hatóratízperckor
hatóratízperckor üresek vagyunk,
mint a két csésze a ciánkék gombostűk mellett,
mint a szerdai elefántok dübörgése
vagy a paplanra fércelt perzsa vakegerek.
a Kint a feslett függöny mögött van,
és a hatóratízperckor még mindig zárt utcán
lekopik a hajnali edényzománc és a festék a szemhéjról.
a konyhapolcon Holofernész fejét tartogatom,
és néha megborotválom.
felhőpamaccsal viszem fel a habot.
hatóratízperckor csak gyűrött arcosan,
mindig hatóratízpercesen,
kávégőzben és lábujjhidegen lehet szeretni téged,
miközben lila és erezett az illatod,
és ujjaid kubista formákba rendeződnek.
a mindig kifordított lepedő- és paplanösszefonódásban
sosem szerelmesen vigyázzuk testérintéseink:
párnákba kötöm szavaid,
és ujjaimon számolom végig ujjaid.
nyújtásnyira vagy tőlem.
szemnyújtásnyira, kéznyújtásnyira, testnyújtásnyira.
kezem szádra szorítom, amíg szóhalmod belecsendesül,
és még sokáig érzem a hideg tejfogrecék marását.
a rúzsnélküli ajakformák
ott maradnak a füled mögött,
reggeltől reggelig, az egymásmellettiségben,
amíg a konyhában megszáradnak a kék törlőrongyok.
és miközben felülsz az ágyban,
a gerincem ferdülését követő szemeid figyelem.
úgy nézel, mint egy bosszúszomjas Sámson Delilát.
aztán tövig vágod hajam, és visszateszed az ollót
a legfelső fiókba a ciánkék gombostűk közé,
miközben Holofernész feje mosolyba gurul.
és én hiába mondanám, hogy másként voltam tied,
hajgubancaim ott maradnak a párnán.
ilyenek melletted ébredéseim,
és Sámson,
te sosem vakulsz meg.
átjáró
kifordulnak belőlem szavaid,
markodba gyűröd az üvegpapírokat.
kint masíroznak az egyszobakonyhás
kiadó lakások fonákemberei.
ha megőriznélek
magamnak a szóvigyázásban,
ahogy a szorosan, drótkötélen ülő csipeszek
a foguk közt száradó églepedőt,
póklábaim fésűi hajadba kapnának,
és úgy szeretnélek,
mint a földgömböt egyensúlyozó,
soha meg nem haló Chaplint –
nyakam pihéire fújnád ki a levegőt,
ami tüdődbe szorult azóta, hogy nem beszéltünk,
azt a bordaszaggatót, velőcsikorgatót,
ami áthaladt a léghólyagok holtágszövedékén,
és a tüdőmeleg nyirkát leheli a testhajlatokba.
és mielőtt belaknának
a függöny mögött járó fonákemberek,
átcsendesülnél belém,
úgy érkeznél, mint a zebracsíkos rohanás,
és megállnál a keresztlámpás jelzőúton,
mintha te lennél, és mégsem,
és én kiadó szobád lennék
a téridőtlenségben.
nyitogató
mióta benned lakom,
esténként párnaválladra
hajtom fejem,
és mielőtt elalszom,
számolom
a vánkosbogokat,
lesem a kulcscsont zárta ajtó mögül
lépéseid az idegfolyosón,
a szívkamrád nyitott ajtaja előtt,
ahol koccanósan állnak
a baracklekváros üvegek,
és sötéten dong a szembogár.
hátha elindulsz hozzám
tested görbéin,
a tekervényeken,
a tenyérdombokon,
a csonthegyeken,
a szemtavakon,
(tószemeken),
felkeringsz a bordalépcsőn,
csigolyagrádicson,
és felkúszol a gerinchegyen
egészen az ablakszemig,
ahol üveges a tekintet.
várom, talán bekopogsz,
ahogy a vér dobol,
ahogy a hangszálak rezegnek,
ahogy a halánték lüktet,
ahogy én szeretlek,
és utána fordul a kulcs,
nyelvet ölt a kilincs:
benyitnál, és én
átfordulnék rajtad,
kezed orsójával
köréd fonnám magamat,
amíg eltelnek az ujjpercek.
De mióta benned lakom,
el is felejthettél,
mert nem léptél pitvaromba,
hogy koszorúeresen ölelj,
és csonttornyom
ajtaján kopogtass.
Csak néha nyitogatsz
kis ereket, csermelyeket,
ha osztódik kettőnk közt
a mitózis-magány,
és ilyenkor én
csak csendesen járok
málló lélekfestékes
sejtfalaid között
(rajta szövedékesek
a hajszálér-árkok).
Mert mióta benned lakom,
vérköreid áramkörökké lettek,
és én oltanám őket,
de mikor végül elalszom,
égve marad a villany.
És te nem kopogsz be hozzám.
Finta Klára Enikő: 1998-ban született Kolozsváron. Jelenleg is itt él.
