"felfeslenek a rétegek"
Kereső  »
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 13. (699.) SZÁM – JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
A Gutenberg-kódex
BONCZIDAI ÉVA
A versek az ősversből jönnek: ez Isten beszéde az emberhez” - beszélgetés Makkai Ádám költő-nyelvész-műfordítóval
Alexandru Mușina
Rövidprózák
Orcsik Roland
Fantomkommandó
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov versei
Száz Pál
Rövidprózák
Lovász Krisztina
Hulló falevelek
Haklik Norbert
Élet a halál előtt
Gáll Barnabás
Szalonpunk
Bihari Csilla Rozália
Láv-sztori a múltból
Finta Klára Enikő
Versek
Bartalis-Kádár Apor
Népek mérlegén
Gaal György
Akik a magyartanárokat képezték. Házsongárdi séta sírjaik közt
Szőcs István
A könyv önkitolása
Ferenczi Szilárd
A felejtés ára
CSUSZNER FERENCZ
Minden csoda. Három nap Nagyszebenben
Gegő Virág
Történetek, történelmek
Erdős Katalin
Feledés–lélek–visszatérés
Megtalált hírnév
Jakabffy Tamás
Hevülettel nem spórolva
Szekernyés János
Digitális színes nyomatok
 
Finta Klára Enikő
Versek
XXVII. ÉVFOLYAM 2016. 13. (699.) SZÁM – JÚLIUS 10.

hatóratízperckor

 

hatóratízperckor üresek vagyunk,

mint a két csésze a ciánkék gombostűk mellett,

mint a szerdai elefántok dübörgése

vagy a paplanra fércelt perzsa vakegerek.

 

a Kint a feslett függöny mögött van,

és a hatóratízperckor még mindig zárt utcán

lekopik a hajnali edényzománc és a festék a szemhéjról.

 

a konyhapolcon Holofernész fejét tartogatom,

és néha megborotválom.

felhőpamaccsal viszem fel a habot.

 

hatóratízperckor csak gyűrött arcosan,

mindig hatóratízpercesen,

kávégőzben és lábujjhidegen lehet szeretni téged,

miközben lila és erezett az illatod,

és ujjaid kubista formákba rendeződnek.

a mindig kifordított lepedő- és paplanösszefonódásban

sosem szerelmesen vigyázzuk testérintéseink:

párnákba kötöm szavaid,

és ujjaimon számolom végig ujjaid.

 

nyújtásnyira vagy tőlem.

szemnyújtásnyira, kéznyújtásnyira, testnyújtásnyira.

 

kezem szádra szorítom, amíg szóhalmod belecsendesül,

és még sokáig érzem a hideg tejfogrecék marását.

a rúzsnélküli ajakformák

ott maradnak a füled mögött,

reggeltől reggelig, az egymásmellettiségben,

amíg a konyhában megszáradnak a kék törlőrongyok.

 

és miközben felülsz az ágyban,

a gerincem ferdülését követő szemeid figyelem.

úgy nézel, mint egy bosszúszomjas Sámson Delilát.

aztán tövig vágod hajam, és visszateszed az ollót

a legfelső fiókba a ciánkék gombostűk közé,

miközben Holofernész feje mosolyba gurul.

 

és én hiába mondanám, hogy másként voltam tied,

hajgubancaim ott maradnak a párnán.

 

ilyenek melletted ébredéseim,

és Sámson,

te sosem vakulsz meg.

 

 

átjáró

 

kifordulnak belőlem szavaid,

markodba gyűröd az üvegpapírokat.

kint masíroznak az egyszobakonyhás

kiadó lakások fonákemberei.

 

ha megőriznélek 

magamnak a szóvigyázásban,

ahogy a szorosan, drótkötélen ülő csipeszek

a foguk közt száradó églepedőt,

póklábaim fésűi hajadba kapnának,

és úgy szeretnélek,

mint a földgömböt egyensúlyozó,

soha meg nem haló Chaplint –

 

nyakam pihéire fújnád ki a levegőt,

ami tüdődbe szorult azóta, hogy nem beszéltünk,

azt a bordaszaggatót, velőcsikorgatót,

ami áthaladt a léghólyagok holtágszövedékén,

és a tüdőmeleg nyirkát leheli a testhajlatokba.

 

és mielőtt belaknának

a függöny mögött járó fonákemberek,

átcsendesülnél belém,

úgy érkeznél, mint a zebracsíkos rohanás,

és megállnál a keresztlámpás jelzőúton,

mintha te lennél, és mégsem,

és én kiadó szobád lennék

a téridőtlenségben.

 

 

nyitogató

 

mióta benned lakom,

esténként párnaválladra

hajtom fejem,

és mielőtt elalszom,

számolom

a vánkosbogokat,

lesem a kulcscsont zárta ajtó mögül

lépéseid az idegfolyosón,

a szívkamrád nyitott ajtaja előtt,

ahol koccanósan állnak

a baracklekváros üvegek,

és sötéten dong a szembogár.

 

hátha elindulsz hozzám

tested görbéin,

a tekervényeken,

a tenyérdombokon,

a csonthegyeken,

a szemtavakon,

(tószemeken),

felkeringsz a bordalépcsőn,

csigolyagrádicson,

és felkúszol a gerinchegyen

egészen az ablakszemig,

ahol üveges a tekintet.

várom, talán bekopogsz,

ahogy a vér dobol,

ahogy a hangszálak rezegnek,

ahogy a halánték lüktet,

ahogy én szeretlek,

és utána fordul a kulcs,

nyelvet ölt a kilincs:

benyitnál, és én

átfordulnék rajtad,

kezed orsójával

köréd fonnám magamat,

amíg eltelnek az ujjpercek.

 

De mióta benned lakom,

el is felejthettél,

mert nem léptél pitvaromba,

hogy koszorúeresen ölelj,

és csonttornyom

ajtaján kopogtass.

 

Csak néha nyitogatsz

kis ereket, csermelyeket,

ha osztódik kettőnk közt

a mitózis-magány,

és ilyenkor én

csak csendesen járok

málló lélekfestékes

sejtfalaid között

(rajta szövedékesek

a hajszálér-árkok).

 

Mert mióta benned lakom,

vérköreid áramkörökké lettek,

és én oltanám őket,

de mikor végül elalszom,

égve marad a villany.

És te nem kopogsz be hozzám.

 

 

Finta Klára Enikő: 1998-ban született Kolozsváron. Jelenleg is itt él.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében