"szédülten vonulsz könyvtárakon át"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 12. (698.) SZÁM – JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Aeneas, Dido. Dido, Aeneas
Balázs Imre József
Mindig az újraolvasás szüli az ötletet – beszélgetés a 80 éves Láng Gusztáv irodalom­történésszel
Aurel Dumitraşcu
Versek
Sebestyén Mihály
Kémtörténet
Czakó Gábor
Ősnyelv-e a magyar? Nyelvészetünk homályos foltocskái
FISCHER BOTOND
Versek
Váradi Nagy Pál
A láthatatlan mozdony
Pataki Anett
Éjszaka a peronon
Nagy Benjámin
Akkor pedig színről színre
Sárkány Tímea
Versek
ANDRÉ FERENC
Versek
Láng Orsolya
Vers
Hornyák Balázs
Dies irae
Földesi Csenge
Két anyám volt
Szőcs István
Nagyon túl a Dunán, Tiszán is
Jakab-Benke Nándor
A rövidtávfutó magányossága. Felfedezések a TIFF-en
Papp Attila Zsolt
Dívák, fenegyerekek és a kinőtt zakó. Beszámoló a 15. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválról
Péter Beáta
Mindannyian Zucco-k vagyunk?
KISS ERNŐ CSONGOR
Több magányt
MOLNÁR ZSÓFIA
Mikszáth-falfirka, nárciszillat
Nagy Hilda
Regényes összművészet Vajdaságból
Jakabffy Tamás
Barokk hullám Kolozsváron – svindlerek és nemesek
Nagy Borbála
Létallegóriák
 
Földesi Csenge
Két anyám volt
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 12. (698.) SZÁM – JÚNIUS 25.

Lassan nyílnak ki szemeim. Homályos foltok közt tör át némi világosság. Idő kell, hogy lássam körvonalaikat is. Hatalmas fák lombkoronái terítik be az eget. Lágyan simogat a smaragdszín levelek közt átszűrődő fény. Mély levegőt veszek, amely szaggatottan áramlik elnehezült mellkasomban. Mintha időtlen idők óta feküdnék ezen a helyen. Felülök, a nedves föld nyomát érzem hátamon. Kezeim között morzsolom a fekete darabokat, avarral vegyes illatuk mintha a szülőföldet idézné. A mohák közt surranó szél halk, csalogató susogást hoz felém. Követni_kezdem.

 

Elgémberedett lábakkal baktatok előre, csak sejtem, hogy a helyes irányba. Körülöttem reggeli táncukat járják a madarak a széllel, az állatok neszezése tölti meg a harmatos erdőt. A susogás még ebben a finom reggeli hangolódásban is képes teljesen elveszni. Igyekszem figyelni az elhaló hangokra, miközben a fák törzsén mohával benőtt tekintetek merednek rám. Rabul ejtenek ezek a kérges szemek, annyira, hogy beleütközök egy fenyőfa tűleveles ölelésébe. Kiszabadítván magam egy éretlen toboz akad kezembe. Puha. Egy érintésre emlékeztet, markomban tartva megyek tovább.

 

Egy patak szeli ketté az eddig sík erdőt. A túloldal már emelkedő. Torz, félelmetes képet festenek a fölöttem egyre inkább vízszintesen elnyúló fák. Kövek emelkednek a csobogó vízből, egyikről a másikra lépve kelek át a túlpartra. Megcsúszom, a tobozt már viszi is a lágy sodrás, az éppen következő kőbe kapaszkodom. Évek, talán évszázadok csiszolt, mégis érdes felülete, ahogy tenyeremmel ránehezedek. Ismerős formát fedezek fel benne, ahogy végigsimítom. Elkopott száj, lesimult orr, a kő éle arcél – el is vágja ujjaim. A patak hűs vize, akár egy anyai kéz, csillapítóan cirógatja végig véres bőrömet. Elmélázok azon, ahogy a vér oldódik az áramló vízben.

 

Figyelmemet azonban megzavarja valami. Mélységes csend ül már az erdőn. A madárdal elnémult, a neszezés megszűnt, a susogás még az eddiginél is távolabbinak hat. Csak a patak szűnni nem tudó hangja töri meg a ráfeszült levegőt. Aztán zaj. Valahonnan távolról a gallyak recsegése és bokrok ropogása vegyül állati üvöltéssel. Valami közeledik. Ösztönösen rohanok előre. Elesek, visszacsúszok, feltápászkodom, minden erőmmel felfelé kapaszkodok, sokszor kúszva-mászva. Végre egy kevésbé meredek pont, amennyire lehet, felegyenesedve szedem a lábam tovább. A sűrű bozótos ritkulni kezd, erős fényt látok, nekiiramodok – hegytetőre érek. Köves kiállás a semmi fölött. Elhűlve nézek le, majd vissza. Vad lihegéstől terhes az erdő, mintha száz láb parancsolná maga alá. Nincs tovább. Ugrom.

 

Leérkezve talpam alatt süpped a föld, nem is föld már, homok. Végtelen homokdűnék tárulnak a szemem elé. Lábujjaim közt porladnak a finom homokszemek, lábnyomaimat elnyeli a végtelen homoktenger. Hátrafordulok, nincs visszaút, de nincs is hova – a hegy eltűnt. Újra hallom a susogást, leheletnyit erősebben. Követem a kietlen tájon. Mintha egy helyben toporognék, már nem tudom, hogy csak képzelem, vagy valóban haladok, hogy a dűnék egymást váltják, és nem ugyanazt formálja át újra és újra a meleg sivatagi szél. Magasról süt le rám a nap, türkizzé festi a felhőtlen égboltot. Égeti a bőröm. Magam elé bámulok, a horizonton a semmi nyúlik el. Majd délibáb.

 

Eleinte homályos, sötét foltok. Növekednek, alakot öltenek, sokára ismerem fel a felém közeledő állathordát. Megakad a lélegzetem, menekülni már nincs időm, de elbújni se. Lebukok és fohászkodom, hogy ne fájjon. Várom az első talpat a gerincemen – nem jön. Hallom a morajlást, a vonuló állatok hangját, az orrom megtelik a felvert homokkal – de nem történik semmi. Óvatosan oldalra lesek. A horda ketté vált. Nem tiportak el, szarvaikkal nem nyársaltak fel. Feltápászkodom, elindulok köztük, velük ellentétes irányban megyek előre. Ügyet sem vetnek rám, pedig karnyújtásnyira vannak tőlem, izmos testük fényes a nedvességtől. Ebben a pillanatban sós tengeri szél borzolja fel tincseimet.

 

Megreped a nedves, homokos talaj. A hűs levegő mintha ringatna a forróság után. Lábnyomaimtól lesz terhes a tengerparti föveny. Megállok a part szélén. A fodrozódó víz finoman cirógat. Felnézek. Az égbolt narancsszínű selyem. Alakokat látok a távolban. Ők csalogattak idáig, susogásuk suttogássá erősödik. Bár messze vannak, tétován elindulok feléjük. Uszályként terül szét mögöttem a rám akadt hínár. A víz mélyül, úszni kezdek. Pikkelyes testek simulnak végig testemen. Hátamra fordulok, látom, ahogy a sötétség lassan átöleli az eget. Fáradok, lebukok. Páncélos óriások emelnek fel, rajtuk térdelek. Egyik a másiknak ad át, közben nézem a vizet: tükrös táncot jár ezernyi csillag megannyi medúzával. Ragyog az éjszakai égbolt.

 

Előrebukásom jelzi, hogy megérkeztem. Velem szemben állnak, jól kivehetően a nevemet suttogják. Ők maguk elvesznek az éjben, körvonalaik elfoszlanak. Mintha a sok ezer csillag lépne le a földre, de mindig csak egy pillanatra, mindig csak annyira, hogy megérintsenek, és eltűnjenek. Végül egyetlen, egyszerre teremtő és pusztító tenyeret érzek mellkasomon – ami ellök magától.

 

A tengerbe zuhanok, húz le a mélység. Összekuporodom – gyermek a magzatvízben. A sötétség, ami körbevesz egyre fénytelenebb. Csak dereng az, ami előttem van: óriási szem szegeződik rám, és egy hatalmas száj zárul össze körülöttem.

 

Lassan nyílnak ki szemeim. Homályos foltok közt tör át némi világosság. Idő kell, hogy lássam körvonalaikat is. Mély levegőt veszek, amely szaggatottan áramlik elnehezült mellkasomban. Mintha időtlen idők óta feküdnék ezen a helyen. Alakok állnak fölöttem, fülemben suttogásuk halk beszéddé erősödik:

 

– … kórházban fekszik. Három napja kómában volt. Ne féljen, most már minden rendben van.

 

Újra érzem az éretlen toboz puha érintését a kezemen és az arcomon. Édesanyám képe bontakozik ki előttem.

 

 

 

A Kortárs Hangon irodalmi pályázatra érkezett szöveg.

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében