Május 9–31. között Nógrádi Kiss Magdolna festménykiállítása kapott helyet a Reményik Sándor Galériában. A művészt nem első alkalommal láthatta Erdélyben a nagyközönség, hisz 2014-ben a sepsiszentgyörgyi Míves-házban és a Brassó Megyei Könyvtárban is bemutatkozott munkáival.
Nógrádi Kiss Magdolna művészeti tanulmányait 1973-ban kezdte egy budapesti képzőművészeti szakkör keretében, melyet 1976-tól a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola rajz szakán folytatott. A diploma megszerzése után számos vidéki és fővárosi iskolában oktatott rajzot és tartott művészeti vagy művészettörténeti szakkört. Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, illetve a Symposium Társaságnak. 2011-től, egy hosszabb szünet után képeivel ismét rendszeresen szerepel csoportos és egyéni kiállításokon. Művészeti munkássága mellett elméleti tanulmányokat is folytatott az ELTE Bölcsészettudományi Karán, illetve a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen, ahol esztétika szakos diplomát és PhD-fokozatot is szerzett.
S ezen elméleti megalapozottság munkáin is kiérződik. A javarészt figuratív kompozíciókon a nagybetűs Élet jelenik meg, annak érzelmi sokszínűségében, végtelen variációjában. Arctalan árnyalakjai a mindennapi ember metaforái: az életteli, vidám, a tettrekész vagy tanácstalan, eltévelyedett, elkeseredett, a belefásult, hideg és magányos, elszigetelt emberi lété. Mindegyik képben magunkra ismerünk, egy aktuális állapotra vagy meghatározó érzelemre. Noha alakjainak expresszív gesztusai egyszerű testbeszéddé redukálódnak, figurái sokkal inkább formaként hangsúlyozódnak, mint sem a valóság imitációjaként. Így, az elnagyolt alakok a színek és vonalak ritmusának önálló játékává válnak, csoportokba, ikonikus pózokba rendeződve vagy éppen szétválva, egyedülállón az emberi létezés metaforái. A lavírozott tus vagy az akvarell hatásááig vizezett akril a formabontás hiteles eszköze, az elmosódásé, a fátyolozottságé. Ilyen értelemben e megjelenített alakok mintha saját maguk, saját személyiségük és létük után keresgélnének tétován az étervégtelen síkján. Nem csak arcukat, de testüket is elvesztették ezek az árnyak. Az individuum nyomasztóan lassú, de visszafordíthatatlan feloldódásának lehetünk tanúi, a materialitás megszűnésének, ahol nem marad más, csupán a megfigyelés, az észlelés. S ez így van rendjén, hisz Nógrádi Kiss Magdolna munkái meghagyják a létezés legnagyobb örömét számunkra, az érzékelés és észlelés katarzisát, a befogadás örömét.
