A művész hitelének, hitelességének eszméjét a mi nemzedékünk úgy élte meg, mint a művész szabadságának a problémáját. Szabadság nélkül, politikai kényszer alatt éltünk, átéltük József Attila vágyát: „én hadd legyek szabad, sziszegve sem szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat!” A mi nemzedékünk a kommunizmus kényszere alatt élt és sokunkban az volt a vágy, hogy ettől a politikai kényszertől mielőbb megszabaduljon. A nyugati világ, mint a szabadság hona, annak a művészeti élete és kultúrája pedig, mint maga a szabadság lebegett a szemünk előtt, és azt gondoltuk, hogyha ha mi ott élhetnénk – nagyon sokan távoztak el a hazájukból emiatt –, ha abban a rendszerben élhetnénk, akkor hatalmas alkotásokat hozhatnánk létre. Ez bekövetkezett és látjuk, hogy a régi lakat helyett egy új lakat alá kerültünk.
De a dolog nem ilyen egyszerű. A művész a három szent pillér közül – a szép, a jó és az igaz közül – talán gazdája a szépnek, hogyha az Isten által adott tehetségére és személyiségére gondolunk, de hogy mi a jó és az igaz, azt a művész is az őt körülvevő társadalomtól és a nemzedékek óta mögötte állóktól, a hagyományoktól kapja. Az ókorban a művészt mesterembernek tekintették, aki a technével foglalkozott, a technikával, amikor nem volt elválasztva a mesterség és a művészet. Tehát egy jó asztalos vagy hajóépítő ács legalább annyit ért, mint egy festő vagy egy színművész.
A középkor művésze pedig olyan névtelen mester volt, aki nem írta oda (a Műre) a nevét, és aki egész életében a középkor egységes istenközpontú kultúrájában szolgált. A középkori Európa művészete a liturgia része volt. Adott volt a stílus, adott volt a feladat, nem a művésznek kellett kitalálnia, hogy mit csináljon, és ahogy a pap elvégzi a misét, és olyan túl nagy hibát nem követhet el, hacsak bukfencet nem vet közben, ugyanígy a középkor művésze is csak jót és szépet alkothatott. Nem maradt ránk a középkorból egyetlen egy tárgy sem, amelyik ne lenne szép és művészi. Legyen az akár egy köcsögnek a letört füle, egy lábbeli vagy akár egy szárnyas oltár töredéke. Így volt ez minden vallásos kultúrában, nemcsak az európaiban. A nagy ázsiai, amerikai civilizációkban – amelyek vallásos alapon épültek fel – a művész tulajdonképpen pap volt, a papnak egy fajtája, aki a kezével és a szívével szolgálta az isten tiszteletét és a közösséget.
A nagy változás – az európai ember világában – az újkorban, a reneszánszban következett be, amikor az autonóm egyéniség, a szabad, öntörvényű művészegyéniség kultuszát elkezdték – pogány alapokra ugyan jogtalanul hivatkozva, de elkezdték – piedesztálra emelni. A művész felfuvalkodottá és gőgössé vált. Körülbelül a felvilágosodás óta pedig a művészt kifejezetten arra a feladatra indítják és inspirálják, hogy élcsapata legyen a keresztény kultúra lebontásának és szétverésének. Nagyon nehéz ezeket a szellemi folyamatokat pontosan néven nevezni. Amikor azt mondjuk, hogy modernitás, akkor az utóbbi kétszáz év szellemi mozgalmaira, stílusára és hatalmi struktúráira egyszerre kell gondolnunk. Ami az emberiséggel történt, először Európával és Amerikával, de a globalizáció révén ma már a világ minden zugában, azt mutatja, hogy a modernitás és az azt irányító hatalmak uralkodnak. Látjuk, hogy itt egy egységes hatalmi rendszerrel állunk szemben, és a művésznek most már a szabadság és az egyéniség kérdését ebben az összefüggésben kell fölvetnie. A XX. század stílusváltásaiban és művészeti eszmeáramlataiban teljesen egyértelmű volt, hogy ezt az avantgárd szerepet szánják a művésznek, tehát ez az élcsapat, amely elöl megy és veri szét a régi kultúrát annak reményében, hogy majd valami jobb és ennél különb fog keletkezni, de a dolog többnyire csak a rombolásig jutott. A XX. század művésze mindvégig ideológiai kényszer és nyomás alatt volt kénytelen működni. Mi, idősebb nemzedék ezen az európai térfélen ezt mint a kommunizmus szocialista realista stílus kényszerét éltük át, Lenin- és Ceauşescu-szobrokat és portrékat kellett készítenie, meg pártházakat és panel lakótelepeket kellett terveznie a művésznek. Nem kérdezték, hogy ő maga mit akar. Mára viszont a globalista hatalmi ideológia ugyanolyan kényszerként nehezedik a művészre, mint régen a kommunista, marxista ideológia. A modernista stíluskényszer egyben világnézeti kényszer, amely a művészt és a szellem valamennyi emberét arra kényszeríti, hogy egyetlen irányba nézzen, egyetlen eszményt lásson, hogy a technikai haladás és a tudományos fejlődés szolgája és szolgálóleánya legyen. A művészeti ágakat ma ideológusok, művészettörténészek, kritikusok, illetve a mögöttük álló pénzemberek, beruházók, a filmeket, a galériákat pénzelő arcnélküli hatalmasságok irányítják. Aki nem igazodik, azt ugyanúgy kirúgják a sorból, betapossák a földbe, jelentéktelennek, tehetségtelennek bélyegzik, vagy egyszerűen nem kap munkát és halhat éhen. A zsűrik, aki eltér ettől a kötelezően modernista irányzattól, azt kortévesztőnek minősítik.
Én úgy látom, hogy a szabadságunk egyáltalán nem lett nagyobb, és talán még azt a kérdést is föl kell vetni, hogy a szabadság-e egyáltalán az a legfőbb mérce, amely a művész hitelességét adja. Az én érzésem szerint nem az. A művésznek nem a saját egyéniségét és személyiségét kell kibontania. Nem az a feladatunk, hogy önmagunkat kifejlesszük és bemutassuk, hanem az örök értékeket, Istennek a teremtő és gondviselő tervét kell követnünk. Úgy is mondhatjuk nem ennyire vallásosan, hogy a művésznek az életet kell szolgálnia. Ezen azt értem, hogy minden alkotása, minden szava, minden ceruzavonala vagy épülete olyan legyen, ami az egész teremtett világnak, a bioszférának, az egész emberiségnek visszamenőleg és előre a javát szolgálja és nem szabad semmi olyat tennie, bármennyire is csábító szakmai kihívás vagy bármilyen nagy dicsérettel kecsegtet is, ami ezzel ellentétes. Ezért aztán a művésznek mégiscsak egyéni harcosnak kell lennie és egy olyan életformát, olyan szakmájához szabott művészi életformát kell találnia, amely egyrészt Isten-közeli gondolatokat ad neki, másrészt a természet közelségét biztosítja, harmadrészt pedig egy emberi közösségbe állítja őt.
Ezekről azért fontos beszélni, mert éppen a modernitás és annak a titkos hatalmai hajszolták a művészeket úgy, hogy nagyvárosokba költözzenek. A mi nemzedékünknek ez volt a története. Kis falvakban születtünk és metropoliszokban haltunk meg, sokan az önpusztítás révén. A XX. század tipikus művésze alkoholista és nikotinista, aki maga pusztítja el önmagát, mert nem bírja el azt a kilátástalan nyomást, amelyben élni kényszerül. Ugye az egy közismert vicc volt, hogy a magyar értelmiség előtt két út áll: az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan. Be kell látnunk, hogy van harmadik út és van járható út is. Ez pedig az Isten-szolgálat, a természetbe és a közösségbe kapaszkodva.
A művészegyéniség kultuszát is azért dugták a fülünkbe, hogy elszakadjunk a közösségtől. Elszakadjunk a szülőfalu közösségétől, elszakadjunk a nemzeti közösségünktől, az egyházi közösségünktől, ezektől a természetes közösségektől, amelyekből minden igazi alkotás táplálkozni tud. Így a művészt, ha le is verik, akkor is, mint ahogy Anteusz, amint a Földanyát érinti, új erőre támad. [...]
Végül még egy szó: a tradíció. A művészet nem abból áll, hogy folyton új dolgokat találunk ki, hanem abból, hogy egyetlenegy tradíció láncszemei vagyunk, amely a legelső ősemberi rajztól folyamatosan halad – reméljük – a világ fennmaradásának utolsó percéig. Ebben egy láncszemnek lenni, ez a legnagyobb művészi dicsőség. Én azt gondolom, hogy ez a hagyományos művészi program, és ezt ugyanígy gondolták az egyiptomi művészek, ugyanígy gondolták a középkori vagy reneszánsz művészek, de ugyanígy a modern kor legjobbjai is.
Elhangzott a Magyar Művészeti Akadémia kolozsvári vándorülésén.
(Rövidített, szerkesztett szöveg)
