"felfeslenek a rétegek"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 13. (699.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Gutenberg-kódex
BONCZIDAI ÉVA
A versek az ősversből jönnek: ez Isten beszéde az emberhez” - beszélgetés Makkai Ádám költő-nyelvész-műfordítóval
Alexandru Mușina
Rövidprózák
Orcsik Roland
Fantomkommandó
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov versei
Száz Pál
Rövidprózák
Lovász Krisztina
Hulló falevelek
Haklik Norbert
Élet a halál előtt
Gáll Barnabás
Szalonpunk
Bihari Csilla Rozália
Láv-sztori a múltból
Finta Klára Enikő
Versek
Bartalis-Kádár Apor
Népek mérlegén
Gaal György
Akik a magyartanárokat képezték. Házsongárdi séta sírjaik közt
Szőcs István
A könyv önkitolása
Ferenczi Szilárd
A felejtés ára
CSUSZNER FERENCZ
Minden csoda. Három nap Nagyszebenben
Gegő Virág
Történetek, történelmek
Erdős Katalin
Feledés–lélek–visszatérés
Megtalált hírnév
Jakabffy Tamás
Hevülettel nem spórolva
Szekernyés János
Digitális színes nyomatok
 
Bihari Csilla Rozália
Láv-sztori a múltból
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 13. (699.) SZÁM – JÚLIUS 10.


A szombat reggeli kávéfőző édes zenéje lágyan emelt ki a bágyadtságból. Hiába, a heti fáradtságot, rohangálást semmi nem képes olyan édesen feloldani, mint egy nyugis, szombat reggeli kávé. A furcsa csak az volt, hogy a házinéni, akinek a szobája a kis otthonos konyhából nyílik, már javában hallgatta a rádiót, s motoszkáló sziluettje el-elsuhant a szobaajtó függönye mögött. Nyilván a hajcsatjait vagy a pirosítóját kereste. Ilus néni benne volt már a korban, ahogy mondani szokás, de tagadhatatlanul egy igazi kis díva volt, a hétköznapok, a szolid özvegyek és a mókás házinénik dívája. Falusi lánynak született, egy mulatságon ismerte meg a nagyvárosi legényt, aki kis idő múlva már élete párja is lett. Mindig azt mondogatja, hogy nagyon jó ember volt az ura, de a festéket nem tűrte, mondván, hogy felesége angyalarcát csak eltakarja, elcsúnyítja. Azonban özvegysége beálltával Ilus néni már úgy vélte, hogy a kor redői már így is eléggé megviselték azt a régi angyalarcot, és úgy döntött, hogy a hétköznapok sápadtságára varázsol egy kis életet, csillogást. Ez a mi kis dívánk, amint leültem elfogyasztani az élet esszenciáját, mosolyogva állított ki a szobából. Töltöttem neki is a kis, virágos, porceláncsészéjébe az illatos fekete mámorból, majd ráhagytam, hogy tegyen bele annyi cukrot, amennyit óhajt. Lelkileg már felkészültem, hogy hamarosan megtöri a csendet élettörténetének egy olyan sztorijával, melyet még nem volt alkalma előadni, de ehelyett egy kérdést szegezett nekem:

– Miért vagy olyan lehangolt?

– Csak a heti fáradtság – Váratlanul ért a kérdés, ugyanis eddig nem igazán érdeklődött a hangulataim oka felől.

– Biztos nincs valami baj? Nem vesztetek össze a barátoddal?

Mivel nem éreztem, hogy tudnia kellene róla, nem szóltam neki a szakításról, ami hetekkel azelőtt történt, de azért nem vártam, hogy ilyen kérdésekkel fog egy nap dobálózni. Úgy néz ki, hogy elérkeztünk az ismerkedésnek vagy a bizalomnak arra a pontjára, ahol a magánéleti problémák is témaként működnek. Vallottam hát.

– Annak már rég vége. Nem működött, nem erőltettük.

– Jaj, ne haragudj. Nem tudtam.

– Semmi gond – olyan érzékenyen kezelte a témát, hogy teljesen meglepett. Soha nem gondoltam, hogy ennyire megértő tud lenni.

– Fiatalok vagytok még. Előttetek az élet. Ha nem szeretted, akkor hagyni kell, hogy találjon valaki mást, de ha szereted, akkor a világért se engedd.

Nem tudtam mit mondani erre, csak helyeslően és engedelmesen bólogattam. A hangsúlyából viszont kiéreztem valamit, ami felbolygatott. Annyi keserűség, bánat és békétlenség volt abban az erőtlen hangon kiejtett mondatban, és abban a semmibe meredő tekintetben, hogy egyszerre megértettem. Ő biztos tudja, biztos érezte már. Erre megszólalt:

– Volt egy fiú, a mi falunkban. Még nagyon fiatal voltam, de már rajta járt a szemem, pedig soha nem beszéltünk egymással, mert öt évvel nagyobb volt. Mindig a nagylegényekkel járt mulatni, ahova nekem még nem volt szabad menni. Miután lekonfirmáltam, édesanyám megengedte, hogy a nővéreimmel én is elmenjek a bálba. Emlékszem, amikor leültünk, azonnal odajött és felkért. Egész éjjel táncoltunk, de nem kísérhetett haza a nővéreim miatt. Utána mindig körülöttem volt, aztán az egyik nótaest után hazakísért. Én már teljesen szerettem akkor, s rá sem néztem más legényre. Mielőtt édesanyám kiért a tornácra, megcsókolt, és megígérte, hogy másnap is eljön. Egész éjszaka nem aludtam, de másnap mindenki látta, hogy madarat lehetne fogatni velem. Este, amire odaért, zuhogni kezdett az eső, és felkérezkedtünk a tornácra. A következő nap édesapám előállította az ő apját, hogy tud-e róla, hogy a fia nekem udvarol. Én egész nap dolgoztam, és estére a legszebb szoknyámat vasaltam ki, de ő nem jött el. Nem jöhetett, mert jómódú emberek lévén, a szülei nem engedhették, hogy hozzám járjon. Azt akarták, hogy egy tanítónőt vegyen el, egy gazdag család leányát. Napokig sírtam, aztán élőhalottként végeztem a dolgot a kapun belül. A nővéreim hiába vigasztaltak, nem álltam én szóba senkivel. Aztán egyik este hallom, hogy igencsak ugat a kutya. Kimentem a tornácra, s leselkedtem hátra az udvarba. Emlékszem, olyan koromsötét volt, hogy alig láttam valamit, s majdnem elájultam, amikor megláttam lent egy sötét alakot. Intett, hogy hallgassak. Már tudtam, hogy ő az. Leosontam hozzá, s a pincelejárat ajtajánál megálltunk. Azt mondta, szeret, s el akar venni feleségül, de nem engedik. Kieszelte, hogy ha várandós lennék, akkor nem tehetnek semmit a szülei, muszáj egybekelni. Én csak hallgattam, de nem tudtam felelni. Nem jött ki hang a torkomon. Hirtelen az jutott eszembe, hogy ha tudtam volna, hogy jön, felhúztam volna azt a szép szoknyát, amit úgy, kivasalva raktam el a kabátok mellé, hogy ne kelljen majd újravasalni, ha egyszer mégis eljön. Aztán megértettem, hogy mit mondott, és zokogni kezdtem. Meg akart ölelni, de felszaladtam a tornácra, s be a házba. Édesanyám rémülten faggatott, hogy mi történt, de én összeszedtem magam, és csak annyit mondtam, hogy megijesztett a kutya. Egész éjjel sírtam, a párnámba szorítva az arcomat. Az járt a fejemben, hogy soha nem fogok senkit így szeretni, de nem akartam úgy férjhez menni, ahogy ő kigondolta. Aztán mi lett volna, ha az anyja kitalálja, hogy biztos nem tőle van a gyermek. Úgy sem hagyta volna, hogy elvegyen. Hiába, ezt nem bírtam volna ki. Azután nagyon ritkán láttuk egymást, s ha láttuk se köszöntünk. Egy év múlva ismertem meg a férjemet, aztán miután felköltöztünk Kolozsvárra, és megszületett a két gyermek, már nem is jutott eszembe, csak ha a régi dolgokat osztottuk a húgommal. Aztán egy hétvégén, mikor már az unokák is megvoltak, elmentünk fürdőre, az egész család. Elég kevés alkalom volt, hogy így együtt tudtunk lenni, éppen ezért akartuk kihasználni az időt. A férjem szívbetegségének nagyon jót tett a víz, nem hiába ajánlotta az orvos azt a helyet. Az unokákkal sem volt baj, a nagyobbik ott tanult meg úszni. Harmadik nap aztán, mielőtt összecsomagoltunk volna, még egyszer lementünk a medencéhez, fürdeni. Amikor megláttam őt, nem hittem a szememnek. Ő volt az, megismertem. Aztán ő is észrevett. Láttam, hogy meglepődött. Csak néztük egymást, de nem szóltunk semmit. Én sem mentem oda hozzá, ő sem jött. Meglátszott rajta a kor, de az arcformája semmit nem változott. A világosszőke fürt a hajában már csupa fehér volt, a többi csak szürke. Ott voltak a gyermekei, de a feleségét nem láttam sehol. Annyi mindent akartam volna kérdezni tőle, de csak néztem. Nem tudtam volna megszólítani. Láttam az arcán, hogy ő is mondani akar valamit, de egyikünk sem ment oda a másikhoz. Azután hazajöttünk. Sokáig járt a fejemben, de az bántott igazán, hogy gyáva voltam, és nem kérdeztem meg tőle, hogy a tanító nénit vette-e el feleségül.

Amikor felpillantottam Ilus nénire a pont után, észrevettem, hogy a pirosító már teljesen elkenődött az arcán a könnyektől. Bizonyára ő is teljesen elfeledkezett magáról, mert amikor rájöttem, nagy zavarában felpattant a székről.

– Megittuk a kávét – mondta megtört hangon. Beletette a kávéscsészét a kagylóba, aztán besomfordált a függönyözött ajtó mögé a szobájába. Még sokáig figyeltem némán a virágmintás függöny mögött a tükör előtt álló halvány alakot, aki az elrontott sminket törülgeti merengő arcáról. A zsebkendőt nem kellett megvizezni, a könnyei leáztattak mindent az idős angyalvonásokról. Egész hétvégén egyéb sem járt a fejemben, mint ez a furcsa, szomorú szerelmes történet, ami képes a mi mókás dívánkat annyi év után zokogásra bírni.

 

 

 

Bihari Csilla Rozália: 1995-ben született Sepsiszentgyörgyön. Jelenleg a kolozsvári BBTE bölcsészettudományi karára jár magyar–angol szakra.

 

A Helikon és a Perspektíva diáklap által közösen szervezett Szalonpunk novellapályázat díjazott írása.

 




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében