a nyelvem

és jeges szelek zúgtak a torkomban,

és cigiztünk és néztük egymást,

és akkor még nem tudtam,

hogy egymás

csendkamrái vagyunk.

 

 

holdsüllyedés

 

olyan merevek ezek az

áthelyezett szekrények,

tüdőszárny-ajtók és üres

helyiségek mindenütt,

 

az ágyam alá fekszem, hogy

megijesszem a szörnyeket,

melyeknek a fogaik helyén

felhők vannak, néha villámlanak

 

is, egyszer véletlen hallottam

őket susogni, titkosak voltak, mint

a széna alatt motozó rovarok,

vagy az első hó idején a vágy,

 

hogy virágokat kéne szétszakítani,

de a nincs-még-tavasz kendője

beköti a szemeket és a szájat,

talán bosszúvágyból, vagy

 

csak hirtelen felindulásból,

és akkor ott fekszem az ágy alatt,

és megrémítem a szörnyeket,

tudom, félnek tőlem, vagy csak

 

a paplan szagától félnek, bizonytalan ez,

mint a viszonyulási lehetőségek,

a beszédkezdeményezések két

testvér között, akik évek óta nem

 

találkoztak, csak mérföldkövek alá

rejtett kis üzenetekkel jeleztek

egymásnak, és amikor a szörnyek

felriadnak és üvölteni kezdenek,

 

akkor összezsugorodik a ház,

mint a világ, egy kulcstartónyi

tudatosság, és tudom, hogy akkor

majd ránézek, és valami kialvatlan

 

szentimentalizmusban kézbe kapom

a reggeli szivacsholdat, belecsavarom

a kávémba tejpor helyett és akkor

minden helyre áll, a maga helyére,

 

abba a biztos pontba, amit igazából

egyikünk sem ismer még igazán,

mindenütt fátylak lesznek, és

kocogás. és tudom, hogy akkor

 

majd megértem a viszonyt, azt,

ami akár két körülhatárolhatatlan

testet is képes kifeszíteni, és

körzővel térképet rajzolni rájuk.

szarvasles

 

amikor megérkeztek, még várni kellett,

hogy az előző bérlők csomagoljanak össze,

és panaszkodott, hogy ő nem ezért fizetett,

nem erről volt szó, és hogy a ház is, többre

 

várt volna ennyiért, a cipő is beázott,

pedig már igazán hozzászokhatott

volna, mondja neki, de hogy látod,

mondtam, ne induljunk el, hagyod,

 

hogy aludjak még egy órát, akkor

nem kerülünk ebbe a helyzetbe,

de rájöhettél volna erre magadtól

is, és a kesztyűt is otthon felejtette,

 

hát ez maradt velük, ez a hiány csak,

ahogy lassan színt vált a kéz, és

elkezd zsibbadni, és a háznak

falán pimaszul lecsorog a kérdés,

 

hogy miért is jöttek idáig, aztán

megfagy alázatosan végül,

legalább működik rendesen a kazán,

így látják magukat, vendégül,

 

hálózsák, legalább az van, mert nem

bíznak az idegen ágyneműkben,

ahogy melegednek együtt csendben,

a görcsök sajgássá szelídülten

 

pihennek meg a testekben, és

megnyugszanak bennük a gyógyszerek,

eltompul lassan minden rezzenés,

és bort forralnak, legyen pótcselek-

 

vés, hogy ne kelljen szavakba

önteni azt, amit úgysem lehet,

és kint a fagy, bent maradt a

hideglelés, viasszal mosnak kezet,

 

függöny, cipzár, fogak behúzva,

hadd melegítsem a mancsod,

ahogy egymáshoz bújnak,

összeakadnak az agancsok.

 

 

időcsúszda

 

aszimptoták kiszámíthatóságával

közelít megint a szerda. nem szabad

késnünk, de kicsúsztunk a rohadt

időből, minden utca szétszalad,

és járásunk is egyre pontatlanabb.

 

követjük hát a dübörgéseket:

őzek rohannak át a kereszteződésen.

lábnyomuk még épp tenyérmeleg.

mi vagyunk azok, akik semmiképpen

sem akarják leleplezni a bűvészeket,

 

de azért bízunk még, hogy nélkülünk

sosem kezdik el. mindig ugyanazt hozzák,

de megnyugtat, hogy előre tudjuk.

néha egymással helyet cserélünk,

és ráfogjuk, hogy ez változatosság.

 

csak a segédre figyelünk. a teremben

galambok neszelnek, mi meg egyre kevesebben

maradunk. hogyha még egy önkéntes kell,

megyek én helyetted: úgyis teljességgel

lehetetlen dolog volna eltüntetni téged.

 

 

párlat

 

amikor beletörött a fejsze a fába,

akkor néztünk egymásra, hogy

na most mi lesz, így nem tudjuk

elkészíteni a vállfát, és nem lesz

amire felakasszuk apád kabátját,

márpedig addig nem mehetünk

haza, hát most mi legyen, szórjuk

be morzsával a lepedőt, csak

hogy szokjuk meg a tudatosságot,

vagy menjünk ki mindennap az

állomásra, és nézzük, ahogy

egymás szemeiből gördülnek

ki a vonatok, gyakoroljuk a várást,

de hát ezen a saját kis színtéren

egyáltalán nem vagyunk otthon,

úgyhogy addig tartjuk a bort

a szánkban, amíg elecetesedik,

de akkor most mi van, most,

amikor el kéne készítenünk a

vállfát, mert nem köthetjük

fel simán hurokkal, mert akkor

az ujjaink is beletörnének, de

mit kéne most tegyünk, tulajdonképpen

mi van, pedig tudjuk, hogy erre

a kérdésre csak hazudni lehet,

mert mi mást is, de már az is valami,

hát vegyük magunkra a kabátot,

és igyunk még a borból, igyunk,

amíg kirágja végre belőlünk

az összes hurkot az ecetsav.

 

ahol nem reccsen
a padló

 

a varjak megint belepték a ház

tetejét így nincs mentség

fel kell készülni a halálra

ezért csak arra figyelek hogy

ne találjak ki semmit

amit tökéletesnek nevezhetünk

mert akkor kihullana minden a tenyerünkből

és fekete lesz a tüdő

hogy összegubózzon a szuszogás

a harisnyádon felszaladó lila

szemmel tartom a kontaktust

így nem kell csikorogni fogaknak

mondd hol van a ház amiben

nem reccsen a padló

ahol nem kell félni a mosogatástól sem

mert én szeretem a romlott ételek illatát és

lekaparnék minden foltot míg

felhasad ujjaimon minden

körömágy és megtanulom a víz

minden tulajdonságát és ujjbegyeim

beleráncosodnak szoknyáidba

a ház ahová magammal cipelhetem

rajtam maradt parfümöd

mert megint meglepően elegánsan

öltöztél fel pedig csak itthon

sörözünk én is felkészültem mert

halottak körmeivel dörzsöltem

tisztára a bőröm így tudtuk

hogy mindez különleges

ilyenkor azt szeretném mondani

látod most már voltam a tengernél

és tudom hogy fekete mint a tüdő és hogy

próbáltam megtanulni a halak nyelvét

is de még csak úgy hallgatlak mint

egy túl szomjas szárazföldi állat

és döcögünk ebben a túl füstös szobában

mint egy vagonban saját fülke hát

utazzunk bárhová akár délre is pedig

én gyűlölöm a hőséget

de te majd nedves lepedőkbe

borítasz és megtanítod

hogyan izzadjam ki a görcseimet

de a lázat csak úgy enyhíthetem hogy

utánad iszom a sörből

és lassan lebontod rólam a vacogást

a lepedőt a várost és lehull rólunk

minden elegancia innen tudjuk

hogy végre megérkeztünk

 

 

André Ferenc: 1992-ben született Csíkszeredában. Jelenleg a kolozsvári BBTE végzős mesterképzős hallgatója magyar nyelv és irodalom szakon.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében