A szombat reggeli kávéfőző édes zenéje lágyan emelt ki a bágyadtságból. Hiába, a heti fáradtságot, rohangálást semmi nem képes olyan édesen feloldani, mint egy nyugis, szombat reggeli kávé. A furcsa csak az volt, hogy a házinéni, akinek a szobája a kis otthonos konyhából nyílik, már javában hallgatta a rádiót, s motoszkáló sziluettje el-elsuhant a szobaajtó függönye mögött. Nyilván a hajcsatjait vagy a pirosítóját kereste. Ilus néni benne volt már a korban, ahogy mondani szokás, de tagadhatatlanul egy igazi kis díva volt, a hétköznapok, a szolid özvegyek és a mókás házinénik dívája. Falusi lánynak született, egy mulatságon ismerte meg a nagyvárosi legényt, aki kis idő múlva már élete párja is lett. Mindig azt mondogatja, hogy nagyon jó ember volt az ura, de a festéket nem tűrte, mondván, hogy felesége angyalarcát csak eltakarja, elcsúnyítja. Azonban özvegysége beálltával Ilus néni már úgy vélte, hogy a kor redői már így is eléggé megviselték azt a régi angyalarcot, és úgy döntött, hogy a hétköznapok sápadtságára varázsol egy kis életet, csillogást. Ez a mi kis dívánk, amint leültem elfogyasztani az élet esszenciáját, mosolyogva állított ki a szobából. Töltöttem neki is a kis, virágos, porceláncsészéjébe az illatos fekete mámorból, majd ráhagytam, hogy tegyen bele annyi cukrot, amennyit óhajt. Lelkileg már felkészültem, hogy hamarosan megtöri a csendet élettörténetének egy olyan sztorijával, melyet még nem volt alkalma előadni, de ehelyett egy kérdést szegezett nekem:
– Miért vagy olyan lehangolt?
– Csak a heti fáradtság – Váratlanul ért a kérdés, ugyanis eddig nem igazán érdeklődött a hangulataim oka felől.
– Biztos nincs valami baj? Nem vesztetek össze a barátoddal?
Mivel nem éreztem, hogy tudnia kellene róla, nem szóltam neki a szakításról, ami hetekkel azelőtt történt, de azért nem vártam, hogy ilyen kérdésekkel fog egy nap dobálózni. Úgy néz ki, hogy elérkeztünk az ismerkedésnek vagy a bizalomnak arra a pontjára, ahol a magánéleti problémák is témaként működnek. Vallottam hát.
– Annak már rég vége. Nem működött, nem erőltettük.
– Jaj, ne haragudj. Nem tudtam.
– Semmi gond – olyan érzékenyen kezelte a témát, hogy teljesen meglepett. Soha nem gondoltam, hogy ennyire megértő tud lenni.
– Fiatalok vagytok még. Előttetek az élet. Ha nem szeretted, akkor hagyni kell, hogy találjon valaki mást, de ha szereted, akkor a világért se engedd.
Nem tudtam mit mondani erre, csak helyeslően és engedelmesen bólogattam. A hangsúlyából viszont kiéreztem valamit, ami felbolygatott. Annyi keserűség, bánat és békétlenség volt abban az erőtlen hangon kiejtett mondatban, és abban a semmibe meredő tekintetben, hogy egyszerre megértettem. Ő biztos tudja, biztos érezte már. Erre megszólalt:
– Volt egy fiú, a mi falunkban. Még nagyon fiatal voltam, de már rajta járt a szemem, pedig soha nem beszéltünk egymással, mert öt évvel nagyobb volt. Mindig a nagylegényekkel járt mulatni, ahova nekem még nem volt szabad menni. Miután lekonfirmáltam, édesanyám megengedte, hogy a nővéreimmel én is elmenjek a bálba. Emlékszem, amikor leültünk, azonnal odajött és felkért. Egész éjjel táncoltunk, de nem kísérhetett haza a nővéreim miatt. Utána mindig körülöttem volt, aztán az egyik nótaest után hazakísért. Én már teljesen szerettem akkor, s rá sem néztem más legényre. Mielőtt édesanyám kiért a tornácra, megcsókolt, és megígérte, hogy másnap is eljön. Egész éjszaka nem aludtam, de másnap mindenki látta, hogy madarat lehetne fogatni velem. Este, amire odaért, zuhogni kezdett az eső, és felkérezkedtünk a tornácra. A következő nap édesapám előállította az ő apját, hogy tud-e róla, hogy a fia nekem udvarol. Én egész nap dolgoztam, és estére a legszebb szoknyámat vasaltam ki, de ő nem jött el. Nem jöhetett, mert jómódú emberek lévén, a szülei nem engedhették, hogy hozzám járjon. Azt akarták, hogy egy tanítónőt vegyen el, egy gazdag család leányát. Napokig sírtam, aztán élőhalottként végeztem a dolgot a kapun belül. A nővéreim hiába vigasztaltak, nem álltam én szóba senkivel. Aztán egyik este hallom, hogy igencsak ugat a kutya. Kimentem a tornácra, s leselkedtem hátra az udvarba. Emlékszem, olyan koromsötét volt, hogy alig láttam valamit, s majdnem elájultam, amikor megláttam lent egy sötét alakot. Intett, hogy hallgassak. Már tudtam, hogy ő az. Leosontam hozzá, s a pincelejárat ajtajánál megálltunk. Azt mondta, szeret, s el akar venni feleségül, de nem engedik. Kieszelte, hogy ha várandós lennék, akkor nem tehetnek semmit a szülei, muszáj egybekelni. Én csak hallgattam, de nem tudtam felelni. Nem jött ki hang a torkomon. Hirtelen az jutott eszembe, hogy ha tudtam volna, hogy jön, felhúztam volna azt a szép szoknyát, amit úgy, kivasalva raktam el a kabátok mellé, hogy ne kelljen majd újravasalni, ha egyszer mégis eljön. Aztán megértettem, hogy mit mondott, és zokogni kezdtem. Meg akart ölelni, de felszaladtam a tornácra, s be a házba. Édesanyám rémülten faggatott, hogy mi történt, de én összeszedtem magam, és csak annyit mondtam, hogy megijesztett a kutya. Egész éjjel sírtam, a párnámba szorítva az arcomat. Az járt a fejemben, hogy soha nem fogok senkit így szeretni, de nem akartam úgy férjhez menni, ahogy ő kigondolta. Aztán mi lett volna, ha az anyja kitalálja, hogy biztos nem tőle van a gyermek. Úgy sem hagyta volna, hogy elvegyen. Hiába, ezt nem bírtam volna ki. Azután nagyon ritkán láttuk egymást, s ha láttuk se köszöntünk. Egy év múlva ismertem meg a férjemet, aztán miután felköltöztünk Kolozsvárra, és megszületett a két gyermek, már nem is jutott eszembe, csak ha a régi dolgokat osztottuk a húgommal. Aztán egy hétvégén, mikor már az unokák is megvoltak, elmentünk fürdőre, az egész család. Elég kevés alkalom volt, hogy így együtt tudtunk lenni, éppen ezért akartuk kihasználni az időt. A férjem szívbetegségének nagyon jót tett a víz, nem hiába ajánlotta az orvos azt a helyet. Az unokákkal sem volt baj, a nagyobbik ott tanult meg úszni. Harmadik nap aztán, mielőtt összecsomagoltunk volna, még egyszer lementünk a medencéhez, fürdeni. Amikor megláttam őt, nem hittem a szememnek. Ő volt az, megismertem. Aztán ő is észrevett. Láttam, hogy meglepődött. Csak néztük egymást, de nem szóltunk semmit. Én sem mentem oda hozzá, ő sem jött. Meglátszott rajta a kor, de az arcformája semmit nem változott. A világosszőke fürt a hajában már csupa fehér volt, a többi csak szürke. Ott voltak a gyermekei, de a feleségét nem láttam sehol. Annyi mindent akartam volna kérdezni tőle, de csak néztem. Nem tudtam volna megszólítani. Láttam az arcán, hogy ő is mondani akar valamit, de egyikünk sem ment oda a másikhoz. Azután hazajöttünk. Sokáig járt a fejemben, de az bántott igazán, hogy gyáva voltam, és nem kérdeztem meg tőle, hogy a tanító nénit vette-e el feleségül.
Amikor felpillantottam Ilus nénire a pont után, észrevettem, hogy a pirosító már teljesen elkenődött az arcán a könnyektől. Bizonyára ő is teljesen elfeledkezett magáról, mert amikor rájöttem, nagy zavarában felpattant a székről.
– Megittuk a kávét – mondta megtört hangon. Beletette a kávéscsészét a kagylóba, aztán besomfordált a függönyözött ajtó mögé a szobájába. Még sokáig figyeltem némán a virágmintás függöny mögött a tükör előtt álló halvány alakot, aki az elrontott sminket törülgeti merengő arcáról. A zsebkendőt nem kellett megvizezni, a könnyei leáztattak mindent az idős angyalvonásokról. Egész hétvégén egyéb sem járt a fejemben, mint ez a furcsa, szomorú szerelmes történet, ami képes a mi mókás dívánkat annyi év után zokogásra bírni.
Bihari Csilla Rozália: 1995-ben született Sepsiszentgyörgyön. Jelenleg a kolozsvári BBTE bölcsészettudományi karára jár magyar–angol szakra.
A Helikon és a Perspektíva diáklap által közösen szervezett Szalonpunk novellapályázat díjazott írása.
