pályaív
olyan könnyűnek tűnik továbbmenni innen,
mondja a kő, és áthasítja az eget.
olyan megnyugtató egy helyben maradni,
mondja kimérten a zúzódás a karodon.
mint szakadt kabátot,
hordja a szél a kénszagot.
mert ahol nincs súly, ott a cipzárak
nehezebben csúsznak le a ruhádon,
ahol nincs súly, ott nem örvénylik
sohasem a kimondhatatlanság
a mellkasod rácsai közt.
az elmozdulás bizonytalanságával
mihez is kezdhetnénk, hol marad
a pályák kiszámíthatósága, mely
mint kő, ami még nem hagyta el
a tenyér tapintását, de már magában
hordja a bűntudat jeleit.
ahány út, annyi eltévedés,
és mindenik romlásba vezet,
csak a levegőben van találkozási pont,
ha magunkról már csak annyit tudnánk
elmesélni, amennyit a szotyihéj a szájról.
mert lehetnénk szépek is akár,
mint egy rossz számra küldött
üzenet, de mindig kell valami,
amit magunkban tartunk,
mert ha elmondanánk,
akkor nem fájna annyira,
mert ennyi kellhet még a ragaszkodáshoz,
ahogy szőrszálakat álmodik magának a tenyér
abszolút meztelensége,
hogy megtanulja a különbséget
a gránit és az andezit tapintása
között. mint a lány, aki
egy reggel felöltözött,
kitalálta a kockás nadrágját,
a szürke zoknikat, a
sötétkék trikót, vékony
fehér csíkokkal, a
legfeketébb melltartót
és a meggypiros bugyit,
de mint bőr alá a köröm,
nőttek rá a ruhái, és
így soha többé nem lehet
meztelen, úgyhogy soha többé
nem mehet haza.
csendkamra
amikor vártam, hogy
megérkezz, a múzeum lépcsőjén,
ott volt a fülke, ami
tökéletesen kizárja a külső
zajokat, és csak saját
tested moccanásait hallhatod,
a légzés hangsúlyában
a kátrányzörgést,
hallani a szúrást a tüdőben,
a szívritmuszavart, hallani
minden rosszul meggyúlt
és leszívott slukk utáni
köhögés maradványait,
hogy tudatosuljon a test
döcögése, a kiterjedés,
az artériákban szorgosan
csorgó felejtés, és amikor
ott ültem, még nem tudtam,
hogy mikor megjössz,
és beszélgetni kezdünk,
kificamodnak a szavak, és
kiszárad a szem, a száj,
és alig ismertelek fel,
és beszéltünk volna húslevesről,
meg hogy épp hol dolgozol,
és mondtam volna, képzeld,
megtanultam egyedül
borotválkozni, és még mindig
nem tudok focizni, és hogy
bár veled voltam először
hokimeccsen, akkor voltam
utoljára is, azóta szeretem
a zsíroskenyeret, de
eliszaposodott a nyelvem
és jeges szelek zúgtak a torkomban,
és cigiztünk és néztük egymást,
és akkor még nem tudtam,
hogy egymás
csendkamrái vagyunk.
holdsüllyedés
olyan merevek ezek az
áthelyezett szekrények,
tüdőszárny-ajtók és üres
helyiségek mindenütt,
az ágyam alá fekszem, hogy
megijesszem a szörnyeket,
melyeknek a fogaik helyén
felhők vannak, néha villámlanak
is, egyszer véletlen hallottam
őket susogni, titkosak voltak, mint
a széna alatt motozó rovarok,
vagy az első hó idején a vágy,
hogy virágokat kéne szétszakítani,
de a nincs-még-tavasz kendője
beköti a szemeket és a szájat,
talán bosszúvágyból, vagy
csak hirtelen felindulásból,
és akkor ott fekszem az ágy alatt,
és megrémítem a szörnyeket,
tudom, félnek tőlem, vagy csak
a paplan szagától félnek, bizonytalan ez,
mint a viszonyulási lehetőségek,
a beszédkezdeményezések két
testvér között, akik évek óta nem
találkoztak, csak mérföldkövek alá
rejtett kis üzenetekkel jeleztek
egymásnak, és amikor a szörnyek
felriadnak és üvölteni kezdenek,
akkor összezsugorodik a ház,
mint a világ, egy kulcstartónyi
tudatosság, és tudom, hogy akkor
majd ránézek, és valami kialvatlan
szentimentalizmusban kézbe kapom
a reggeli szivacsholdat, belecsavarom
a kávémba tejpor helyett és akkor
minden helyre áll, a maga helyére,
abba a biztos pontba, amit igazából
egyikünk sem ismer még igazán,
mindenütt fátylak lesznek, és
kocogás. és tudom, hogy akkor
majd megértem a viszonyt, azt,
ami akár két körülhatárolhatatlan
testet is képes kifeszíteni, és
körzővel térképet rajzolni rájuk.
szarvasles
amikor megérkeztek, még várni kellett,
hogy az előző bérlők csomagoljanak össze,
és panaszkodott, hogy ő nem ezért fizetett,
nem erről volt szó, és hogy a ház is, többre
várt volna ennyiért, a cipő is beázott,
pedig már igazán hozzászokhatott
volna, mondja neki, de hogy látod,
mondtam, ne induljunk el, hagyod,
hogy aludjak még egy órát, akkor
nem kerülünk ebbe a helyzetbe,
de rájöhettél volna erre magadtól
is, és a kesztyűt is otthon felejtette,
hát ez maradt velük, ez a hiány csak,
ahogy lassan színt vált a kéz, és
elkezd zsibbadni, és a háznak
falán pimaszul lecsorog a kérdés,
hogy miért is jöttek idáig, aztán
megfagy alázatosan végül,
legalább működik rendesen a kazán,
így látják magukat, vendégül,
hálózsák, legalább az van, mert nem
bíznak az idegen ágyneműkben,
ahogy melegednek együtt csendben,
a görcsök sajgássá szelídülten
pihennek meg a testekben, és
megnyugszanak bennük a gyógyszerek,
eltompul lassan minden rezzenés,
és bort forralnak, legyen pótcselek-
vés, hogy ne kelljen szavakba
önteni azt, amit úgysem lehet,
és kint a fagy, bent maradt a
hideglelés, viasszal mosnak kezet,
függöny, cipzár, fogak behúzva,
hadd melegítsem a mancsod,
ahogy egymáshoz bújnak,
összeakadnak az agancsok.
időcsúszda
aszimptoták kiszámíthatóságával
közelít megint a szerda. nem szabad
késnünk, de kicsúsztunk a rohadt
időből, minden utca szétszalad,
és járásunk is egyre pontatlanabb.
követjük hát a dübörgéseket:
őzek rohannak át a kereszteződésen.
lábnyomuk még épp tenyérmeleg.
mi vagyunk azok, akik semmiképpen
sem akarják leleplezni a bűvészeket,
de azért bízunk még, hogy nélkülünk
sosem kezdik el. mindig ugyanazt hozzák,
de megnyugtat, hogy előre tudjuk.
néha egymással helyet cserélünk,
és ráfogjuk, hogy ez változatosság.
csak a segédre figyelünk. a teremben
galambok neszelnek, mi meg egyre kevesebben
maradunk. hogyha még egy önkéntes kell,
megyek én helyetted: úgyis teljességgel
lehetetlen dolog volna eltüntetni téged.
párlat
amikor beletörött a fejsze a fába,
akkor néztünk egymásra, hogy
na most mi lesz, így nem tudjuk
elkészíteni a vállfát, és nem lesz
amire felakasszuk apád kabátját,
márpedig addig nem mehetünk
haza, hát most mi legyen, szórjuk
be morzsával a lepedőt, csak
hogy szokjuk meg a tudatosságot,
vagy menjünk ki mindennap az
állomásra, és nézzük, ahogy
egymás szemeiből gördülnek
ki a vonatok, gyakoroljuk a várást,
de hát ezen a saját kis színtéren
egyáltalán nem vagyunk otthon,
úgyhogy addig tartjuk a bort
a szánkban, amíg elecetesedik,
de akkor most mi van, most,
amikor el kéne készítenünk a
vállfát, mert nem köthetjük
fel simán hurokkal, mert akkor
az ujjaink is beletörnének, de
mit kéne most tegyünk, tulajdonképpen
mi van, pedig tudjuk, hogy erre
a kérdésre csak hazudni lehet,
mert mi mást is, de már az is valami,
hát vegyük magunkra a kabátot,
és igyunk még a borból, igyunk,
amíg kirágja végre belőlünk
az összes hurkot az ecetsav.
ahol nem reccsen
a padló
a varjak megint belepték a ház
tetejét így nincs mentség
fel kell készülni a halálra
ezért csak arra figyelek hogy
ne találjak ki semmit
amit tökéletesnek nevezhetünk
mert akkor kihullana minden a tenyerünkből
és fekete lesz a tüdő
hogy összegubózzon a szuszogás
a harisnyádon felszaladó lila
szemmel tartom a kontaktust
így nem kell csikorogni fogaknak
mondd hol van a ház amiben
nem reccsen a padló
ahol nem kell félni a mosogatástól sem
mert én szeretem a romlott ételek illatát és
lekaparnék minden foltot míg
felhasad ujjaimon minden
körömágy és megtanulom a víz
minden tulajdonságát és ujjbegyeim
beleráncosodnak szoknyáidba
a ház ahová magammal cipelhetem
rajtam maradt parfümöd
mert megint meglepően elegánsan
öltöztél fel pedig csak itthon
sörözünk én is felkészültem mert
halottak körmeivel dörzsöltem
tisztára a bőröm így tudtuk
hogy mindez különleges
ilyenkor azt szeretném mondani
látod most már voltam a tengernél
és tudom hogy fekete mint a tüdő és hogy
próbáltam megtanulni a halak nyelvét
is de még csak úgy hallgatlak mint
egy túl szomjas szárazföldi állat
és döcögünk ebben a túl füstös szobában
mint egy vagonban saját fülke hát
utazzunk bárhová akár délre is pedig
én gyűlölöm a hőséget
de te majd nedves lepedőkbe
borítasz és megtanítod
hogyan izzadjam ki a görcseimet
de a lázat csak úgy enyhíthetem hogy
utánad iszom a sörből
és lassan lebontod rólam a vacogást
a lepedőt a várost és lehull rólunk
minden elegancia innen tudjuk
hogy végre megérkeztünk
André Ferenc: 1992-ben született Csíkszeredában. Jelenleg a kolozsvári BBTE végzős mesterképzős hallgatója magyar nyelv és irodalom szakon.
